|
A nemek
harca – női szerepek
A társadalomfejlődés egyik
legellentmondásosabb fejezete a női identitásfejlődés, mely folyamatosan a
nemek pozicionálásának átértelmezését tette szükségessé. Az emberi, majd később
a polgári jogok mind szélesebb körű megadása lassan eljuttatta a nőket az
esélyegyenlőség határára.
De ahogy a technikai fejlődés sem egy időben ért el a
világ minden pontjára, úgy a nők elismerése, a nőiesség fontosságának
felismerése sem határolható be egyetlen dátummal. Megdöbbentő ugyan, hogy a
fejlett Európa még a huszadik században is szenvedett a nemek közti
különbségtél terhétől, és azt sem fogadhatjuk el magyarázatként, hogy Ázsia és
Afrika bizonyos területein e probléma még mindig megoldásért kiált. Ugyanakkor
amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy bizonyos körök éppen az emancipáció
térnyerésében látják gazdasági problémáink gyökerét, és ezzel magyarázzák a
fenntartott különbségtétel szükségességét. Ez természetesen nem lehet
magyarázat a nőkkel szembeni méltánytalanságra, hiszen egy gazdasági probléma
kezeléséhez nem használhatunk csoport-diszkriminációt. Ugyanakkor a jelenlegi,
az adminisztráció által elvárt kompenzálás sem tekinthető megoldásnak, hiszen a
megkülönböztetés, még ha pozitív is, csak pillanatnyi eredményeket hozhat,
közben azonban ellentétet szít a támogatott, és a támogatásban nem részesülő
személyek, csoportok között. Sokkal célszerűbb lenne, ha a probléma kezelésébe
magát a társadalmat is be tudnánk vonni, így nem azzal kellene foglakozni, hogy
miként lehet a hátrányokat kompenzálni, hanem, hogy miként lehet megtanulni,
hogy mindenkit a teljesítménye és nem egy csoporthoz tartozása alapján kell
megítélni. Ez az amúgy évszázadokon, évezredeken keresztül felgyülemlett
igazságtalanság lehet magyarázat a női szerepek többrétegűségére,
sokszínűségére. A mai társadalomban már kevésbé jellemző, hogy a nő, mint a
gyengébb nem jelenjen meg, viszont identitászavarunkat mutatja, hogy az
Amerikai Egyesült Államok egyik egyetemén szinte egyidőben indult per egy
professzor ellen nemi megkülönböztetés miatt - a bűne annyi volt, hogy előre
engedte egyik hölgy tanítványát a bejáratnál - és jelent meg egy elmarasztaló
cikk a helyi lapban egy másik oktatóval kapcsolatban, hogy menyire nem tiszteli
a nőket - ő csupán nem adta át a helyét a buszon egy másik, más nemű
hallgatónak. És anélkül, hogy vizsgálnánk az információ hitelességét,
kimondhatjuk, ha eddig nem is történt meg, meg fog történni. Összefoglalva
elmondatjuk, hogy a világ újkori demokráciájának őshazájában az emberek már nem
tudnak mit kezdeni jó dolgukban. Hosszasan sorolhatnánk azon perek sorát, ahol
európai ésszel felfoghatatlan tárgyban kérik a bíróság döntését, akár még a
tárgyhoz is találnánk megfelelő témát, de igazából csak arra érdemes a példát
felhasználni, hogy rámutassunk, mennyire nehéz a bebetonozott
igazságtalanságokat feloldani. Egyrészt, amikor egy társadalom felismer egy
problémát, nem csak azzal kell foglalkozni, hogy azt megoldja és az eddig „elnyomott”
csoport megkapja az őket megillető jogokat, hanem azzal is, hogy a leendő
kedvezményezettek egy addig ismeretlen helyzettel kell, hogy megbirkózzanak,
illetve azzal is, hogy az új helyzet sérti, sértheti mások jogait, érzéseit.
Természetesen nem az a probléma, hogy bizonyos konzervatív csoportok nehezebben
viselik az új állapotot, hanem az, hogy véleményükkel tömegeket
befolyásolhatnak, így megnehezíthetik, nemcsak az addigi jogfosztottak
helyzetét, de magát a társadalmi békét is veszélyeztetik, azáltal, hogy a
változásokat egy újfajta igazságtalanságként állítják be, illetve az állandóság
és kiszámíthatóság fontosságát hangsúlyozva provokálhatják az adminisztrációt
az „eredeti állapot” visszaállítását követelve. És hogy egy radikálisnak tűnő
eshetőséget miért kellet idecitálni? Egyrészt, mert láthatunk rá példát a
történelem folyamán (lásd pl: amerikai polgárháború), másrészt pedig, bár
hitegethetjük magunkat azzal, hogy a fasizmus a huszadik századdal együtt
elenyészett, de aki nyitott szemmel jár, az láthatja, hogy a tünetek bár fakulóban
vannak, a szívek mélyén még mindig ott lapul az ellenségkeresés, aminek nagyon
jó alapja lehet egy meggondolatlan szerkezetű „jogreform”, ami ugyan
elkerülhetetlen, és nagy részében már meg is történt. Ugyanakkor még mindig
feladat a teljesség elérése, illetve a már meglévők érvényesítése, figyelembe
véve és kezelve az esetleges negatív következményeket.
A nők elnyomása mára
enyhülőben van, és inkább azzal vannak problémáink, hogy az új helyzetet
megfelelően kezeljük. Törvényekkel szabályozni emberek egymáshoz fűződő
viszonyait nem könnyű, mondhatjuk akár azt is, hogy nem szerencsés, és nem is
lehet. Pláne nem akkor, ha, ahogy az előbb tárgyaltuk, ezzel a törvénnyel egy
új helyzetet hozunk létre.
Meggyőződésem, hogy nem
volt helyes, hogy a nőkön esett erőszakot nem torolták meg, hogy büntetlenül
lehetett megerőszakolni, de talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel sem,
hogy minimum nevetséges, hogy szexuális zaklatással lehet vádolni egy férfit,
akár azért is, mert megdicséri egy nő alakját, vagy akárcsak frizuráját.
Küzdünk, és egyre inkább
reménytelenül azért, hogy nők és férfiak egyenlő megítélés alá essenek, és
közben játszunk. Szerepeket játszunk, legyünk bár nők, vagy férfiak. És mily
érdekes, néha azért a szerepért ítélnek el bennünket, amit pont hogy a
társadalmi elvárás erőltet ránk, vagy vegyük a másik oldalt, megítélnek
bennünket, mert nem felelünk meg a tőlünk elvárt szerep követelményeinek. Férfiként sármosnak és „tökösnek” kell
látszanunk, mert ez jelenti a férfiideált, ugyanakkor, ha ezt túlzásba visszük
(és vajon ki mondja meg, hogy hol is van az a láthatatlan határ?) rögvest
mocskos férfiállatnak bélyegeznek bennünket. Ugyanez a másik nem szempontjából
a következő képpen néz ki: a nők legyenek szépek, vonzóak és izgatóak, azonban,
ha nem az eseteink, vagy esetleg nemet mondanak a közeledésünkre, azonnal a
legősibb mesterséget tulajdonítjuk nekik.
Kell-e
játszani, s ha igen, kinek, mikor, milyen szerepet?
Ahogy arról már beszéltünk,
a szerepjátszás nem újkori hóbort és talán azt is mondhatjuk, hogy létünk
alapja, és továbbélésünk feltétele. No nem azért, mert szerepeink
predesztinálnak bennünket képességeink helyett a továbblépésre, hanem mert az
igazi publikum, aki megítél bennünket, mi vagyunk saját magunk. Önmagunkat kell
elhitetnünk ahhoz, hogy másokkal őszinték lehessünk, még ha ez az őszinteség
nem s a teljes valót tartalmazza. Az ember annyira összetett személyiség, hogy
valójában nincs is lehetőségünk arra, hogy egyszerre legyünk őszinték és
feleljünk meg minden elvárásnak. Mindennapi életünkben folyamatosan kapjuk a
“felkéréseket” a különböző szerepekre, és közben észre sem vesszük, hogy ezek a
szerepek mi vagyunk mindannyiszor. És
végezetül ennek alátámasztására meg kell cáfolnunk egy téves beidegződést,
miszerint: részeg ember nem tud részeget játszani. Az ugyan igaz, hogy játszani
nem tud, de miért is játszana az, aki az, ami? Vagy fordítsuk meg, miként tudna
valaki hihetően eljátszani egy olyan szerepet, ami nem sajátja? Megtanulni és
felmondani szinte bármit lehet, de képviselni egy személyiséget csak akkor
tudunk, ha megtalálható bennünk minden szükséges tudás, amit csak a tapasztalat
tud belénk plántálni. Hazudni csak annak tudunk, aki nem figyel ránk eléggé, de
vajon hazugság-e, egy hazuggal őszintétlennek lenni?
Játsszuk szerepeinket, de
mindig legyünk tisztába azzal, ha valólant állítunk magunkról, olyan arc mögé
bújunk, ami nem sajátunk, nem a másikat csapjuk be igazából, hanem saját
magunkat, és ha nem figyelmezzük viselkedésünket, könnyen eljuthatunk odáig is,
hogy már csak mi hiszünk saját magunknak. Ekkor már nem színészek vagyunk,
csupán egy porban tekergődző pondró.
|
