|
A szegedi „kis aranyosok” év végi jutalomkirándulását Romániába, Erdélybe szerveztük. A csodálatos természeti környezet mellett a magyar vonatkozású történelmi emlékhelyeket is felkerestük. Az utazás első hosszabb pihenőjét Vajdahunyadon, a várban tartottuk. A vár képe már ismerős volt a csoportnak, hiszen januárban a budapesti mása előtt korcsolyáztunk. Ezt követően Segesváron az óvárosban töltöttünk el egy kellemes órát, ahol a hegytetőn található templomhoz 174 falépcsőn jutottunk fel. A vár toronyórája - ami a szegedihez hasonló faragott alakokkal díszített - éppen akkor ütötte el a 6 órát és mutatta meg magát teljes szépségében.
Második nap a csíksomlyói Kegytemplomhoz vezetett az utunk. A zarándokhelyként közismert templom mögött meredek kaptatón vezetett fel a 4 km-es túra a kilátóra, ahonnan a környező hegyekre, településekre is csodálatos kilátás nyílt. Talán a 4 km kevésnek tűnik, de ha ehhez a 350 méteres szintkülönbség megtételét is beszámítjuk, érthetővé válik annak nehézségi foka. Ezt követően az 1000 éves határhoz, a Rákóczi-várhoz mentünk. Ez a séta hosszabbra sikerült a tervezettnél, hiszen maga a vár csak néhány meredek lépcsőfokkal nehezítette meg utunkat, viszont magának a határkőnek a koszorúzása egy nehezen járható, fagyökerekbe és ágakba kapaszkodást igénylő erőltetett menettel volt csak elérhető. A kimerítő gyaloglás levezetéseként Csíkszeredán a Makovecz Imre tervezte nem mindennapi fatemplomot, majd az óvárosban a Miko-várat látogattuk meg.
Harmadik nap Törcsváron Drakula kastélyát bolyongtuk végig. Itt ettünk először a kirándulás folyamán igazi, erdélyi kürtöskalácsot. Ezt követően Brassóba mentünk, ahol idegenvezető segítségével ismerkedtünk meg a Fekete-templom felégetésének történetével, a Hunyadiak szerepével, a szőnyeggyűjteménnyel, a kettévágott szőnyeg történetével. Libegőn felmentünk a település legmagasabb pontjára, melyről az egész városra nyílt kilátásunk. A tikkasztó hőséget üdítővel és a főtéren elfogyasztott fagylalttal igyekeztünk ellensúlyozni. Ezután indultunk még el a Szent Anna-tóhoz. Bár már lemenőben volt a nap, mégis fürdésre csábított bennünket a víz. Különös élmény részesei lehettünk, amikor egy medvebocs is a közelünkbe, illetve a turisták által bőségesen megtöltött szemeteskukába látogatott, így néhány méter távolságról figyelhettük meg. A tótól néhány száz méterre található Mohos ősláp szintén különleges látványt és élményt nyújtott. Az idegenvezető engedélyével és vezetésével letérhettünk a biztonságos fahídról és megtapasztalhattuk a süppedékeny láp érzését. Döbbenetes volt a hatalmas fenyőerdők tövében a savas víz miatti törpe fenyők látványa, melyek életkorukat tekintve megegyeztek hórihorgas társaikkal.
Negyedik nap a Parajdon található hatalmas sóbánya tárnáinak meglátogatásával kezdtük a napot. A busszal és lépcsőzéssel 6 emelet mélységbe elterülő járatok, játszó- és pihenőtermek mérete és illata valóban megdöbbentő volt, torkunkban éreztük a só ízét. Második kürtöskalács élményünket itt szereztük, hiszen lehetőséget kaptunk rá, hogy a kalácskészítés fortélyaival is megismerkedhessünk. Ezután Korondra mentünk, ahol a fazekas munka szépségével és nehézségével is szembesülhettek a kis „aranyosok”, hiszen a koronghoz ülhettek és formázhatták az agyagot. Meglátogattuk Farkaslakán Tamási Áron sírhelyét, és a két tölgy között koszorút helyeztünk el. Orbán Balázs székely-kapukkal díszített sírhelyét is megkoszorúztuk. Székelyudvarhelyen egy pizzázással egybekötött rövid pihenőt tartottunk, majd a történeti szoborparkot sétáltuk körbe. A történelmi személyiségek sorából a Székely Vándor szobrát koszorúztuk meg.
A hazautazás előtti utolsó napot Csíkkarcfalván egy gyapjúfeldolgozó üzem látogatásával kezdtük meg. A gyapjú tisztításától, a finom hálószőnyeggé bontásán át, a fonalkészítésig, majd végül a gyapjú szőnyegek szövéséig kísértük figyelemmel a gyapjú útját. És végre sor került az eddig csak éjszakai kivilágításban látott helyi erődtemplom megtekintésére is. Gyergyószentmiklóson egy rövid sétát tettünk a belvárosban és a parkban. A nap csúcspontja a Gyilkos-tó és környékének bebarangolása volt. A leírások szerint az általunk is meghódított Kis-Chochar oldala csúszott bele a patakba, elzárva annak további útját. A Chochar gerincére felvezető szuszogtató túraútvonal az eddigi legszebb látvánnyal kárpótolta a kimerült csapatot. A tó megkövesedett facsonkjait csónakázás közben vizsgálhattuk meg. A tó partján elfogyasztott ebéd frissen grillezett húsokkal mindenkinek felüdülést jelentett, melyet egy-egy jégkrém koronázott meg. A Békás-szoros megdöbbentő látványára kevesen voltak felkészülve; a sebes folyású vízesések, zúgók vonzásának kevesen tudtak ellenállni: ki kezét, ki lábát mártotta bele a sodrásba. Az utolsó vacsora már nagyon csendesen, a hét minden szépségével eltelve zajlott.
Szálláshelyünket elhagytuk, vendéglátóinktól, Jancsitól és Juliskától (a két kis befogadott őzgidától) búcsút vettünk. A hosszú hazafelé vezető útnak már az otthoniak hiányával küzdve vágtunk neki. Útközben még vetettünk egy pillantás Déva-várára, melynek Arany János megénekelte balladáját. Aradon tartottunk még egy étkezéssel egybekötött pihenőt, mielőtt „tűkönülve” végre átléptük a határt Nagylakon. A kollégiumba még közösen vacsoráztunk egy nagyot, majd már az ismerős, második otthonbeli ágyainkon pihenőre tértünk.
|
