Nehéz gyermekkora ellenére, hamar eligazodott az Élet útvesztőiben, és rátalált a sikerhez vezető, néha göröngyös útra. A 80-as évek egyik legvarázslatosabb vörös démonja, modellje volt. Ezt követően átállt a fényképezőgép másik oldalára, mára befutott fotóművészként tartják számon.

- Szegényes, szomorú gyermekkor, lelki traumák övezték gyermek éveidet. Úgy gondoltad, hogy a modellkedés /akt/ az egyetlen kiút?

- Édesapámat nem ismertem, de benne él minden nevetésembe, hiszen- édesanyám szerint-  nagyon hasonlítok rá mind külsőleg mind belsőleg. Jómagam nem is ismerhettem meg soha. Öngyilkos lett.17 évesen érte a szörnyű baleset egy gyerekcsíny miatt- a rohanó villamos alá került, ami mindkét lábát levágta. Ennek ellenére, vagy éppen ezért hihetetlen akaraterővel Magyarország akkori legjobb gokart versenyzője lett: Marjai Tamásnak hívták. Sose szeretett volna gyereket, hiszen már kapcsolatuk elején közölte édesanyámmal, hogy nem akar 40 éves kora után élni, mankózni- ,,tehetetlen vénemberként”. Az ígéretét beváltotta, így sose találkoztunk…

Két éve láttam először egy hajnali órában. Egy televízió csatorna meghívásának eleget téve, éppen odahaza  készülődtem. A kanapén csavargattam a hajamat, közben  néztem a tévét. A Filmmúzeum egyik amatőr filmjében egy gokart versenyző hirtelen a kamera felé fordult, majd mintha csak rám nevetett volna. Azonnal felismertem benne magamat. Igen, Ő volt… az apám! /komor arccal néz maga elé/

Anyuval és nagyival tisztes szegénységben éldegéltünk a Bajza utcában, egy szobakonyhás lakásban. Meleg víz nem volt, a WC pedig az udvarban. Mindig hajtott egyfajta bizonyítási vágy, hogy kitűnjek a többi ember közül. Szavaltam, minden iskolai rendezvényen szerepeltem, versenyekre jártam. Miután kövér kislány voltam, akit csúfoltak a fiúk, ezért az eszemmel szerettem volna kiemelkedni a szürkeségből. Szókép-olvasó vagyok, ezért- hihetetlen tempóban- 14 éves koromra szinte az egész iskolai könyvtárat kiolvastam.

Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy „varázsütésre” megszépültem… és az utcán veszettül fütyülnek utánam a munkások. Ez 1981 nyarán történt, amikor a tanács kiutalt nekünk egy békásmegyeri „palotát”- mármint egy kétszobás fürdőszobás panelt. Ez maga volt a Mennyország. Anya lefotózott, beküldte egy tini modell pályázatra, és én a következő héten már címlapot fotóztam. Attól kezdve modellkedtem, statisztáltam, színésznőnek készültem. Rengeteget dolgoztam, volt, hogy naponta két munkára is elrohantam, közben pedig középiskolába is jártam… igaz, oda napközben főleg aludni. Gondolhatod mennyire csíptek az osztálytársaim! /szélesen mosolyog/

A délegyházi nudista strand nagy port kavart a 80-as évek elején- én rögtön igazolvánnyal rendelkező tag lettem. A meztelenség sose állt távolt tőlem ezt egyfajta önkifejezésnek tartom. Persze itt az akkori művészképekre gondolok és nem a mai sematikus, tök egyforma Playboy képekre. Hol meztelenül a mezőn, utána lóval szaladtunk ellenfényben, hajladoztunk indákon, kiszikkadt bányatavak mélyén feküdtünk… felejthetetlen fotózások voltak!

Lussa Vincze, Módos Gábor, Jung Zseni kamerái előtt kinyíltam, mint a virág, leírhatatlanul élveztem, hogy egy alkotás létrehozásának a résztvevője lehetek. Ez a vágy olthatatlanul lángol bennem ma is. Ezért érzem, hogy az én képeim élnek, fénylenek, ragyognak. Az a bizonyos belső tűz átsüt rajtuk… legalábbis remélem. Ami ezen kívül nem volt mellékes, hogy nyilván jobban fizettek az akt képekért. Akkor még minden művészképet lezsűrizett a Képzőművészeti Alap és 2000Ft- ot is kaptam érte. Az M.T.I.- vel /Magyar Távirati Iroda/ egy egész napos vidéki fotózás akkoriban 350 forintot  ért.

- Megoszlanak Rólad a vélemények- egyfelől ex-férjed miatt, másrészről- sokak szerint- mostani férjed is egyengeti a karriered. Nem foglalkozol ezekkel a kósza hírekkel, vagy cáfolod őket?

- Az én karrieremet sose segítette senki, csak saját magam ,,bírtam versemnek hőse lenni”. 21 évesen hagytam abba a modell-karrieremet, és a fotózásban is mindig a magam útját jártam. Első házasságom tíz évében sokkal fontosabb volt a férjemnek, hogy milyen húslevest főzők, mint azt hogy mit fotózom. Ha az ember ideig-óráig megpróbál kibújni a bőréből, akkor valamit mindig feláldoz. Akkoriban úgy tűnt, hogy jómagam a főzés oltárán fogom feláldozni a ,,fekete szerelmemet”- a Nikon kamerámat és tartozékait.

Második férjemnek, aki irodalmár, kiváló Shakespeare fordító és nem utolsósorban média szakember, természetesen fontos volt, hogy ne csak kívülről csillogjak, hanem felfedezzem belső értékeim, amit gondosan eltemettem az elmúlt tíz esztendőben. Barátai unszolására, kiállításaim lettek és egyre többet sikerült magamból megmutatnom. Belső vívódásaim „leképezésében” sokan segítettek... no, nem pénzzel, hanem engedték magukat lefotózni. Azt hiszem, van már egy-két olyan fotóm, ami megmarad az utókor számára, ha én már nem is leszek. Űz, hajt a vágy, hogy továbbra is alkossak, létrehozzak valami maradandót, ebben a plasztik-értékekre bukó, felszínes médiában.

Van véleményem az engem körülvevő világról… és van tehetségem is, hogy ezt átadjam másoknak is. Képpel,hanggal,írással. Ez utóbbi kb. 2-3 éve sok örömet is hozott már nekem, sikeres blogot vezetek egy női hírportálon.

- A zsurnaliszták többsége előszeretettel használja Veled kapcsolatban is a sztár és a művész kifejezést. Megtisztelő, de melyiket vallod magadénak?

- Magyarországon nincsenek sztárok. Vannak itt celebek, meg hülye celebek. Az értékes embereknek nincs műsora. A média naponta okádja ki magából az énekeseket, kérész életű sztárokat, akiket megcsócsál a heti bulvár, majd visszadobja a saját közegébe… és döbbenten veszik észre, hogy két hét alatt lekopnak a címlapokról. Valódi értékekre, most nincs nagy szükség, sem kereslet, de én optimista vagyok, azt hiszem elértük a vazelincsúszás alját,és most jön majd a felkapaszkodás.

Fotókat készítek- amelyeknek van mondanivalója, történelmi,vallási, szociológiai utálásokkal próbálok ráirányítani akár egy hétköznapi témára is. Nem könnyű megérteni őket, de szeretnék egy kis csöndet, minimális odafigyelést, egy kis időt. Amennyiben valaki néhány percet rááldoz arra, hogy megértse képeim tartalmi mondanivalóját, annak elméjében és lelkében jobban elmélyülhetek- és dekódolni tudja az üzenetem. Az Idő hiányzik most mindenkiből, nagy a hajtás és könnyű a felületes internetes információk megszerzése. A haverok napi pörgése fontosabb a Facebookon, mint egy jó könyv olvasása, pohár vörös bor kortyolgatása közben.

Visszatérve a kérdésre- lehet hívni fényképésznek, fotósnak,és persze nagy megtiszteltetés, ha művésznek hívnak. Törekszem, hogy rászolgáljak a megtisztelő jelzőre.

- Visszafogottabb lett a magánszférád a külvilág felé. Szelektálod, melyik médiában jelensz meg, vagy a bulvarisztika, a negatív hírből is lehet profitálni?

- Abszolút szelektálok. Hívtak már a dzsungelbe, Afrikába, valóság- és főző showba, ledobhattam volna ezerszer a ruháimat a Playboyban, vagy férfi magazinokban… és jósolhatnék naponta a tévében. Lenne ötletem- napi száz, hogy kerülhetnék a címlapokra, de nem teszem. Nem vagyok színésznő, énekesnő, napi celeb, hogy erre szükségem legyen. Igaz, égetően nyomaszt a saját exhibicionizmusom, próbálok úrrá lenni rajta. Szeretnék, pl. olyan beszélgetős műsort, ahol-extrém helyeken- eközben fotózhatnám az interjú alanyaimat.

Szükségem van a médiára, az önkifejezésre, de meg kell értenem, hogy a médiának már nincs, de nem is volt szüksége rám. Marad a zártkörű fotótárlat, és az internet, ami az én egyszemélyes szabadságom és játszóterem. Itthon vagyok benne, régóta függő lettem, és sokan kedvelnek, s idővel talán követendő például is tudok szolgálni. Madonna mondta anno- mindegy, hogy mit írnak, csak írjanak valamit az emberről. Nem osztom már ezt a nézetet.

- Egészséges exhibicionizmus, karizmatikusság, maximalizmus, verbális és lexikális felkészültség. Igazi életművész vagy- harcolsz a nők jogaiért a magad eszközeivel, édesanya vagy... minden belefér a 24 órába?

- Bele kell, hogy férjen. Egyik fotósorozatom a ,,Jelenetek a dologházból” arról szól,hogy egy nőnek nem csak karrierjét építő anyának, de háztartási alkalmazottnak, gondos anyának és szexis feleségnek kell lennie. Túl sok szorításban vergődünk mi nők, talán ezt jól kifejeztem a képeimmel, mert egyrészt kitüntettek a Parlamentben, másrészt- erre talán büszkébb is vagyok-, családtagjaim az óta segítenek az ásványvizes palackok hazacipelésében.

- A mai napig olvashatóak a Rólad szóló írásokban a dögös, bombázó, provokatívan erotikus és egyéb hízelgő jelzők. Ilyennek tartod önmagad?

- Azokon a fotókon, amelyekről írták- igen. Pontosan ez volt velük a célom. Nem a szeretőimet váltogatom, hanem képeimen a pózokat. Számomra nagy élvezet, hogy még mindig illúziót keltek a fotóimmal, gyönyörködtetek másokat… és bevallom: roppantul élvezem saját magam fotózását. Aki igazi modellnek születik az az is marad, nem tudok kibújni a bőrömből, de nem is szeretnék. Ha más nem fedezte fel a bennem lakó Istennőt, hát kénytelen vagyok magamat felfedezni! Ez minden ember legnagyobb kihívása…

- Máig féltve őrzöm Módos Gábor Akt-albumát, még 1987- ből. Itt csodálatos fotók láthatóak Rólad is. Szerinted átértékelődött ez a szegmens? /Aktfotózás/

- Régen a felfedezés öröme, a romlatlanság és a báj tükröződött a képeken. A meztelenség az önkifejezés egyik művészi formája volt. Mára pénzszagú mű-alkatrészű, plasztik, és hibrid emberek Mekkája lett az akt-piac. Nem attól szexis egy nő, ha négykézláb térdelve bután bámul felduzzasztott szájával és szilikon-kebleivel a kamerába. Egy mozdulat, egy fuvallat, a belső ragyogás ezerszer értékesebb, mint egy nagy terpesz.

- Egyik interjúban utalást tettél Módos Gábor mellett Jung Zsenire és Lussa Vincére is. Van-e színvonalbeli különbség pl. egy Módos Péter és Nánási Pál között?

- Módos Gábort nagyon szeretem. Tisztelem a művészetét, jó és hiteles embernek tartom.15 éves koromban egy szépségversenyen találkoztunk és sok-sok éven át a modellje voltam, mindig felnéztem rá. Hála az elektronikus vívmányoknak, ma is tudunk az egyik közösségi portálon ,,beszélgetni”. Támogatja a fotózásaimat és jókat szórakozik az írásaimon.

Nánási Pál pedig ennek a kornak a szülöttje. Kiváló, alkalmazott fotográfus, profi szinten oldja meg a magyar megrendelők- akár ki nem mondott- kéréseit is. Nem beszélnék a színvonal-különbségről, hisz’ mindketten tökéletesek a saját szegmensükben, inkább a lelki megközelítésük az, amely elválasztja őket. Konkrét leszek: Nánási Pali képeit nézve semmi se jut az eszembe, csak az, hogy jól megvilágította, Gábor alkotásai pedig, mesélnek nekem, mint Seherezádé azon a 1001 éjszakán.

- Véleményed szerint, mitől lesz valaki jó fotós, esetleg művész /profi gép, kreativitás, genetika, alázat, stb./, vagy az számított, hogy nem voltál ismeretlen ember?

- Természetesen számít az ismertség és ismeretség. Jó helyen vagy és ismersz embereket, csak arra jó, hogy fizetős melód legyen. A maradandó képalkotáshoz Vágy kell! A nagybetűs Vágy. Vágy az emberek megismeréséhez… Vágy önmagunk megismeréséhez! Rácsodálkozni a fénysugár útjára- újra és újra. Tisztelet a technika vívmánya iránt, amit a kezembe tartok, mert tudom, hogy önálló életre tud kelni, és önálló akarata is van. A pillanat öröklétbe való zárása misztikum, egy hosszú út… egy El Camino, én is ezen az úton indultam el.

….és ígérem- üzenni fogok…sok-sok fotóval!

A fotók Marjai Judit személyes engedélyével kerültek az anyagba.

Publikálta null