|
Tiger. Pongó. Renato. Ágica. Anett. Pandora. Hat név- három fiú és három lány. Egy közös szál köti össze őket. Mindnyájan a hazai valóságshow- kban szerepeltek, több- kevesebb sikerrel.
A középkorúak talán még emlékeznek a Music Television 1992- ben útjára indított műsorára, amely a Való Világ címet viselte. Itt hét fiatalt "zártak" össze közel fél évre-, mindennapjaiknak lehettünk szemtanúi a képernyőn keresztül.
A valóságshow (vagy reality show) is fantasztikusan megkreált üzleti vállalkozás.
Egyfajta műsor- mix és meseszerű elemek elbűvölő, vagy inkább elkábító ötvözete. Fellelhető benne a dokumentum- jelleg, a show, a vetélkedő és a sorozat minden bevált alkotóeleme, ugyanakkor a történet közben a gyengék (nézők számára unszimpatikusabb játékosok) kihullanak, a jó pedig elnyeri méltó jutalmát. Sok pénzt, házat, autót. Sőt, ha a szerencse rámosolyog, még álmai hercegét, vagy hercegnőjét is megtalálhatja.
A műsorstruktúra professzionizmusa itt is szembetűnő. Több ezer jelentkezőből választják ki azt a néhányat, akik általában az átlagember kategóriába tartoznak (exrendőr, presszóslány, vállalkozó, stb...), vagyis a nép egyszerű fiai és lányai. Olyan emberek akik a nézőkből első látásra még nem váltanak ki ellenszenvet, hiszen "közülünk való" mindegyikőjük.
A média pszichés hadviselése itt kezdetét veszi a valóságshow kusza világában is. A folytatás már drasztikusabb. 
A szereplőkkel egy előzetes szerződést kötnek, amelynek lényege a játékos kiszolgáltatottsága. Sok esetben emberi méltóságukban is meg vannak alázva, különböző kameraállásokból figyelhetjük életüket televízión vagy interneten keresztül. Ez utóbbi biztosítja számunkra a valóság illuzióját. Hús- vérbábukká válnak. Igazából az eddig leírtakban a média etikátlan oldalának szenvedő alanyai a magukat önkéntesen a pénz, siker és csillogás dicsfényét óhajtó jelentkezők voltak.
Azonban minket, nézőket is bevontak és bevonnak a játékba. Miközben a napok múlásával eldöntjük, ki a számunkra legkedveltebb szereplő, már részesei lettünk egy hónapokig tartó manipulációs- láncnak.
Ahhoz, hogy kedvencünket a jövő héten is lássuk, hogy részt vehessen a további küzdelmekben- igen!-, szavaznunk kell, a már jól bevált emelt- díjas sms- sel. Sok sms- több esély a bennmaradásra!
Az előbb még kedvencünket sajnáltuk, amiért jogait sárba tapossák, most már saját magunkon is mosolyoghatunk- mi is áldozatai lettünk a fentebb említett pszichés hadviselésnek.
Elhisszük, hogy a mi szavazatunk juttatja tovább, menti meg kiszemelt emberünket. A képernyőn látható százalékokkal manipulálnak bennünk, hogy megfordítható az állás. Pedig rég eldöntött tény, hogy ebből a küzdelemből nem X, hanem Y fog kikerülni győztesen.
A "részese vagyok a való világnak", a "fontossá váltam"- szindrómában szenvedünk. A mi pénzünk fogy, a másik oldalon viszont sok- sok milliós a haszon. Nem látjuk a hitelesített szavazatokat, mindössze a körülötte megkoreografált és jól kivitelezett "cirkuszt".
Az igazán elkeserítő a végső felismerés: csak egy dolog, hogy anyagilag itt is megrövidítenek bennünk, a sajnálatosabb tény az, hogy az emberi magánszféránkat dobjuk oda önkéntesen koncként a média- csatornáknak. Ketrecbe vonult emberekből álló, állatkert- szagú műsorokon csámcsogunk, ahol a "kis nyuszit" összeengedik a "hatalmas vaddisznóval"... és dönt (látszatra!) az állatok királya- az oroszlán (a néző). De jő a vadász (a tv- csatornák) és övé a végső győzelem, övé a trófea!!!
Búcsúzásul, kicsit ugyan átértelmezve, de Ady: Ember az embertelenségben című versének soraival zárom jegyzetem:
"Óh, minden gyászok, be értelek,
Óh, minden Jövő, be féltelek,
(Bár föltámadt holthoz nem illik)
S hogy szánom menekülő fajtám."
| 
