|
( az írás első részét tegnap közöltük)
PÁPAY ARANKA (Jászberény)
EGYSZER VOLT ÓRÁSOK
Ezzel a művelettel önmagának dupla munkát okozott, mert hazaérve nem biztos, hogy emlékezett az órák eltéréseire, amit annak mértékével egyenes arányban kellett a belső kis szabályozóval igazítani, aztán újra megfigyelni, míg pontosan nem jártak.
Nagyapám , Ilonka és a kuncsaftok a régi cégtábla alatt
(Ma már ehhez is van megfelelő szabályozó készülék.)
Akkor azonban az őt jól ismerőknek - és önmagának - jó mulatságot szerzett az idegen csodálkozásával, akinek az első óra előhúzása még nem tűnt fel, a második talán már igen, de a harmadik és a többi már biztosan ámulatot okozott.
Aztán gondosan begombolta a kabátját, és udvariasan bemutatkozott az ismeretlennek:
- Jenőfi Lénárd vagyok, a környék órás mestere.
Az esetek többségében a kor ilyetén reklámja nem maradt eredménytelen.
Nagypapa ismerte és felismerte a 20-25km-es körzet minden, fali- és ébresztő óráját, karóráját.
Ha valaki a nagy melegben belement a Sióba fürödni, karján felejtve a ketyegő műszert, nem biztos, hogy még aznap elvitte az óráshoz, csak amikor a kezdődő, vagy elhatalmasodó rozsda megállította a szegény kis szerkezetet.
Az igazi órás nem a tulajdonost szereti, hanem az órát, magát.
Nagypapa dühösen kikelt magából:
- Hányszor kell elmondanom maguknak, hogy ezek érzékeny jószágok, ha víz éri őket, azt haladéktalanul ki kell takarítani belőlük, különben elpusztulnak!
Aztán, ha már menthetetlenné vált a szegény jószág, úgy tudta sajnálni, mintha élőlényt veszített volna el.
Végtelenül tudott bosszankodni a bepetróleumozott szerkezetekért is, de a falusiakat nem lehetett meggyőzni arról, hogy az nem csak a port tisztítja le, hanem a jótékony olajat is, ami nélkül csikorog, és gyorsan kopik a tengely.
Ha pedig jót akarva olajtól csöpögő órát hoztak, akkor így fordította humorosra a mérgét:
- Ha a kocsis azt mondja, hogy megkente a kocsit, akkor nem az ülésre, hanem a ˝tengőre gondul˝…
Egy napon fejkendőbe bugyolált, hosszú ”valamit” tett le a pultra egy asszony.
Lénárd papa udvariasan felállt, a magas munkaasztal mögül az előbb álló átvevő pulthoz lépett és kíváncsian várt.
- Jenőfi úr kérem, eehoztam eztet, mer valami baja lett.
Az óvatosan bontogatott kendőből egy nagy ingaórának a sétálója került elő.
- És az órát miért nem hozta el?
- Ájnye, annak semmi baja sincsen, csak ez át meg e.
Nagyon jól szórakozott azon az ártatlan tréfán is, amikor valakin sikerült kipróbálni azt a trükköt, hogy a vékonyka zsinórral biztosított cvikkerét egy szemrándítással leejtette az orráról.
A gyanútlan kuncsaft rendszerint rémülten ugrott és kapott a rövid pórázon libbenő okuláré után.
Nagy bánatára a gyermekei nem lettek órások.
Amikor idősebb lánya három fiú unokával ajándékozta meg, akkor még reménykedett.
Csak azzal nem számolt, hogy a fiúknak a - jólelkű Juliska mama árván hagyott helyét elfoglaló - új nagymama a mostohájuk lesz.
Ki tudná azt megmagyarázni, miért hitte Róza asszony, hogy a család tagjait ellenségnek kell tekintenie.
A legidősebb unoka két hétig bírta az üldözésnek is beillő bánásmódot.
Soha nem lett belőle órás.
Órás belőlem, a kisebbik lány gyermekéből lett, de ahhoz, hogy át is vegye a staféta botot, nagyon keserves, hosszú út vezetett.
Ő, az ötven éves munkásságáért aranydiplomával kitüntetett órás még évekig tudott dolgozni. Romlott ugyan a látása és a hallása, ez utóbbival ment is orvoshoz:
- Doktor úr, nem hallom az órák ketyegését. Ha be akarok állítani egy faliórát, hogy ne sántítson, amikor a falon függőlegesen áll, akkor nekem hallanom kell a lépést.
- Jenőfi bácsi kérem, ez a halláskárosodás - sajnos - már a korral jár.
A 88 éves nagyapám felháborodottan mesélte ezt otthon.
- Ilyent mondott nekem! Hát nem vagyok én még olyan öreg…
Azt is mondta egyszer sajnálkozva az idő múlásán és a hasznos kihasználásáról elmélkedve, hogy ˝…mi az a semmi kis 12 év, ami még visszavan nekem!?˝
Betervezte magának - magától értetődően - a 100 évet.
Két hónap híján érte meg a 90-et.
Én aztán követtem őt az órás szakmában, de nem az asztalánál adhatta át nekem a helyét.
Pár év kieséssel álltam csak munkába.
Amikor először vettem át ozoraitól javítani való órát, bizony reszketett a kezemben a toknyitó kés.
Sokáig kellett bizonyítanom, hogy méltó utód vagyok.
Kis ideig még önmagam előtt is. Adott volt egy szint, ami alá nem mehettem.
A nagyapám nyomdokába léptem, aki több mint 50 évig a környék keresett órásmestere volt. Se a falú, se a nagyapám, de elsősorban önmagam előtt nem éghettem le.
Az elsők között hoztak olyan kézzel festett fa számlapos, láncos ingaórát, amilyent nem láthattam a fővárosi tanműhelyben. Ráadásul csöpögött belőle a petróleum.
Természetesen megrémültem. Anyu mosolyogva nyugtatott meg:
- Itt sok ilyennel fogsz találkozni, nem küldheted el. Büdös, piszkos, de te ki fogod tisztítani, és én megmutatom, mit kell vele kezdened. Én ilyenen tanultam.
Ámulatomra emlékezett, meg tudta mutatni, a nekem ismeretlen ˝parasztóra˝ fa csapágylemezének titkait.
Aztán a vidáman lengő kiszidolozott sétáló már engem is meggyőzött: nem csak a finom szerkezetek fognak sikerélményt hozni.
Az ilyen matuzsálemek kitisztítása után nem egyszer nekem is alapos mozsdásra volt szükségem mielőtt a javításba fogtam.
A másik esetből majdnem viccet csináltam, de időben jöttem rá, hogy ez egy más világ, amihez nekem kell alkalmazkodnom.
Egy nagyon idős bácsi hozott egy csupa rozsda ˝vas órát˝, un. cilinder billegővel.
- Azér akarom ezt megcsinyátatni, mer ez velem vót Doberdóná! - tette elém féltve.
- Tetszik tudni, ez egy nagyon szép emlék lehet, de javítani már nem érdemes, alkatrészeket kapni ehhez már nem is lehet.
Türelmesen meg akartam magyarázni a bácsinak, de felcsattant:
- Aranyom, ne mongyon má nekem illent, a papája azt mondta, amíg én élek, engem ez kiszógáll.
Akkor a nyelvem hegyén volt a - szerencsére időben lenyelt - poénnak se rossz válasz: ˝De a nagyapám nem tudhatta, hogy ilyen sokáig él a bácsi!˝ -
Helyette ezt mondtam:
- Sajnálom, ez mégsem javítható. Nem fogok alkatrészt kapni a törött és a rozsdás helyett.
- A kedves nagypapa megcsinyáta azt, amit nem tudott hozzá kapnyi.
˝Hű, - gondoltam - ha elküldöm, holnap elterjeszti rólam, hogy nem is tudok semmit.˝
Mentő ötletem támadt: milyen sok zsebóra lapul az örökölt dobozokban…
- Na, jó, meglátom, mit lehet tenni. De a tok nagyon rozsdás, nehéz lesz azt is letisztítani.
Nagy sóhajjal néztem a dohogva kiballagó kuncsaft után…
Nekiláttam keresni egy hasonlóan kinéző, jó állapotú régi zsebórát.
Találtam is.
Azt szépen rendbe hoztam, az ócska holmit meg eltettem magamnak emlékbe.
- Na ugyi, mégiscsak a Jenőfil úr unokája maga! Máskor ne kéresse magát! -
dícsért meg a boldog óratulajdonos, és a kis kopott bukszából rakosgatta ki a kért javítási árat. -
- Iszen szebb is lett, mind újkorán. Majd mondom az asszonynak, hozza el a vekkert is.
Én meg vegyes érzelmekkel maradtam ott. Becsaptam, de ő járt jól. A másik, ami még meg is nevettetett, de meg is hatott, hogy Jenőfil-t mondott.
Amikor még szegényesen ment a nagyapám üzlete, egy mázolóval készíttette el az új firmatáblát, amin már a magyarosított, a Jenőfi név volt olvasható.
De a festő is szegény volt, nem talált elég nagy deszkát a névhez, ezért csak annyi fért rá, hogy -˝Jenőfi L.˝
Nagyapám, Ilonka és ”kuncsaftok” a régi cégtábla alatt.
Attól szokott dühbe jönni az újdonsült Jenőfi, hogy a falusiak azt egybe olvasva, Jenőfil úrnak szólították sokáig.
Nagypapa régen nem dolgozott már, amikor én berendezkedtem. A képen látható, dősebbik lányánál élt, már özvegyen és betegen.
Pár hónappal a hihetetlen halála előtt meglátogatott. Elhozták az unokái, hogy láthassa az én műhelyemet.
Csillogott a megfakult kék szeme, de már inkább a könnyektől, amit a büszke öröm csalt elő.
Az enyémbe pedig a következő jelenet:
- Tessék megnézni a fiókokat, minden itt sorakozik, amit nagypapától kaptam.
És akkor hátul keresztbe tette a két kezét.
- Inkább te mutasd meg.
Nem nyúlt semmihez…
- Nagyon szép rend van nálad. - bólogatott.
Nekem az ő asztala jutott eszembe, ahol behunyt szemmel is megfogta a kinyújtott keze azt, ami épp’ kellett. Legfeljebb kotort egyet a halomba dobált műszerek közt.
Ekkor megsimogattam a meleg, puha kezét.
Amikor már évek is elteltek, egy idős néni hozott egy ébresztő órát. Amíg kinyitottam, beszélgetni akartam vele.
- Biztosan régen volt tisztítva, meg kopott is egy kicsit…
- Fene ette! Ez csak ott át a kászlin, aztán egyszerre csak gyütt felém, zörgött, mind az ördög, aztán má lenn is vót a fődön…
Apu a szobában egy fotel mélyén, a nyitott ajtón keresztül hallotta amit beszélünk.
Az újságja mögül kiszólt:
- Biztos a szellemek lökték azt le Bözse néném.
Az asszony kicsit oldalt lépett, hogy belásson rá:
- Ászen má gyütt a verradat, rég eemút éfél!
Kicsike női órát vettem át és a szokásos kérdésekkel ültettem le a középkorú tulajdonost.
- Volt már javítva?
- Régen. Azóta nem volt vele baj…De most leejtettem – sajnos.
A jól záródó krómacél hátlapot lepattintottam és automatikusan megnéztem, van -e bejegyzés a belső oldalon. A nagyítóval is nehezen kivehető karcolást látva szemem kissé elhomályosult.
A szakoktatóm azt mondta tanuló koromban:
- Arankám, merje vállalni, amit csinált. Egy rendes órás mindig jelölje meg a kezéből kiadott munkát, mert az útmutatás lehet a továbbiakban. Apró jelzés kell, hogy ki, mikor végzett rajta javítást.
Abban a kinyitott, csöpp órában ezt a bejegyzést találtam:
JL-67 azaz: - Jenőfi Lénárd, 1967 -, amikor nagyapám már 88 éves volt…
És annak épp’ két esztendeje,…ha nem esik le, még vígan, és ragyogó tisztán járna…
Az csillogó szerkezetben a legnagyobb kerék átmérője 6mm volt!
Hátam mögött a ˝Javítások˝ feliratú szekrényekben vidám sustorgással köszönték meg az életbe visszahozott apróbb, nagyobb szerkezetek, hogy még egy ideig tovább szolgálhatják a múló időt. 
|
