|
Pápay Aranka (Jászberény)
Egyszer volt órások
A Boldog Jövőnkért Alapítvány (www.bja.hu ) Lyra irodalmi antológiáját a szerzők több alkalommal is megtisztelik már-már kordokumentumnak is beillő írásokkal.
Tisztelettel figyelmükbe ajánljuk a Lyra egyik szerzőjének írását, mely egy órás dinasztia mindennapjaiba enged betekintést.
A Hohlfeld család óra-ékszer boltja 1920 tájékán.
Őseim több generáción keresztül művelték az órás és ékszerész szakmát.
A Bécsben élő Petrus Hohlfeld és Theresia Meckel házasságából négy fiú született.
Közülük egy forgalmista lett és szépen lépegetett fel a ranglétrán, míg Laxemburg vasútállomás főnöke lett, ahonnét csak az elpergett idő küldte nyugállományba.
Három testvére azonban az ékszerek, arany-ezüst tárgyak és az órák világának kötelezte el magát.
A második fiút igen magas, bizalmi pozícióig segítette a tudása mellé szegült szerencse. Jó híre megtisztelő ajánlatot eredményezett. Nem kisebbet, mint hogy élete végéig a császári és királyi palota óráinak felügyelője, udvari órás lehetett.
A harmadik fiút az aranyozásnak a szépsége ejtette rabul, ebben képezte tovább magát. Rudolf, a negyedik fiú pedig órás és ékszerész maradt. Előbb Ausztriában, majd a kor
szokása szerint ők ketten vándoroltak, több tudást, tapasztalatot gyűjteni a Monarchia távolabbi területein.
Így került az osztrák testvérpár Magyarországra.
Két különböző faluban telepedtek le, családot alapítottak, asszonyaik magyar anyanyelven dúdoltak altatót a csemetéiknek, és így magyarosodtak, lassan, de biztosan.
Rudolf 1879-ben, Hőgyészen telepedett le, aztán ott is vert gyökeret, 32 évesen feleségül vette a tehetős Voglsinger Ignác özvegyét, Deninger Ágotát és ˝ Órajavító és Ékszerész˝ üzletet nyitott.
Cégtábláján és az anyakönyvekben még a Hohlfeld név szerepelt.
Négy gyermekből két fiú folytatta apjuk szép szakmáját, sőt két húguk is dolgozott a műhelyben, csak Teruska maradt a fakanál és a mama mellet, ahogy az, le Neje hamarosan ikergyermekeknek adott életet, akiket a plébános úr kissé koraszülöttnek titulált, mert a februári házasságkötést követő májusban jöttek a világra. Terézke még aznap meghalt, csak a kicsi Lénárd maradt életben.
Később Ferenc is megszületett, majd három kislány, Teruska, Mártuska és Bertuska érkezett sorban.
Szép forgalmat bonyolítottak, úgy az arany-, ezüstékszerek, mint az órák kereskedésével is.
ginkább illett is abban a korban a hölgyekhez.
Ahogy Ferenc ifjú férfikorba lépett, ő járt apja megbízásából a bécsi nagykereskedőkhöz, alkatrészeket és ékszert beszerezni.
Nem kis pénz lapult a zsebében egy-egy ilyen úton.
Ám a Hohlfeldek arról is híresek voltak, hogy kiválóan zenéltek, kellemes házi koncertekkel szórakoztatták a családi és baráti összejövetelek vendégeit.
Ferenc már régen áhítozott egy jó minőségű gitárra, de a pénzt mindig vissza kellett forgatni a virágzó üzletbe. Épp’ attól virágzott.
Mondják; a zenélő emberek bohém emberek, könnyelműségre hajlóak.
No, hogy az én ősöm bohém volt -e, vagy egyszerűen csak könnyelmű, azt mindenki döntse el belátása szerint.
Szép összeggel és a gondosan összeállított vásárolni valók jegyzékével indult Ferenc Bécsbe.
A vonat első osztályán utazott, egy hozzá hasonló korú fiatalemberrel egy fülkében.
Hamar beszédbe elegyedtek. Kiderült, a másik utas zenész. Méghozzá gitárművész, aki meglehetősen üres zsebekkel igyekszik valahová.
Ferenc fel is fedezett egy félreismerhetetlen alakú, zöldvászon huzatot a csomagtartóban, a tartalmától duzzadva.
- Én és a testvéreim is szívesen játszunk szabad estéinken, mert jól esik egy kis zenélés a hosszú órákig tartó órajavítás után.
- Maga órás? - kezdett érdeklődni az idegen.
- Apám és a nagyapám is az volt már, mindegyik testvérem, még három húgom közül is kettő. Most is üzleti ügyben utazom…
- Üzletiben?
- Igen, én szoktam bevásárolni. - közölte könnyelműen Ferenc.
A művész fészkelődni kezdett.
„ No, ez az én emberem!” - gondolta. Leemelte a zöld csomagot, kihámozta hangszerét.
Az ifjú órás sóvár szemei felfedezték a gitár ékességeit, a sok, össze-vissza firkának látszó írást
a hangszer hasán, oldalán.
- Látja, ezek az aláírások híres kollégáktól származnak, meg néhány neves embertől a rajongóim közül. Még Blaha Lujzát is kísérték ezen.
A művész megpendítette a már kellően dicsérgetett zeneszerszámot.
Valóban páratlan, szép hang csábította az áhítozót…
Más se kellett a jófülű órásnak. Le nem tagadhatta volna, mennyire érdekli ez a remek darab.
- Mivel egy vasam sincs, még a gitáromat is eladnám most, ha nem ez lenne az egyetlen kincsem. Így, inkább éhen halok…
˝Ha ez tényleg éhezik ˝- vette szemügyre Ferenc a szakadt külsejű embert - ˝akkor nem kellene elszalasztanom ezt a vissza nem térő alkalmat…˝
Fél óra sem telt el, Ferencünknek kiürült a zsebe, csupán annyi pénze maradt,
amivel hazáig megválthatta a vonatjegyét, no, meg valahol éjszakára betérhetett.
De a határt nem lépte át, az oda vásárolni indult órás.
Amíg az otthonához visszafelé közelített, lázasan próbált kigondolni - rémmeséktől elkerülhetetlen végzetig - minden magyarázatot. Végül mégis csak ennyit mondott:
- Még ha agyoncsaptok is, én megvettem magamnak életem gitárját.
Ferenc azért lelkiismeretes fiú volt ám. Az a fránya furdalás biztosan hozzáadta a magáét, amikor az élet haladtával egyre furcsábban kezdett viselkedni. Még az sincs kizárva, hogy az a hirtelen gitárvásárlás már az első, intő jel volt.
A konyhán is csak a háziasszony leleménye segített valamicskét, de az üzlet egyre kevésbé virágzott.
Végül egy napon elköszönt Ferenc a kedves kis asszonykájától, el is ment, és soha többé nem látták élve, mert ahová igyekezett, onnét még senki nem tért vissza.
A fiából is órás lett, de a szerény örökséget nem tudta igazán felvirágoztatni.
A pengetést ő is jobban szerette a csavarhúzónál. Azért becsülettel javította Gyula az órákat, nevelte és gitározni is megtanította fiait, akiket egyáltalán nem csábított már ez a szakma.
Szép szál fiúk voltak, a bevonulásuk után kormányőrnek választották ki mindkettőt.
Gyula sietve zárta be üzletét, ha közeledett az este. Harmonikázott is, zártkörű rendezvények és szerényebb lakodalmak kitűnő mókamestere és zenésze volt.
Nagypapa ennél jóval józanabbul fogta fel az élet kötelezettségeit.
Gitározott, harmonikázott ő is a húgaival. De céltudatosan képezte magát, és vándorórásként kereste a helyet, ahol érdemes családot alapítani majd.
Ez a hely Ozora lett, ahol Kautz Juliska, a csodálatos fehérhímzések és a méret utáni, halcsontos míder remekek készítője élt. Az ő kis vagyonkája segítette Lénárdot az üzlete megalapozásában.
Mivel gyorsan terjedt a jó híre, az üzlet felvirágzott, hamarosan bővíteni kellett.
Arany-ezüst ékszerekkel is kereskedni kezdett.
Mivel a leánykérés egyik feltétele a ˝meggyűrűzés˝, az ő üzlete lett a fiatalok egybekeléséhez vezető út első állomása, mert a környéken egyedül nála vásárolhattak jegygyűrűt.
A vásárlást nagyapám ünnepélyessé tudta tenni.
Az első párocska a vasárnapi nagymise után tért be hozzá. Ez adta az ötletet, hogy a vőlegény- jelöltekkel vagy hozzátartozójukkal előre megbeszélje az időpontot, és hogy úgy tudja fogadni a rendszerint bátortalan fiatalokat, hogy ne zavarja őket más kuncsaft, ezt vasár- vagy ünnepnap délelőttjére tűzte ki.
Ha a készletben véletlenül nem találtak megfelelő méretű gyűrűt, akkor ˝Lénárd bácsi˝ méretre is tudta igazítani a meglévőt.
A nagyobb haszon érdekében a vásárok voltak a jó alkalmak a kirakodáshoz, a több vevőhöz. Ehhez megszokott fuvaros vitte a speciális sátort, pultot és amikor már a lányok megnőttek, valamelyiket közülük, hogy az eladásban és az árú őrzésében segédkezzen az édesapjának.
Ilonka nem szerette ezt a feladatot, de Aranka annál szívesebben ült fel a ponyvás kocsira és állt aztán az eladó pult mögé, nem riasztotta eső, szél, perzselő nap, a hideg vagy a nagyon meleg idő sem.
Őt tanította aztán a nagyapám a szakma rejtelmeire is, de amikor komollyá fordult az apám udvarlása, Aranka már a házasságra készült, nem érdekelte tovább az órák világa.
Napjainkban az óra már nem az apró fogaskerekeket, hajszálrugót rejtő, és élénk ketyegést hallató, szinte élő, finom kis szerkezetet jelent, amit javítani, tisztítani, és időnkint felhúzni volt szükséges, ápolni, mint egy élőlényt.
Az őket felváltó időmérő, apró elemmel működik és néma.
Ha meghibásodik, új, egyre többet tudó szerkezetet vásárol helyette a ma embere.
Legfeljebb ritka szobadíszként maradt néhány romantikus múltidéző lakásában egy-egy kulccsal felhúzható, zenélő vagy bim-bammozó antik darab.
De a családom számtalan tagja még a tisztító benzin illatától kicsit kótyagosan tett nagy sétákat, hogy kiszellőzzön a feje, és megmozduljanak a megmacskásodott lábai.
Lénárd nagyapám, ha a bohémiából nem is mindent örökölt, a derű olyan jellemző volt rá, mint a tavaszra a melegítő napsugár.
Ő is szívesen szórakoztatta a családias társaságokat, de ennél többre nem futotta a drága idejéből.
A vasárnapokat használta fel, hogy jegyző barátjával, hosszú bicikli túrákkal egyensúlyozzák ki a heti bezártságot. Ezekhez a túrákhoz később szintén csatlakozott Aranka, az én későbbi anyám is.
Nagypapa munkaasztalánál görnyedve ült naphosszat, aki órát akart javíttatni, biztos lehetett abban, hogy ott találja, szolgálatkészen. Csak akkor állt fel, ha új ˝beteget˝ hoztak, vagy ha étkezéshez hívta a nagyanyám, estefelé pedig minden nap egy hosszú korzózást engedélyezett magának.
Ilyenkor betért vejének borbélyüzletébe is némi friss hírekért, mivel azokat ott biztosan hallhatott, sőt nyomban ki is cserélhették a róluk alkotott véleményeiket.
Ha ismeretlen kuncsaftot talált a várakozók között, azonnal úgy ült le, huncut mosollyal a dús bajusza alatt, hogy az idegen látókörében legyen.
Feltűnő mozdulatokkal gombolta ki a zakóját, aztán a sokzsebes mellényéből egyenkint zseb-
és karórákat húzott elő, ellenőrizte, hogy az ezüstláncon rögzített, megbízhatóan pontos, saját zsebóráján mért idővel megegyező -e, amit mutatnak.
Az eltérő mutatóállást azonnal korrigálta, majd nyúlt a következő zsebéhez.
(folytatjuk)
|
