|
 JÓ EURÓPAIKÉNT IGAZ PATRIÓTÁK
irodalmi pályázat eredménye
Mint már korábban hírt adtunk, a Boldog Jövőnkért Alapítvány (www.bja.hu )2005.évben hirdetett a fenti címmel rajz/képzőművészeti és irodalmi pályázatot.
A rajzpályázat eredményéről már beszámoltunk olvasóinknak, az irodalmi pályázattal kapcsolatban pedig a kuratórium tegnap döntött.
A Kuratórium 2006. március 25-én döntött a pályázatokról. (összesen 32 db pályázat érkezett)
Az 1/2006.(03.25.) sz. kuratóriumi határozat értelmében a díjazottak:
I. hely: AGÁRDI ERZSÉBET ( 8.c., Mátray Gábor Általános Iskola , Nagykáta)
Mű címe: Szabó Jóska, a 12 éves honvéd
II. hely: IZBRISOV VITALY ( 8.b., Kossuth Lajos Általános Iskola , 1171 Budapest)
Mű címe: Európaiság-hazafiság
III. hely: CZEITLER DÁVID (8.b., Gyárvárosi Általános Iskola , 9027 Győr)
Mű címe: A kőszegi diadal, avagy a légy a sas torkán akadt
Elismerő Oklevél-díj: SZABÓ LEVENTE (8.b., Kossuth Lajos Általános Iskola , 1171 Budapest)
------------------------------------------------------------------------------
Az I. helyezett írása:
Agárdi Erzsébet:
Szabó Jóska, a 12 éves honvéd
Nagyon szegény és meglehetősen kicsiny falucska volt a Hernád partján fekvő Nagykinizs. Még ennél is szegényebbek voltunk mi, akik egy rozoga, háznak csak jóindulattal nevezhető viskóban laktunk. Én juhászbojtárkodtam, és jóformán abból a piciny földből éltünk, amit apám művelt nap mint nap. Egy nap megelégelte a dolgot apám, hogy én „csak” a juhokat terelgetem:
- Milyen jó dolgod van, te Jóska, igazán tehetnél valamit azért, amit eszel! Vagy menj el katonának!
Mivel anyám mindig féltett engem, most is szót emelt a védelmemre:
- Dehogy megy katonának ! Terelgesse csak a juhokat, azt is kell valakinek!
Az igazat megvallva ekkor rosszul esett apám kifakadása, hiszen ki látott olyat, hogy
egy 12 éves gyerek katonának álljon. Szülém valószínűleg nem is gondolta ezt komolyan, de az akkori sértődésemen túl a gondolat mégis szeget ütött a fejembe: mi lenne ha tényleg katonának állnék?
1848 volt, a szomszédok elmondása szerint valami „felfordulás” volt Pesten. Láttam a változást: kevesebb volt a környékünkön a császár katonája, szívélyesebb volt velünk, nincstelenekkel az uraság is.48 őszén a fejemben motoszkáló gondolatból valóság lett: soha nem látott egyenruhájú katonák jelentek meg falunkban.
Régi, poros könyvekben olvastam díszes ruhákba öltözött vitézekről, akiknek golyót kilövő puskájuk is volt. De hát juhász lévén nem igazán hallhattam a külvilág zajait, történéseit, én csak a fákat, meg a juhokat ismertem név szerint. Hát, olyan jó érzés volt látni a honvédeket, mint a kedvenc juhomat, a Gazsit.
Veszélyben a haza, dobolták a templom előtt. Voltak ott ifjú legények, síró édesanyák, büszke édesapák. Az egyik katonának –valami fő-fő valaki lehetett, látszott rajta – a puskája a fához támasztva állt, én meg nem tudtam megállni, hogy ne menjek közelebb, és ne nézzem meg. A kedves arcú katona –akiről később megtudtam, hogy Karsa Ferencnek hívják – észrevett és megszólított:
- No, kedves öcsém, érdekel a puska, mi? Hát fogd csak, és próbáld ki !
Én büszkén megfogtam a puskát, s távolabb mentem az emberektől, felmutattam vele az ég felé, és valamit megnyomhattam, mert nagyot durranva kijött belőle egy golyó, és eltalált egy varjút az égen. Persze rögtön mindenki rám szegezte a tekintetét, és az őrmester így szólt:
- Hát, ilyen derék, jól célzó ember kell nekünk, mint te, öcsém ! Hány éves vagy?
- Tizenhat – mekegtem valahogy zavaromban, mert hiszen egyik jelző sem illett rám.
Hazudtam, mert bizony ha megvallom igazi koromat, bizonyosan hazazavarnak anyám szoknyája mellé. Pajtásaim nem hallották a választ, így nem árulhattak el. Arra még emlékszem, hogy az őrmester úr szüleim felől kérdezősködött, s valami olyasmit mondott, hogy kéne az ő engedélyük is. A megcsillant reményt nem akartam feladni, s a második hazugság már jött ”magától”. Azt dadogtam égővörös arccal – ha nem mondok igazat,mindig meglátszik rajtam- hogy nem élnek már a szüleim, árva vagyok.
- Nem baj, két év múlva igazi katona lehet belőled ! Addig is
mellettem leszel őrmesteri szolgaként!
Én lehettem akkor a világ legboldogabb gyermeke, még jó, hogy szüleim csak jóval később tudták meg. Ekkor láttam őket utoljára, álmaimban gyakran megjelennek ők, s kérdik: „...hol lehet a mi Jóska fiunk?”
Az őrmester úr a kezembe nyomott egy puskát, hogy legyen nálam, de el ne süssem, mert baj lehet belőle. Furcsa érzés volt, amit akkor éreztem. A fegyver kicsit nehéz volt, és hideg, mivel ekkor már a tél felé közeledtünk. Elnézegettem a félelmetesnek ható mordályt. Sok volt körülöttem az olyan korú fiú, mint én. Csodálkozva néztek rám, hogy miért mentem én katonának, amikor még nem is vagyok 18 éves. Ha tudták volna, hogy 12 tavaszt számlálok, az őrmester úr minden bizonnyal azonnal hazazavar.
Fölényesen válaszoltam, kihúztam magamat, büszkén markoltam a fegyvert. Később odajött hozzám az őrmester úr, adott egy lovat, hogy nevezzem el, mert hogy az enyém lesz. Nem volt az olyan nagy ló, mint a huszároké, csak egy kis pej. Ekkor eszembe jutott a kedvenc birkám, meg az, hogy sokáig nem fogom látni, és ugyan ki fog neki furulyázni? Így hát a tiszteletére elneveztem a lovat Gazsinak.
Nagy sokára fel kellett ülni a lóra, és indulni kellett. Még jó, hogy lovagolni tudtam. Nagy volt a hideg 48/49 fordulóján, fáztam a lábujjam hegyéig, néha oda is szóltam a lovamnak, hogy ő fázik-e, mert én nagyon. Sokat mentünk, nagyon sokat. Csak ritkán álltunk meg pihenni vagy enni. Ilyenkor igyekeztem minél többet a bendőmbe tömni, mert igencsak éhes voltam. Egyszer valami faluba értünk, hol betértünk egy kocsmába. Gyorsan megtaláltam a pincét, és szét is néztem. Volt ott bor, káposzta,  meg sok polc üresen. Egyszer hallom, hogy az őrmester úr szólítja barátomat, Koczák Pistát. Ekkor én is kikecmeregtem az asztalokhoz, ahol az őrmester úr Pistát küldte éppen valami ennivalót szerezni a közeli Budamérbe. Negyed óra múlva jött is vissza, és jelenti, hogy húsnak való az van, de kenyeret nem talált.
- Kenyér helyett -szólottam ekkor én is- van káposzta a kocsma pincéjében. Így hát a húsból meg a káposztából jókora lakomát csaptunk.
Nem időztünk sokáig a faluban. A többiektől megtudtam, hogy fel kell kötni a gatyát, mert ütközetre lehet számítani, ami igen veszélyes. Már tudtam kezelni a puskát, célozni sem vaktában szoktam. Voltak már eddig is kisebb-nagyobb csetepaték, és nem tagadom, nagyon féltem. Közel voltunk Tokajhoz, a Tiszához. Hát bizony itt, Tarcalban egy fránya császári golyó eltalálta a mutatóujjamat, le kellett vágni. Amikor a felcser elővette a szikét, bajtársaim fogtak le, s a fájdalomtól üvöltöttem, mint egy fába szorult féreg. Lassan gyógyult a sebem, mint mondottam nagyon hideg volt ezen a télen.
Ezt követőleg még számos csatában vettem részt: Kápolnán, Szolnokon. Edződtem, megszoktam a puskaporszagot, segítettem az őrmester úrnak.
Lassann kitavaszodott, én már kevesebbet fáztam. Sok katona gyűlt össze a Jászság peremén. Láttam Klapka, Damjanich tábornok urakat, s azt a szigorú tekintetű főtisztet, akit a többiek Görgey Artúrnak neveztek. Azt mondják, hogy ő a magyar seregek fővezére. Jászberényben láttam Kossuth apánkat, s ekkor hirtelen nagyot kiáltottam:
- Vivát, Kossuth apánk !
A derék férfiú ekkor egy pillanatra rám nézett, elmosolyodott, kezét felemelte, intett nekem. Amíg élek, nem felejtem ezt a pillanatot.
Április 4-én reggel gyalogmenetben indultunk Nagykáta irányába. Ahogy társaimmal meneteltem, az éjszakai furcsa álmom járt egyfolytában az eszemben. Már az ütközetben voltunk, s lőttek ránk minden irányból. Látom, hogy én lent fekszem a földön a halottak között, csukott szemmel, vérző testtel. Ekkor fölriadtam. Sokáig nem tudtam utána aludni, csak néztem a fölém boruló csillagos eget. Nagyon zavart ez az álom, de hát én nem hiszek ez ilyesmikben. A távolban feltűnnek a nagykátai parasztházak földhöz ragadt nádtetős csoportjai, melyek engem egykori bárányaimra emlékeztettek: így bújtak ők is szorosan egymáshoz ha fáztak.
A közelgő húsvétra készülődvén a helybéliek portáikat csinosították, kíváncsian verődtek össze, mikor végigmasíroztunk a falun. Kiérve Kátáról, a falu szélén egy nagy füves térségen kaptunk egy szusszanásnyi pihenőt. Láttam, amint a lovas felderítők előre nyargalnak, a falusiak szerint alig fél órai járásra van ide Tápióbicske.
Amint végignyúltam a nagykátai vásártér alig sarjadó zsenge füvén, ismét eszembe jutottak az éjszakai álmaim. Erősen biztatom magam: erős vagy te, Jóska, az álom csak képzelet szüleménye, ne higgy neki ! Menj, fogd a fegyveredet, a hazádért kell harcolni.
Pár perc múlva visszaérnek a lovas felderítők, nincs ellenség a közelben, sorakozót fújnak a kürtösök. Szerelvényt igazítunk, vezényszó hangzik, indulunk tovább...
Utóirat.
Szabó József nagykinizsi juhászfiú valós személy volt, 12 évesen állt be a honvédseregbe. Az általam leírtak után egy órával Szabó Jóska már nem élt. A felületes felderítés miatt gyanútlanul meneteltek be Tápióbicskére, hol az elrejtőzött horvát határőrök gyilkos sortüze fogadta őket. A mai Harcmező utcában érte a végzetes lövés a szabadságharc egyik legfiatalabb katonáját. Karsa Ferenc- ki később hadnagy lett- naplójában örökítette meg legénye, Szabó Jóska utolsó hónapjait, halálát.
Az l989-ben alakult gyermekszervezet, a Magyarország Felfedezői Szövetség példaképének választotta a gyermekhős Szabó Jóskát. Emlékére számos helyen emeltek kopjafát, köztük szülőhelyén, a nagykinizsi iskola udvarán is. Az egyik emlékjel ebben a parkban Tápióbicskéről érkezett, s a 12 éves honvéd utolsó csatájára emlékezteti a látogatót.
1999-ben iskolánk hagyományőrzői is elzarándokoltak Nagykinizsre. Ez az év különben több szempontból is nevezetes volt az iskolánkban működő Kossuth Lajos Hagyományőrző Csapat életében. Szabó József halálának 150. évfordulóján alakult meg iskolánk udvarán az ország első katonai hagyományőrző diáktüzér csapata, a 6 fontos ágyút kezelő Koroknay Dánielről elnevezett egység. 2005-ben pápai diákok is teljesítették a szövetségi tüzérpróbát, a próba részeként résztvevői lehettek Szabó Jóska utolsó csatája, a tápióbicskei ütközet emlékére szervezett hadijátéknak.
A gyermekszövetség kitüntetést alapított „Szabó József Ifjú Honvéd Emlékérem” elnevezéssel, mely elismerést minden évben április 4-én, a 12 éves honvéd halálának évfordulóján adnak át Tápióbicskén, a Harcmező utcában állított kopjafa előtt. Iskolánk számos katonai hagyományőrzője kapta meg ezt az elismerést, s olyan fiúk és lányok viselik honvédattilájukon a jelvényt, kik maguk is korban hasonlóak Szabó Jóskához, így példaképük a nagykinizsi bojtárfiú.
****************************************************
A Kuratórium tájékoztatása szerint 2006.évben is tervezik e program ("Jó európaiként igaz patrióták" - rajz és irodalmi pályázat) folytatását. Info: 06304401397
|
