|
Miután az ember –többnyire - alkotó, gondolkodó lény, ezért aztán számos életpálya indul azzal a titkolt vággyal, hogy jó lenne az örökkévalóság számára valami maradandót, egyedit, amolyan igazi értéket létrehozni. Valami olyat, ami mellett érdemes megállni, ami sok társunknak örömet okozhat. Ezeknek a terveknek az életrehívása azonban - a szándék ellenére is - csak keveseknek sikerül. Legutóbb viszot egy olyan pécsi illetőségű kézműves mester kapott elismerést , akinek keze alatt valóban hosszú évtizedek örökségei születtek. Amolyan lelket, szívet melengető, időtálló örökségek. Gulácsi János első ilyen munkája a Tihanyi apátság toronyórája volt, majd az alkotások sorában következett a pécsi városháza időmérője, legutóbb pedig egy igazi építészeti csodába illesztett szerkezet, amely nem más mint a pécsi dzsámi tövében álló harangtorony órája. A mester azonban ma sem pihen, a felkérések mellett nemrég például a saját telkére álmodott egy napórát , amely a legősibb időmérők egyike. Gulácsi János egyébként azt vallja: szerencsés ember, hiszen a munkája egyben a hobbija is. Az alábbiakban vele beszélgetünk.
- Pályáját tekintve persze számos apropója lehetne beszélgetésünknek, ám e mostani „ kvaterkánk” igazi okául egy kitüntetés szolgált: Önt választotta a kamara idén az Év kézművesének. Meglepte az elismerés híre?
Tulajdonképpen akkor lepődtem meg igazán, amikor a maga által is említett kitüntetésről előszőr egy riporter kollegájától értesültem, aki éppen e miatt invitált szintén egy beszélgetésre. Vissza is kérdeztem, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy idén én kapom a szóban forgó elismerést. A válaszom röviden tehát : valóban nem számítottam a kitüntetésre. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne ért volna meglepetésként. Nem tagadom, jó érzéssel töltött el.
E fenti válaszon azért is csodálkozom, mert úgy vélem , hogy a dologban inkább az a furcsa - az Ön eddigi munkásságát ismerve – hogy csak most jött a díj…
Nézze, szerintem egy civil kívülálló sohasem azért dolgozik, hogy munkájáért kitüntetéseket kapjon. A cél ugyanis az alkotás maga. Olyan érték létrehozása, amelynek látványa, hangja, külleme sok embernek szerezhet boldogságot. A különböző díjakkal kapcsolatban pedig a magam fajta, egyszerű embereknek olyan képzetük van, hogy azokat általában mindig csak mások kaphatják. Ezért is okozott számomra előbb meglepetést, majd örömöt a díj.
-Mondja, hogy lesz valakiből toronygépész, hiszen, ha jól tudom éppen az említett mesterség az eredeti foglalkozása?
Tanult szakmám szerint valóban toronygépész vagyok, ám ebbe a mesterségbe egy különös véletlen folytán csöppentem. Az élet ugyanis úgy hozta, hogy egy olyan településen teltek a gyermekéveim, ahol állandóan gépek kavalkádja vett körül. Mindeféle szerkezetek, úgymint traktorok, vagy a legkülönfélébb arató,-cséplőmasinák. Ezért aztán már kis iskolás koromban nap mint nap ott kíváncsiskodtam a szerelőműhelyek zúgaiban, mindig ott sürgölődtem, ahol ezeket a gépeket javították, majd persze onnan minden alkalommal nyakig olajosan távoztam. Ahogy teltek múltak az évek mindinkább éreztem: valami különös vonzalom alakult ki köztem, meg a gépek, illetve az azokat működtető szerkezetek között. Végül pedig már azt vettem észre, hogy az említett masinákkal össze is tartozunk.
- Így már értem a toronygépészet iránti elkötelezettségnek okát, de mindez mégis hogyan kapcsolódhatott ahhoz a mesterséghez, melyet ma is űz, azaz a harangtornyokban lakó órák megalkotásához?
Azt ugye az imént már említettem, hogy a gyermekkorom összenőtt a gépekkel, ám arról még nem szóltam, hogy ott ahol fenőttem – nevezetesen Máriagyűdön- nem csak gépek voltak, de állt, illetve a mai napig áll egy csodálatos templom is, ahol bizony gyakran megfordultam: vagy a plébános mellett ministráltam, vagy éppen hittanórán ültem. Ebből aztán egyenesen az következett, hogy született kíváncsiságomnak is köszönhetően a templom minden zúgát megismerhettem, sőt előbb-utóbb azt is felfedeztem: mi van a tornyában. Azt azért megemlíteném, hogy annak idején a templomok harangtornyaiban lévő órák csakis mechanikus szerkezetűek voltak, ahogy a harangok is, hiszen amikor kellett, bizony azokat kézi erő segítségével kondítottuk meg. Persze éppen ez utóbbi tekintetében egy fajta hierarchikus sorrend is volt közöttünk. Nevezetesen az, hogy az apróbb nép húzta a kisebb harangot, az erősebbek pedig a nagyot kongatták. Ezek az események meghatározták az egész gyermekkoromat, így nem is választhattam volna más iskolát, mint azt a technikumot, ahol gépészet mellett finommechanikát, sőt erősáramú villamosságot is tanultam. Amikor véget ért a technikum, már képes voltam egy órát összeállítani a saját elképzeléseim, terveim nyomán.
Emlékszik a legelső munkájára?
Jaj, persze! Arra ugyanis nem lehet nem emlékezni, mert az első órám a Tihanyi apátság tornyában mutatja ma is az időt. Az elkészítésének pedig az volt az előzménye, hogy korábbi munkáim miatt az apáttal kitünő kapcsolatom volt. Így például Tihanyban felújítottam a templom villámhárítóját, a villamosberendezést és a hangtechnikát is. A harangtoronyban lakó órával nem is volt addig baj, amíg meg nem halt az apátság idős harangozója, aki a toronyórát is kezelte. Ekkor az apát úr kérdezte tőlem: most mi lesz velünk, meghalt a Pista bácsi, megállt a toronyóra. Ez egyébként valóban komoly dilemmát jelentett Tihanyban, hiszen ott mindenki a toronyóra hangjára kelt, s a szerint vonult nyugóvora is. Ekkor hozakodtam elő egy régóta dédelgetett ötletemmel, amit az apátnak fel is ajánlottam, hogy elkészítem. Az apát úr egy hét gondolkodás után azt mondta: ámen, vágjunk hát bele. A felkérésnek persze nagyon örültem, és rögvest munkához is láttam , de a helyzet első nekifutásra már nem tűnt olyan egyszerűnek, mintahogy azt kezdetben gondoltam.
-Azaz: előjöttek az úgynevezett gyermekbetegségek?
Ez pontosan így történt, ahogyan mondja. Amikor ugyanis a szerkezetet beépítettük a toronyba, bizony jelentkeztek a gondok. Emlékszem például volt olyan két hét, hogy a toronyban is aludtam, mert figyelnem kellett a működés közben fellépő esetleges zavarokat, miközben megpróbáltam azok okát megfejteni. Itt azért érdemes talán megjegyeznem, hogy Tihany a villámcsapások szempontjából az ország egyik leginkább exponált települése, évente több tucat villámcsapást kell elszenvednie. Így tehát e természeti adottságot is figyelembe kellett vennem. Ezek az általam készített időmérők egyébként már nem fogaskerekekkel működő mechanikus szerkezetek, hanem digitális analóg típusú kvarcórák. Előnyük például az is, hogy egy évre beprogramozhatóak, így aztán mindenre képesek ami egy- egy ilyen intelligens szerkezet sajátja. Summa sumárum, aztán a tihanyi óra amikor elkészült, nem csak az apát úszott a boldogságban, de vele együtt az egész település is.
Tihany után újabb szép munkák következtek már Pécsett. Előbb a városháza időmérője, majd az a csoda, amely a dzsámi tövében egyedi harangjáték kíséretében mutatja az időt. Mennyivel volt más ez utóbbi feladat a korábbiaknál?
Az a helyzet, hogy azok az órák, illetve harangozó-gépek, amelyeket mondjuk négy évtizeddel korábban készítettem, ugyanúgy működnek, mint amelyeket, most csodaként említ a dzsámi tornyában. Ez utóbbi munkámnál azonban – éppen az óra tekintetében - a plussz feladatot az jelentette, hogy a szerkezet küllemének is szemet gyönyörködtetőnek kellett lennie. Erre ugyan korábban is ügyeltem, de az eddigi munkáimnál nem a külső megjelenés volt az elsődleges szempont, hiszen egy-egy torony belsejében rejtőző órának teljesen mindegy, hogy milyen a külseje, tudniillik magát a szerkezetet senki nem látja. Itt azonban az építészeknek az volt a kérésük, hogy az órának pirosnak kell lennie éppen azért, hogy ez a markáns, feltűnő szín elválassza a harangnak a zöld árnyalatát a szürke toronyoszlopoktól. Ez a fajta közös munka egyébként valóban izgalmas volt számomra. Amikor aztán teljes egészében elkészült a mű és láttam, hogy az emberek rácsodálkozva, boldogan megállnak mellette, akkor éreztem igazán: mégiscsak érdemes volt belevágni.
Végül , alakul-e már az újabb csoda, nevezetesen az az ősi időmérő, aminek elkészítésébe szintén belefogott?
Ha a napórára gondol, az a munka még csak a kezdeti stádiumánál tart, mert idő kellene hozzá, amiből pedig nekem mostanság nincsen elég. Meg az is baj, hogy ilyen hosszúra nyúlt a tél, így aztán csúsztak a munkák is. De egy dolog azért biztos: a napóra már készül, és ígérhetem, hogy egészen biztosan lesz is belőle valami…
|
