A termetes asszonyság - karján egy másfél év körüli kisfiúval, másik kezében egy jókora szatyorral - éppen a közeli áruházból jött. Tőle pár méterre - de szemmel láthatóan hozzá tartozva - követte őt két nagyobbacska, de mindenképpen óvodás korú kislány, akiket az anyuka sűrűn noszogatott, hogy igyekezzenek már, mert sosem érnek haza. Aztán odaértek a rendőrlámpához, ahol át kellett volna kelniük a négysávos úttesten - ám a készülék a gyalogosoknak pirosat jelzett.
     Mivel jármű éppen egyik irányból sem érkezett, az anyuka - karján a kisgyerekkel, kezében a szatyorral - gondolkodás nélkül elindult a túloldalra. Lányai viszont megálltak a járda szélénél és vártak...A mama már félúton járt, amikor visszafordulva rájuk ripakodott: hát ti meg mire vártok?  De anyu, piros a lámpa - próbálta magyarázni a nagyobbik gyerek, ám anyja máris küldte a következő utasítást. - Kit érdekel a lámpa, nem fogunk itt órákat várni, nyomás utánam! A megszeppent lányok ekkor gondolkodás (és persze körltekintés) nélkül futottak anyjuk után, én pedig megnéztem az órámat. Pontosan egy perc tizenkét másodperc múlva a lámpa zöldre váltott, s a várakozó gyalogosok biztonságosan átkelhettek.
       Jómagam is köztük voltam és a túloldalon bementem egy közeli irodába. Nagyjából tíz percig tartózkodhattam ott, majd ügyemet elintézve ismét az utcára mentem, ahol némi meglepetésemre néhány méterrel arrébb még mindíg ott állt a háromgyerekes anyuka, aki nagy elánnal beszélgetett egy korabali hölggyel. A lányok valószínűleg unhatták már a dolgot, mert egyikük - pont amikor mellettük mentem el, - megkérdezte: -Anyu, mikor megyünk már? Az előbb azt mondtad, nem érünk rá órákat várni!
       Nos, ez utóbbi mondatot talán nem kellett volna kimondania a gyereknek. A kartávolságon levő édesanyja ugyanis gondolkodás nélkül szájonteremtette, s kilátásba helyezte azt is, hogy az esetnek otthon még folytatása lesz! Első felindulásomban úgy éreztem: most kell közbelépnem - aztán mégsem tettem. De nem lustaságom, vagy közömbösségem volt az ok, amiért nem tettem meg. Még csak nem is az, hogy esetleg féltem volna attól, hogy a mázsán felüli asszonyság esetleg engem is "meglegyint"... Csupán az tartott vissza, hogy pillanatok alatt felmértem: ha ott és akkor megszégyenítem az anyát, annak egészen biztosan a gyerekek itták volna meg a levét - otthon. Márpedig ezt nem akartam. Az eset viszont azóta sem megy ki a fejemből, ellenben azőta foglalkoztat egy kérdés. "Anya csak egy van" - szokták mondani, de ebben az esetben én azt kérdezem, hogy az az egy is minek ?