|
Kezdem azt hinni, hogy az én látásmódomban van a hiba. Bár mindig rühelltem, amikor az idősödő hölgy rokonaim apró darabokra szedtek, hogy megállapítsák mely tagom kire hasonlít, a párhuzamokat én is mindig kerestem. Leginkább talán azóta, hogy megtudtam: a végtelenben találkoznak. Most viszont el akarják velem hitetni, hogy nincsenek párhuzamosok, nincsenek hasonlóságok, mert minden, és mindenki más. Itt most nem a melegekről van szó, hanem hazánk munkavállalóiról, különös tekintettel azokról, akik sokkal jobban, de legalábbis jobban keresnek az átlagnál.
Ha most valaki azt várja, hogy cégeket, szakszervezeteket fogok név szerint megnevezni, csalódnia kell. Nem célom a pellengérre történő állítás, azt megteszi néhány kollégám. Én csupán egy állandósuló hivatkozásról szeretnék szót ejteni ezen hasábokon. Miközben mi a nyolcvanas években a gulyás-szocializmust (mert kommunizmus az nem volt, még a környékünkön sem – a határokat tartsuk tiszteletben!) „élveztük”,  addig Lengyelországban a Szolidaritás szervezkedett. Biztos sok mindenkivel szolidárisak voltak, de hogy hazájukkal, nemzetükkel, és saját polgártársaikkal csak látszólag, azt ma már mindannyian látjuk, Lengyelország pedig a mai napig szenvedi az akkori bányász-sztrájkok és egyéb munkabeszüntetések hatásait. Nálunk ez, valahogy nem volt divat. Talán már akkor is az mutatkozott meg, hogy a mi hátunkon akár hasábfát is lehet, viszont az is lehet, hogy a miénk volt az igazi szolidaritás. Persze van párhuzam itt is. 1980. őszén a Niezależny Samorzšdny Zwišzek Zawodowy (Független Önigazgató Szakszervezet) már közel 10 millió tagot számlált, ami majdnem megegyezett hazánk akkori lakosságával. No, de térjünk vissza a szolidaritáshoz! Miközben északon Lech Wałesa mozgalma megtépázta a lengyel gazdaságot, addig mi, magyarok csendben dolgoztunk, és összehoztunk egy olyan országot, amely viszonylag könnyen lépett ki a kelet szorító markából.
Nem szeretném kétségbe vonni a sztrájkjogot, bár mindig is érdekelt volna, hogy egy néhány fős cégnél vajon mi lenne a következménye egy ilyesfajta munkamegtagadásnak? Persze az érdeklődésem költői jellegű, hiszen pontosan tudom: a cég néhány új munkavállalóval bővült volna, miközben a statisztikai létszám változatlan maradt. Miért? Mert pontosan annyi embert rúgtak volna ki, mint ahányat felvettek. És pontosan annyit, mint ahányan a sztrájk mellett döntöttek. Persze még mindig elfogadom, hogy létezik egy ilyen jog, ami lehetőséget ad embereknek, hogy kockázatmentesen tagadják meg a munkafelvételt.
Minden ember szeretne többet keresni. Magyarországot tekintve ezt a legtöbb esetben még meg is értem, viszont van valami, amit nem vesz be a gyomrom. És itt jön a másság kérdése. Vajon miért van az, hogy a médiában nyilatkozó szakszervezetisek minden esetben, amikor azt a kérdést kapják, hogy: miért követelnek ennyivel magasabb bért, amikor a dolgozók így is az átlag felett keresnek? Azt a választ kapjuk, hogy nem lehet összehasonlítani az ő általuk érdekvédetteket másokkal. Miért is? Mert annyira egyediek a munkakörülmények. Had kérdezzem már meg, hogy mihez képest? Nagyon sok olyan szakmát, hivatást tudnék felhozni, ahol nagyon mások a munkakörülmények, mégsem sztrájkolnak, illetve ha mégis megtennék, az sokkal kisebb fennakadást jelentene a hétköznapokban, mint az általam meg nem nevezett munkavállalók esetében.
Én szeretnék megkérni mindenkit: harcoljanak a vélt vagy valós jogaikért! Ha nagyon muszáj, okozzanak nekünk kellemetlenséget! De ne próbálják minden esetben megalázni azzal az ország túlnyomó részét, hogy ők annyira mások, hogy nekik ennyivel több jár mint nekünk, a teljesen egyfomáknak…
Publikálta
null |
 |
|
|
|
|
Egyetem
Építőipar
Helyilap
Intézmények
Kereskedelem
Kistérségek
Szolgáltatás
Területfejlesztési Önkormányzati Társulások
Választókerület(ek)
|
|
