Az egészségügy reformja nélkül
nincs esély a terület normális működésére. A pártok hiteltelenek, a szakma
pedig türelmetlen a megoldásokat illetően. Hazánk legnagyobb önálló ágazata sok
ígéretet kapott az elmúlt években, aminek csak egy része teljesült. Az egészségügyi
dolgozókból viszont híján vannak a toleranciának, és olybá tűnik, elfelejtik,
hogy ők is részesei az országnak. Követeléseik bár jogosak, a mérték és az általuk
elvárt ütemezés jelenleg utópisztikus.
Orbán Viktor 400 százalékos
béremelési ígéretére még ma is sokan emlékeznek, ahogy arra is, hogy a
megvalósítására mai napig vár a szakma. Medgyessy Péter 50 százaléka
megérkezett ugyan, de a mellé ígért hűségjutalom szintén a jövőtől várja, hogy
beteljesüljön. Az MDF elképzelései annyira halkak, hogy szinte nem is hallható
a kívülállók számára, míg az SZDSZ neoliberális magánosítási tervei legalább
annyira megalapozatlanok, mint a Fidesz járulékcsökkentési „követelése”.
Egy nagy ellátórendszerhez csak
egyszerre lehet nyúlni, így nem nagyon van lehetőség a rétegek külön
fejlesztésére, az érintettek viszont nem elégszenek meg az apró lépésekkel. A kormány
elképzelése, ami teljesen biztosításalapúvá teszi a rendszert, ezáltal
stabilizálja az egészségbiztosító helyzetét, alapja lehet egy új kezdetnek, de
a megoldáshoz elengedhetetlen a kórházak – legalább – részleges privatizációja.
Ez a megoldás már a szakma ellenkezését is kiváltotta, holott csak annyi
történne, hogy egy tőkeerős társaság meg tudná finanszírozni azokat a fejlesztéseket,
amelyek olcsóbbá, és jobb minőségűvé tennék a szolgáltatást. Természetesen egy
ilyen változás azzal járna, hogy kisebb lenne az esélye, hogy a kevésbé jól
teljesítők biztonságban érezzék magukat, illetve azzal is, hogy megszűnne a ma
még sok helyre jellemző, kéz kezet mos elv érvényesülése. A privatizáció
magasabb béreket, de ezzel párhuzamban magasabb színvonalat, és talán a
megjelenő bizonytalanságot is magával hozná.
Erős az egészségügyi
érdekképviselet, és attól sem riadnak vissza, hogy „zsarolják” a kormányzatot,
és egy nagyarányú elvándorlást vizionáljanak. De vajon akkor, amikor
követeléseiket megfogalmazzák, tisztában vannak-e azzal, hogy a társadalom
minden rétegében megvan a többre vágyás képessége? Tudják-e, hogy egy másik közalkalmazott,
mondjuk egy tanár, ugyanúgy alacsony bérrel rendelkezik – az EU átlaghoz
viszonyítva – és még csak esélye sincs egy kis többletjövedelemre, amit ebben
az esetben paraszolvenciának hívnak. Amikor arra hivatkoznak, hogy többet
érdemelnek, mint egy autószerelő, akkor végig gondolják-e, hogy a kétkezi
munkásokat ez mennyire megalázza, és tudják-e, hogy mivel jár egésznap olajban
és koszban dolgozni? Végiggondolják-e azt, hogy ők egy hivatást választottak,
amiben benne van a lemondás is…
…és vajon a politikusok tudatában
vannak-e annak, amikor megvalósíthatatlan ígéretekkel édesgetik magukhoz az
egészségügyi dolgozókat, hogy ők sokszor 48 órát dolgoznak, hogy lehetőleg
senki se haljon meg szakszemélyzet hiányából adódóan? Tudják-e döntéshozóink,
hogy mennyi energia és lemondás kell ahhoz, hogy valaki magára ölthesse azt a
híres fehér köpenyt?
Az új kormány két legfontosabb
feladata ezen a területen, hogy kidolgozzon egy hosszú távú és megvalósítható
programot, majd elfogadtassa azt az érintettekkel. Nem ígérgetni kell, hanem
tervezni. És nem követelni kell, hanem elfogadható szinten kérni. A probléma
az, hogy a terület rendbetételéhez több kell, mint a háborúhoz. Oda elég a
pénz, a pénz és a pénz, míg ide ezen felül kell még egy nagy adag pénz, pénz,
pénz, és nem kevesebb bátorság és megértés.
Publikálta null |
|
|
|
|
Egyetem
Építőipar
Helyilap
Intézmények
Kereskedelem
Kistérségek
Szolgáltatás
Területfejlesztési Önkormányzati Társulások
Választókerület(ek)
|
|