|
A Másik Rádió 93.6 vendégei voltak a Kolompos együttes tagjai: Nagy Zoltán tamburás, Szántó E. Levente táncos és náddudás, Végh Gábor bőgős, Barna György hegedűs, perkás valamint Tímár Sándor brácsás. Dr. Gallyas Igor beszélgetett velük.
 Mikor és hogyan alakult az együttes annak idején?
Tímár Sándor: A zenekar születése 1988-89 közé tehető. Gyöngyösön alakultunk, majd később Jászberényben is megfordultunk, majd felkerültünk Budapestre.
Nagy Zoltán: Igazából úgy volt, hogy ők – kezdődő formációként – megkérdeztek engem, hogy lenne-e kedvem velük muzsikálni, én pedig gondolkodtam rajta, és azt mondtam: lenne, viszont ha már csináljuk, hát csináljuk komolyan – kezdjünk el közösen valami közös utat járni.
Az igazán odaadó közönségetek a gyerekek. Első pillanattól kezdve ők voltak a” célcsoport”?
Nagy Zoltán: Tulajdonképpen nem volt cél. Ha most valaki azt mondaná, mennyire jó területre találtunk rá azzal, hogy gyerekeknek zenélhetünk, mert ők milyen hálás közönség, biztosan nincs tisztában azzal, mennyire nehéz gyermekműsorokat gyártani. Hiszen éppen azért hálásak, mert az előadónak le kell kötnie figyelmük minden percét; minden pillanatban, az elsőtől az utolsóig szórakoztatnia -sőt, ismereteket kell terjesztenie. Bárhol lépünk fel - legyen az színpad vagy táncház, iskola, óvoda, az első pillanatban meg kell ragadnunk őket a műsor végéig, mert ha valamit rosszul csinálunk, annak látható jelei vannak, például mással kezdenek foglalkozni. Hiszen a gyerekek mindenekelőtt őszinték, ezért nem tapsolnak meg udvariasan bármilyen előadást: vagy tetszik, vagy nem. Szóval a motiváció nem abban állt, milyen jó is hálás közönség előtt játszani, meg amúgy is kevesen vannak ezen a területen, hanem azzal magyarázható, hogy mindannyiunkban van egyfajta érzék, a gyerekekkel való foglalkozás érzéke, mindnyájan tudunk bánni velük, zene nélkül is. A legelső lépés az volt persze, hogy egyszer elhívtak minket egy óvodába, műsort adni, mi meg elmentünk. Valahol itt kezdődött; a műsor nagy siker lehetett, mivel felhívtak minket, hogy menjünk el a következő hónapban is. Akkor mi Sándorral egymásra néztünk: „Jó menjünk, de mit adjunk elő? Amit a múltkor?”
Tímár Sándor: Úgy hittük nincs nehéz dolgunk, mert ez decemberben volt, ezért egy karácsonyi műsort akartunk összeállítani – a felkérés viszont januárra szólt, akkor meg már nem lehet karácsonyozni. Ezért összedugtuk a fejünket és először született egy újévi műsor, újesztendőt köszöntő dallal, mondókával, mesével, majd hónapról, hónapra, meghívásról, meghívásra, új és új előadások, mindig az éppen aktuális népszokásokat, hagyományokat megcélozva, kialakítva egy egész éves műsorrendet.
Nagy Zoltán: Mára már sok mesejátékot játszunk: a Vitéz Leventét, a Jönnek a huszárokat, a Furulyás Palkót, és még sorolhatnám, s mondhatom úgy talán, fokozatosan mentünk bele ebbe az erdőbe, de nem tévedtünk el a mélyén, mert egész úton ismerkedtünk vele, tanultunk tőle, és gyönyörködtünk benne – a gyerekek egy csodálatos terület.
Szántai Levente: Zoli „első perctől az utolsóig” gondolatához csatlakozva fontosnak tartom megjegyezni, hogy a Kolompos koncertek nem a színpadon kezdődnek el azzal, hogy valaki felveszi a gitárt a földről, hanem sokszor már az utcán „elkapnak” minket a gyerekek – ilyenkor például meghallgatjuk kinek mit hozott a Jézuska. Sőt, a koncert, vagy inkább mulatság végén, mikor közéjük vegyülünk, akkor van a nagy barátkozás: nem szabad őket egy pillanatra sem figyelmen kívül hagyni, hiszen a velük való törődés a legfontosabb.
Barna György: Had tegyem hozzá, hogy ez az általam „lecsengésnek” nevezett periódus, többnyire olyan hosszú, mint maga a produkció, hiszen rengeteg gyerek jön oda hozzánk a végén, hogy kipróbálhassa a különböző csengő, bongó, zajkeltő hangszereinket. A kapcsolat tehát, amely egy táncház alkalmával az előadók és a befogadók között születhet, itt válik személyessé.
Nagy Zoltán: A gyerekeknek folyamatosan példát kell mutatni. Egyikünk sem teheti meg, hogy a műsor végén a büfében bevág egy pofa sört. Ilyen nincs. Egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy a gyerekek szeretnek és ezért figyelnek minket.
Mikor jött ki az első cd-tek?
Nagy Zoltán: Az első tíz év után! Ami azzal telt, hogy tanultuk a gyerekeket, a stílust, amivel megérinthetjük őket. Ez egy nagyon nehéz, komolyzene – az erdélyi illetve a magyar népzenét én komoly zenének tartom: fokozatosan kell megismerni ezeket a műveket is, akárcsak egy Mozartot, vagy Beethovent. Aki keveset, vagy csak bele-belehallgat sosem fogja igazán élvezni. Öt cd-nk van egyébként, ebből négy egy sorozatnak a része. Az elsővel – a visszajelzések alapján – én azt tudom mondani, beloptuk magunkat a gyerekek, és rajtuk keresztül a szülők, a felnőttek szívébe is. A második lemez már egy lemezbemutató koncerttel is párosult, a harmadik, és a negyedik ugyanígy.
Mi a helyzet a felnőtt táncházakkal? Van hagyományuk?
Szántai Levente: Természetesen van, minden évben megrendezik az Országos Táncház Találkozót és kirakodó vásárt, ami évről-évre vonzza az érdeklődőket az ország minden területéről, azonban – véleményem szerint – az ott bemutatott táncok zöme - egy bizonyos szint felett legalábbis - igen nehezen járható, ezért nincs túl könnyű dolga egy táncház vezetőjének, a zenekarnak, valamint az ott mulató közönségnek. Mi is vállalkoztunk hasonlóra több-kevesebb sikerrel.
A magyar tánchagyomány őrzése szerintetek a megfelelő szinten zajlik?
Szántai Levente: Biztosan nem kap akkora nyilvánosságot, mint amekkorát érdemelne. Azontúl, hogy sokkal jobban kéne foglalkozni ezekkel a kincsekkel, szerintem pánikra semmi ok. Vannak a mai napig elismerten működő táncházak, amelyek sok-sok érdeklődőt foglalkoztatnak nap, mint nap. Ilyen például a Morvai táncház Budapesten a Marcibányi téren.
Megannyi náció előszeretettel alkalmazza a modern, könnyű zenében a népi motívumokat, gondoljunk csak például a törököknél Tarkanra. Mi magyarok hogyan állunk ezzel, milyen fokon adoptálunk népzenei elemeket a modernebb zenébe, ha egyáltalán történik ilyesmi?
Nagy Zoltán: Ilyen például a NOX. Én sosem voltam szkeptikus ebben a tekintetben, szerintem jól működő dolog lehet a népzene ilyetén terjesztésére, illetve a népzene iránti igény felkeltésére. Talán ez a döntő gondolat: az érdeklődésüket kellene felkelteni -mind oktatási, mind állami síkon-: ne azért tanuljanak meg a generációk egy-egy táncot, hogy ki ne halljon, hanem azért, mert tetszik nekik, mert szeretnék megtanulni.
Említettétek, hogy mindig az éppen aktuális népszokásokat, hagyományokat megcélozva alakítottatok ki egy egész éves műsorrendet. Van ilyen kedvenc időszakotok?
Szántai Levente: Vannak mozgalmas hónapok, mint például a december: Mikulással, Luca nappal, Karácsonnyal, Betlehemmel, de hasonlóan „strapás” a farsangi időszak, vagy a pünkösd – ezekhez a fellépésekhez sok-sok díszletet, jelmezt viszünk magunkkal, olykor megesik, hogy húsz gyerek is ott van velünk a színpadon. Januártól a műsorunkban van egy új táncos játék, melynek Csodaszarvas a címe. Ez sokszor annyira magával ragadja a gyerekeket, hogy hívtak már fel minket óvodából a fellépés után egy héttel az óvónők és elmondták, a gyerkőcök nem hajlandóak mást rajzolni, csak Csodaszarvast.
|
