|
Hogyan kezdődött?
1964. január elsején kerültem Veresegyházra. A Művelődési ház igazgatói állását hirdették meg, megpályáztam és elnyertem. Feladatom volt irányítani a falu kulturális életét és kialakítani vagy éppen újraéleszteni olyan tevékenységeket, melyek korábban voltak, de akkor éppen nem működtek. Ilyen volt az énekkar - melynek Lisznyai Szabó Gábor személyében igen neves karnagya volt - kiről később a város a zeneiskoláját elnevezte. Kiállításokat, filmklubokat szerveztünk, irodalmi színpadot, színjátszó kört működtetünk.
 Hogyan került kultúra éléről a település élére?
Időközben tagja lettem a községi Tanácsnak és egyszer egy nyári délután behívott a tanácselnök, elmondta, hogy ő elmegy TSZ elnöknek, és úgy gondolták, hogy én legyek a tanácselnök. Ez megdöbbentett. Kultúrotthon igazgató voltam, szerettem ezt a mesterséget, szívesen csináltam, ezen a területen sok ismerősöm volt az egész országban. Kaptam egy kis gondolkodási időt és végül vállaltam. A Tanács összeült és - valószínűleg a járási Párt bizottság jóváhagyásával - megválasztottak elnöknek. Szeptember elsején a Járási Tanács elnökhelyettese kijött, hozta a kulcsokat, letette az asztalra és azt mondta, hogy nyitogassam ki a szekrényeket és nézegessem át amit találok, aztán csináljam a dolgom!
 Mennyien éltek akkor Veresegyházon?
Ötezren, a tulajdonképpeni ősfalu létezett, a tópart környéke, mely a már húszas években kialakult. A jelenleg lakott területek nagy része akkor mezőgazdasági terület volt, jobbára elhagyatott szőlők, gyümölcsösök, elhanyagolt földek. 1966 tavaszán tartottuk az első határjárást: elmentünk lovas kocsival, egy üveg borral, egy kis szalonnával, megnéztük, milyen területek állnak parlagon, aztán a gazdákat felszólítottuk a művelésre. Nagyon tanulságos utak voltak ezek, idős emberek mesélték el a határ egyik-másik részének történetét, megmutatták, mire jók a különböző talajok, hol buggyannak fel a források - ma is pontosan emlékszem ezekre- Így ismertem meg a határ minden részét, tulajdonosokra lebontva. A felmérésünk alapján nyolcszáz parcellát nem műveltek Veresegyházán, ezt én be is jelentettem a "járásnak". A következő nagy járási értekezletem fel is hozták, hogy ez milyen sok. Ez engem nagyon bántott, mert tudtam, hogy a szomszéd falvakban is van legalább ennyi műveletlen terület. Egy idősebb - a helyzetet jól ismerő - jegyzőtől akkor a következő tanácsot kaptam: "Idefigyelj! Ránézel a határra. Ha száz van, tizet írsz, ha kétszáz, akkor tizenötöt és minden rendben lesz." Természetesen ezt azért nem fogadtam meg, a lelkiismeretességet nem hagytam el, de így működött a világ akkoriban.
 Milyen periódusai voltak a fejlődésnek?
A falu már hatvanötben megmozdult, elkezdtük a társadalmi munkákat. Akkor még a falunak egyetlen köves útja volt és több utcában nem volt villany. Nem volt elegendő óvodai férőhely. Utakat kellett építeni, árkokat tisztítani. Hatvanhat annyira esős volt, hogy gumicsizmában se lehetett a földekre rámenni: ekkor a társadalmi munka a határban lévő árkok tisztítása, a mélyebben fekvő területeken - új árkok ásása volt. Csak ebben az évben hét kilométer hosszú árokrendszert építettünk ki, hogy termő lehessen a föld. Igazán ekkor és emiatt fogadtak be engem a parasztemberek, hiszen termővé tettük a területeket. Ez, azóta se sokat változott, ha valami a közösség érdekeit szolgálja, akkor valamilyen úton-módon megkeressük a megoldást.
 Felmerült-e a rendszerváltáskor, hogy nem folytatja a falu vezetését?
Bennem nem. Jött a rendszerváltás - az emberek "megszelesedtek" - emberi jellemek alakultak át. Egy összejövetelen - melyen a jövőbeli terveimről beszéltem - nem fértek be az emberek a művelődési házba. Aztán 83 százalékkal újra megválasztottak polgármesternek.
Okozott-e gondot az, hogy a tanácsból önkormányzat lett?
Semmilyen gondot nem jelentett. Az, hogy minek nevezik, tizedrendű kérdés. A tanácsok régen is önállóságot élveztek, azzal, hogy megkapták a pénzt, ami a működéshez kellett. Ezt követően, ha tudtak még szerezni - és lehetet szerezni - azt fejlesztésre fordíthatták. Igaz, bizonyos körökben már akkor is "Önálló Veresegyházi Köztársaság"-nak hívtak minket. De ez nem baj. Nem attól függ valaminek az állapota, fejlődése, hogy mit jelentünk ki róla. Bár menet közben kiderült, hogy az Önkormányzati törvénynek vannak kisebb hibái, mégiscsak egy szép és jó törvény. Az önkormányzatok igazi szép évei a kilencvenes évek első évei voltak, amikor a személyi jövedelemadót száz százalékban megkapták, szemben a mai tíz százalékkal. Pedig több pénz kellene ahhoz, hogy az önkormányzatok a feladataikat el tudják látni és valóban önkormányzatok lehessenek. Ma az önkormányzati finanszírozás alacsony, az intézmények fenntartásához az önkormányzatoknak hozzá kell járulniuk és sok esetben fejlesztési pénzüket, vagyonukat használják fel arra, hogy működési költségeket finanszírozzanak és fedezzenek. Az önkormányzat nem politikai tényező. Fontosnak tartanám - politikai érától függetlenül - hogy nagyobb támogatást kapjanak.
Mi a titka Veresegyház fejlődésének?
Említettem, hogy a kilencvenes váltás a város közéletében, emberi kapcsolataiban - kivéve a rövid "megszelesedett" időszakot - igazán nem hozott változást. Változást hozott viszont a parcellázás, melynek során Veresegyházra új emberek érkeztek, akik tenni, cselekedni akartak. Változást hozott az a felismerés, hogy az emberek visszakaphatják a földjeiket, de igazán semmit nem tudnak kezdeni vele. Összehívtuk a vezető parasztembereket - akiknek volt tekintélyük a többiek előtt - és megbeszéltük velük, hogy az önkormányzat megvásárolja a földet az emberektől. Attól tartottunk, hogy idejön valaki, ad ötezer forintot egy aranykoronáért és az emberek odaadják, mert nem érzik a föld értékét, és jól jön nekik a néhány forint. Megállapodtunk, hogy mi hetvenötezer forintot adunk egy aranykoronáért - ez akkor nagyon nagy pénz volt. Egy hektár földért ötszázezer forint körül adtunk. A pénzt a tulajdonosok odaadhatták a gyerekeiknek, házat építhettek belőle, üzletet nyithattak. A megvásárolt telkeket az önkormányzat tízszeres, húszszoros áron tudta értékesíteni és ez mind a város vagyonát gyarapította tovább. Természetesen az önkormányzatnak nem volt ennyi pénze, de négyszázmillió forint hitelt vettünk fel. Viszont az, hogy a területek az önkormányzat saját tulajdonában voltak azt jelentette, hogy nyugodtan készíthettük a rendezési tervet, senki nem volt az utunkban, eldönthettük, mivel mit tegyünk. Ekkor nyílt lehetőség az ipartelepítésre is, a cégek már keresték a területeket. De ehhez telefon is kellett! '92-ben avattuk fel a saját, digitális telefonközpontot, amelyhez az üvegkábelt Vácról kellett elhoznunk - mert bár Gödöllőhöz tartoztunk - de Gödöllőnek akkor még nem volt ilyen. Ez a telefon lehetőség - bár drága volt - olyan kereskedőket hozott ide, akik még Pesten sem telepedtek meg, pont azért, mert nem kaptak telefonvonalat. Sokan hozták ide ekkor üzleteiket. Persze, ehhez valóban az kellett, hogy megteremtsük az ipari parkhoz megfelelő infrastrukturális feltételeket. Nem pályáztunk az ipari park létesítésére, mert nagyon hosszú volt a pályázatok elbírálási határideje. Megteremtettük magunk. Hiszen, ami Veresegyházon létre jön, az a városé, azt senki nem tudja onnan elvinni.
Mennyire elégedett?
Azzal, amit elértünk elégedett vagyok. Nem gondolom, hogy nem lehetett volna másként csinálni, többet csinálni. De meglehetősen keveset foglalkozom a múlttal, ami megtörtént, az megtörtént. Elégedett és nagyon boldog vagyok, mert nagyon sok jó emberrel dolgoztam az ősidőkben is és az újidőkben is. Boldog vagyok, hogy mindezt csinálhattam, az emberek engedték, hogy a saját szolgálatomat ellássam és betöltsem. Igazán nincs hiányérzetem, megpróbáltunk mindenkinek segíteni - de természetesen ezt maradéktalanul nem lehet teljesíteni. Ez az elégedettség persze nem azt jelenti, hogy nem jár az ember fejében újabb és újabb gondolat! Nagyon nagy tervek vannak Veresegyház jövőjét illetően, hogy még jobb ellátottságú, még komfortosabb, még sokszínűbb település legyen.
A fejlesztése a termálturizmus felé tart, hiszen rendelkezünk a megfelelő minőségű termálvízzel, de az iparfejlesztés is terítéken marad, hiszen ez biztosít az itt lakóknak munkalehetőséget és megfelelő jövedelmet. A szép környezetet is alakítani kell, a 2006-os esztendőben elsősorban a belvároson a sor.
Azonban, hogy mindezt megtehettem, azt a családomnak köszönhetem. Kedves feleségemnek, aki tartotta a hátországot, nevelte a három gyereket. Én mehettem, utazhattam, és ha megtértem, akkor béke, szeretet és családi otthon fogadott. Sokat köszönhetek az embereknek, akik velem dolgoztak - néhányan sajnos már nincsenek közöttünk. Igyekszünk ma is olyan légkört, hangulatot tartani és teremteni, ami az érkező embert megérinti és szívesen telepedik le Veresegyházon.
|
