|
 A Másik Rádió ünnepi műsorában az 1956 -os forradalomra emlékeztek. Arra a dátumra, amit sokan szerettek volna velünk elfeledtetni, emlékezetünkből kitörölni. Azok viszont, akik átélték az akkori eseménysorozatot, őrizték, tovább adták az emlékeket. Sokan kérdőre vonják, hogy volt-e értelme az egésznek, ha tömegeknek lett rosszabb a helyzetük. A történelem tanár, Cseri Andrással beszélgettünk az okokról, következményekről...
Hangszín – Szókép:
A forradalom tulajdonképpen egy folyamat része...
Cseri András:
A folyamat egy nagyon fontos fogalom, amikor a forradalomról beszélünk, mert e nélkül – hogy lássuk az előzményeket – nem is lehet megérteni, hogy mi és miért történt. Talán úgy a legkönnyebb, ha a II. világháború végénél indulunk. 1945 -ben, az ország, az egyik nagy nyomorúságból a másikba került. A németet fölváltotta a szovjet, orosz megszállás. Nem kell szépíteni, ez semmivel sem volt könnyebb, vagy egyszerűbb, és mivel hosszabb távon rendezkedtek be (saját bevallásuk szerint ideiglenesen), ezért talán még nagyobb pusztítást okoztak. Semmiképpen sem szeretnék egyenleget húzni a kettő között, vagy állást foglalni, hogy melyik volt jobb, vagy rosszabb. Itt nincs jó és rossz, csak rossz és még rosszabb. Nem a mi feladatunk ebben ítéletet mondani. Az viszont biztos, hogy ami ’56-ban történt, az nagyon sok szempontból ’45 –ben indult. Ahogy nehezedett a rendszer az ’50 -es évek felé haladva, úgy érhetjük tetten egyre inkább azokat az okokat, amelyek aztán ’56 –ban kulminálnak, és a forradalomhoz vezettek. A rengeteg nehézség az ’50 –es évek elején most már egyre inkább ismertebb a nem történelemmel foglalkozók körében is. Inkább a fordulópontokat emelném ki. Konkrétan 1953 márciusát, amikor meghal Sztálin, a „Gazda” – legalább is ahogyan a hazai kommunista vezetők tekintették – és ez egyfajta olvadást indított el a szocialista táboron belül, így nyilvánvalóan itthon is. Rákosiék, akik „tíz körömmel” ragaszkodtak a hatalmukhoz, Sztálin halála után is kénytelenek voltak lépni. Nem meggyőződésből, de moszkvai nyomásra kinevezték Nagy Imrét miniszterelnöknek, ez valóban fordulatot jelentett a hazai belpolitikában. Olyan változások történtek a Nagy Imre-kormány programjának köszönhetően, amit tömegek el sem hittek. Magyarország miniszterelnöke, aki a kommunista Magyar Dolgozók Pártjának embere volt, moszkovita létére például a teljesen törvénytelenül elítélteket rehabilitálja, a TSZ – esítést lelassította, a magángazdaságnak levegőt engedett venni – ha nem is piacgazdaságról beszélhetünk nyilván. Az élet nagyon sok területén, tömegek által támogatott, olyan pozitív változások történtek, amire a Rákosi-éra alatt gondolni sem mertek. Tudjuk azt, hogy nem is lesz hosszú életű a Nagy Imre-kormány, Rákosiék a rájuk jellemző módszerességgel megfúrták ezt Moszkvában, és a miniszterelnököt leváltják, sőt aztán a pártból is kizárják – ami ebben az időszakban nagyon sok veszéllyel járt.
Hangszín – Szókép:
Miután Nagy Imrét sikerült eltávolítani a kormányból, mivel próbálkoztak?
Cseri András:
Megpróbálták ekkor a lehetetlent, nevezetesen visszaforgatni a történelem kerekét, amennyire saját erejükből tellett, visszamenni az ’50 –es évek elején megismert gyakorlathoz. Erre azonban már nem volt esélyük. Bár Nagy Imrét kikapcsolták a közéletből, tudjuk azt, hogy Budapesten az Orsó utcai villájában nagyon sokan fölkeresték, egyfajta sziget jött ott létre. Nem ellenzéki politikusokból vagy értelmiségiekből, hanem olyanokból, akik a rendszert próbálták valahogy alkalmasabbá tenni arra, hogy az egész nemzet előrébb lépjen.
Hangszín – Szókép:
Milyen fontos előzményekről beszélhetünk még?
Cseri András:
Nagy jelentősége lesz a Petőfi Kör elindulásának, ami megint csak az ’50 –es éveket tekintve egyedülálló próbálkozás volt. Fiatal és kevésbé fiatal értelmiségiek rendszeresen összejöttek meghirdetett előadásokon. Százak zsúfolódtak össze kisebb-nagyobb termekben, nyitott, nyilvános vitákat rendezhettek. Ez is szervesen a forradalom előzményéhez tartozik. Ugyanígy meg kell említenünk az Írószövetség munkáját, ahol a magyar írók és irodalom színe-java dolgozott együtt, nagyon merész nyilatkozatokra kerül sor ’56 elején, nyarán. Az előzményekhez tartozik még - belpolitikai téren - , az 1956 október 6 –i nagy temetés. A korábban koncepciós per áldozataként, mindenféle törvényt áthágva kivégzett Rajk Lászlót és társait újratemette a rendszer. Ez megint csak a sors fintora, és a rendszer jellemzője (inkább az utóbbi), hogy azok álltak ott és mondták el a gyászbeszédet, akik Rajkék kivégzésekor is kulcspozíciókban voltak, és akiknek a felelősségét bizony a halála kapcsán is föl lehet vetni. Állítólag megtörtént párbeszéd: a temetésen résztvevők közül valaki odafordult a barátjához és csak annyit mondott: „Szegény Laci, ha most ezt látná, de közénk lövetne…”
Hangszín – Szókép:
A forradalom kitörése után milyen „gócpontok” alakultak ki?
Cseri András:
Sok szálon futottak az események. Az egyik sík, a párt vezetése, ahol nagyfokú kapkodás volt. Ehhez közrejátszott, hogy Rákosi ekkor már a Szovjetunióban tartózkodott. Nem volt meg az a régi, megszokott gárda egységessége, akik az ’50 –es évek elején minden kérdést eldöntöttek. Gerő Ernő kapott nagyobb teret, de ő már minden szempontból lejáratta magát. Nem volt olyan ember, aki a pártot összefogja, és akit a forradalmi tömeg is elfogad. A másik sík, a kialakuló fegyveres gócpontok, a Corvin köz, a Széna tér, a Móricz Zsigmond körtér, Kilián laktanya és környéke, ezek a legjelentősebbek, amelyeknek a szerepe akkor nőtt meg, amikor a fegyveres harcok intenzitása fokozódott. A harmadik sík a Nagy Imre vezette kormány, amely mindent megpróbált megtenni annak érdekében, hogy a hatalmát megőrizhesse, másrészt, amit csak tudnak, minél hamarabb megtegyenek. Ezért indulnak majd tárgyalások a szovjetekkel, valamint amíg Kádár itthon tartózkodott, addig a párt vezetésével is. Óriási sikereket érnek el tárgyalásos úton. Elérik a szovjetek kivonulását, amely el is indul. Sok, régen követelt rendelkezést sikerül keresztül vinniük (a címer használata, az ÁVH megregulázása, feloszlatása). Amit a Nagy Imre-kormány rettentő szorongató helyzetben és néhány nap alatt elintézett, az tényleg világraszóló eredmény volt. Van még egy területe a forradalomnak, ami nekem mindig nagy örömet jelent: az a fajta tiszta lelkesedés, fölszabadult öröm, ami az ország jelentős részét áthatotta. Ott álltak az utcasarkokon a nyitott ládák, gyűjtötték bele a pénzt az áldozatoknak. A lövedékektől összetört kirakatokba senki nem nyúlt be, nem vitt el semmit. Ahogy a vidék megmozdult, hozták azt, amilyük van - pedig nekik sem volt sok mindenük. Ez olyan példa mindnyájunknak, ami - főleg itt az utolsó hónapokban történt amerikai eseményeket hallva, látva – egészen egyedülálló. Sokszor divat szidni a magyar ember lelkületét és nemzeti sajátosságát, ezt is hozzá szabad tenni. Lehet, hogy sok hibánk van, azt is meg merem kockáztatni – bár nem népszerű -, hogy bűneink vannak, de emellett olyan erényeink is, amire méltán lehetünk büszkék. A helyén kell értékelni, kezelni, de nem szabad elfelejteni.
Hangszín – Szókép:
Volt-e valamilyen eredménye a 1956 –os eseményeknek?
Cseri András:
Az első, „kézzel fogható” eredmény a „mámoros két hét” volt a forradalom alatt. A szüleim generációján keresztül éreztem azt meg először, hogy mit jelenthetett ott két hétig örülni. Az gondolkoztatott el, hogy emlékeztek arra, hogy valami egészen különleges világ volt. Hogyha az a rövid időszak ilyen mély nyomot hagyott bennük, micsoda sötétség lehetett előtte. A forradalom után, ha az eseményeket nézzük, a felületes szemlélő azt mondaná, hogy semmit nem értek el, sőt még rosszabb lett. Újra megfagyott a levegő az országban, megteltek a börtönök, beindultak a kivégzések, százezrek hagyták el az országot. Onnantól 1956 –ról beszélni sem lehetett, ha valamit mondtak, akkor az az ellenforradalom. Amikor kicsit puhult a diktatúra, ’ellenforradalmi események’ lettek belőle, meg ’’56 –os események’, meg ’sajnálatos ’56-os ellenforradalmi események’, egészen ’89 –ig. Az első olyan pont, amire már emlékszem, hallgattam aznap délután a rádiót. Pozsgai Imre híres bejelentése volt. Először hallottunk olyat, hogy az ellenforradalmat tulajdonképpen népfelkelésnek is fölfoghatjuk. Ezek után fölgyorsultak az események, sor került a ’89 –es Nagy Imre és mártírtársainak temetésére. Furcsa érzések kavarogtak sokakban, akkor még tanítás volt júniusban, és hazaküldtek bennünket a gimnáziumból. Nagyon jellemző volt, hogy senki nem mondta meg, hogy miért. Azt mondták, hogy mindenki induljon haza, és nem menjen sehova. Ez már önmagában elgondolkoztató. Egy személyes emlékem is fűződik ide, szüleim, akiket a rendszer nem kedvelt különösebben – ez a viszony persze kölcsönös volt – nagyon megijedtek a temetési beszédeket hallva. Nem azért, mert nem értettel egyet az ott elhangzottakkal, hanem olyan mélyen gyökerezett bennük is a félelem, szinte már beléjük nőtt, jártak föl-alá a szobában és azt hajtogatták, hogy ebből baj lesz, ilyet nem szabad mondani. Ők maguk is nehezen dolgozták föl, hogy nem lett baj és ki lehetett mondani annál merészebb dolgokat is. A forradalom átértékelése ’89 –től kezdve mind a mai napig tart, vitákat kavar. Ha szabad kicsit patetikusan fogalmazni, a rendszer hajóján, biztos befoltozhatatlan léket ütött a forradalom. Lehetett utána harminc évig elfedni, meg úgy tenni, hogy nem történt ott semmi, de a mélyben igenis dolgozott az, ami ’56 –ban történt, és ami eredményeket elértek. Akik részt vettek benne, elmondták a gyermekeiknek, akkor is, ha nem volt érettségi tétel. Nem lehetett visszaforgatni az eseményeket. Ahogyan Rákosiéknak nem sikerült ’56 előtt, úgy utána sem lehetett. A forradalomnak nagyon sok értéke van, ha praktikusan nézzük, akkor rengeteg pozitív következménye. Semmiképpen nem volt hiábavaló. Gyakran megkérdezik, volt-e értelme az egésznek, ha sok szempontból rosszabb lett többeknek a sorsa. Mindenképpen volt értelme, ahogy ’48 –nak és a szabadságharcnak, Rákóczi sem hiábavaló célokért küzdött, úgy az ’56 –os forradalomnak is volt értelme, csúnya szóval haszna.
Forrás: www.hangszin.hu
|
