CSILLA egy csodálatosan szép Nóniusz-kanca volt. Életét a végeláthatatlan pusztáságon kezdte, a Hortobágyon. Fajtája minden jellegzetességével és jó tulajdonságával rendelkezett, küllemében és lelkében.
Nyolc éves volt, amikor a tulajdonos nekem egy ismerősöm közreműködésével felajánlotta, mert, ahogy mondta, semmit nem lehet vele kezdeni. Így nagyon is olcsón jutottam hozzá. Egy szép márciusi reggelen egy barátom elvitt kocsijával a kb. 80 km Hortobágytól – a lakhelyemtől – lévő emberhez. Amikor bementem az úgynevezett istállóba, elállt a lélegzetem: Egy pár négyzetméteren állt három kifejlett ló, egy fajászolhoz kötve, amely már sok helyen darabokra volt törve. Az alacsony plafon még barlangszerűbbé tette az egészet. Egy kevéske fény beszűrődött az istállóajtó rései között. Bent a levegő sűrített ammónia volt. A lovak koszosak voltak és ápolatlanak, egy pár szál penészes széna feküdt előttük a trágyában. Bár itt minden csak visszataszított, bementem és megnéztem a kancát. - Kihozná a napra?- kérdeztem a tulajdonost, de ő csak a fejét rázta. - Oszt mán az Ön dóga! A fíreg megrúgott, én oszt mán nem fogom! - Na jó, akkor majd én, gondoltam bár csodálkoztam, hogy a tulajdonos nem mer közéjük menni. Halkan beszéltem a lóhoz és bementem. CSILLA felemelte az egyik hátsó lábát és szép fejét hátracsapott fülekkel felém fordította, de végül hagyta, hogy kioldjam a koszos kötelet és vezessem kifele. Amikor kijöttem vele az udvarba, a tulajdonos úgy nézett rám, mintha a holdról jöttem volna - Hún tanút így a lúval bánni? -Németországban, ahol az emberek többsége tiszteli a lovat! - válaszoltam kurtán. A saját ápolószerszámaimmal takarítottam egy kicsit a gesztenyeszínű lovat, majd ügetésben és vágtában futószáraztam. – Megveszem! - mondtam a tulajdonosnak, amikor láttam, hogy egészséges a kanca – a szörnyű életkörülmények ellenére is. Megkötöttem a lovat egy fához és elhoztam a kocsiból a pénztárcámat, a nyergemet és a kantáromat. - Minő cucc oszt? Tán kipróbáná? - Én csak a fejemet ráztam. Mivel ismertem az akkori lószállító lélekvesztőket, gyakran inkább csak sertésszállító utánfutóknak feleltek meg, a gyenge korlát a lovak szügyét sem érte el, nem beszélve a gyenge padlózatról és a Ladák kevés vontatóerőről. – Hazalovagolok! – mondtam és felnyergeltem a kancát, miután kifizettem az árát és megkaptam a származási lapját. Amikor a kötőféket kantárra akartam kicserélni és a kezemet emeltem a fejéhez, CSILLA fel akart ágaskodni és páni félelem jeleit mutatta. Aha! Itt a hiba! Gondoltam magamban, azért volt olyan olcsó ez a ló. Sebaj, majd én visszaadom neki a bizalmat az ember iránt. De most csak egy kiút volt: A kötőfék maradt a fején és peckes zablát tettem a szájába. Jó, hogy akadt nálam olyan szerszám is! Míg a kezem a ló szemmagassága alatt maradt, nem volt semmi baj, amikor a fölé emeltem, a kanca pánikba esett. Rendben van! Elköszöntem az embertől és a sofőrömtől. Indultunk. Hosszú volt a táv, még nekem is szokatlan hosszú, hiába hogy minden nap több-kevesebb időt nyeregben töltöttem. Az időjárás kiváló, napos, egy kis szél és nem túl meleg, az alföldi táj elbűvölő. CSILLA mégis egy megbízható lónak bizonyult, kitartó és fáradhatatlan. Ügetés és vágta volt a kedvenc járásmódja, lépésbe kényszeríteni kellett. Este végre hazaérkeztünk. Egy jó vacsora után mindketten lefeküdtünk. Másnap reggel izomlázat éreztem és gondoltam, hogy CSILLA is szenvedi a tegnapi kilométereket, de amikor kiengedtem a nagy, kényelmes boxból, a kanca hancúrozni kezdett! Semmi jele annak, hogy fáradt lenne vagy izomlázzal küszködne mint én.
Így egy kis sétalovaglással kezdtük az új életét. Később mesélték nekem, hogy milyen leírhatatlan szörnyűségeken ment keresztül ez a szegény ló, nem csoda, hogy néha pánikba esett! Sok sok hónapos munka volt, tele szeretettel és bizalommal, míg végre a ló visszanyerte nyugalmát és bizalmát az emberekkel szemben. De soha nem volt hamis vagy rosszindulatú. Szorgalmasan dolgozott és mindig megadta a tőle telhető legjobbat. Egy év multával annyira edzetté vált, hogy egy 50 km-es távlovaglási versenyen beneveztem. Előbb viszont meg kellett szoknia a hídivásári  embertömeget, zajokat és tolongást.
Így a Hortobágyi Lovasnapok alatt kimentem vele Mátára, hogy ismerkedjen meg a versenyhelyzetekkel. Lassan sétáltunk, hosszú száron a versenypálya előtti úton, CSILLA a félelem legkisebb jele nélkül mozgott bizalmasan az emberek között. Egyik pillanattól a másikig viszont teljesen megváltozott: a kanca izzadni kezdett és az egész teste reszketett alattam. Már azt hittem, hogy napszúrást kaphatott, amikor viszont abba az irányba néztem, amelyet mereven felálló fülei megmutattak nekem, megértettem pánikja okát: 50 méterre tőlünk, az egyik sátor előtt állt CSILLA volt gazdája és hangja egészen a kanca érzékeny füléhez ért. Több mint egy év után felismerte kínzóját. Hangja páni félelmet váltott ki az amúgy már megnyugodott lóban. Gyorsan elmentem vele, ki a csendes pusztába, ahol rövid időn belül végre megnyugodott.
Bár a hónapok elteltével visszanyerte bizalmát, egy hangos FÉRFI-szó mindig stresszt váltott ki belőle. A következő év tavaszán megajándékozott egy gyönyörű kancacsikóval.
Ősszel részt vettem CSILLÁVAL egy vadászlovagláson, ahol kancám – aki még soha nem ugrott, hiszen csikóshátas volt, mielőtt hozzám került – megszégyenítette az összes sportugró lovat. Minden egyes akadályt csodálatosan vett, míg a sportlovak, akik csak a mesterséges akadályokat a pályán ismertek, sorban megkerülték a természetes fából, nádból és szalmabálákból, a puszta közepén felállított akadályokat illetve megálltak előttük és megtagadták az ugrást.
Sok-sok ilyen csodálatos pillanatot élhettem át a szép kancámmal, míg a sors elhívott engem Franciaországba. Természetesen el akartam vinni CSILLÁT és a csikóját, de a két ország adminisztrációja annyi akadályt tett az utamba, hogy végül nem sikerült magammal vinni a lovaimat. Nehéz szívvel eladtam a már megint vemhes kancámat és csikóját egy, a lovakhoz értő embernek – legalábbis azt hittem. De a sors kegyetlen; és szegény lovamra egy borzalmas vég várt.
Egy idő után Franciaországban meghívtak bennünket egy kis baráti összejövetelre. Ott megismerkedtem egy hölggyel, aki éppen annál az embernél üdült, akinél volt a kancám. Ő mesélt egy ilyen lóról, amely kitört hátsó lábbal egy hevederen csüngött és egy csikót szoptatott. Amikor kérdésemre leírta a kanca küllemét, biztos voltam, hogy a szegény ló csak CSILLA lehetett. Rögtön írtam egy levelet az új tulajdonosának, aki nekem kurtán válaszolt, hogy a kanca egy héttel az ellés előtt vágtában egy jeges szakaszon elesett és kitörte hátsó lábát. Hogy ne kelljen a csikót cumisüveggel vagy dajkával felnevelni, a kancát hevederbe tette, míg a csikót el nem választotta. Ez volt a nyáron, amikor az új ismerősöm látta. Azután a kanca a kényszervágóhídra került. Én csak egy szót írtam vissza: ÁLLATKÍNZÓ!
A kancacsikó és a kis csődör, aki olyan tragikusan elvesztette az anyját, szerencsére jobb kezekbe kerültek.
CSILLÁNAK ezzel az elbeszéléssel egy szerény emléket szeretnék állítani. Ő egy igazi puszta-ló volt, aki zord körülmények között, zord embereknél nőtt fel, és akinek megadatott, hogy legalább rövid időre érezze azt, hogy más emberek is léteznek, akik szeretnek és gondoznak, akikben bízhat, és akik benne bíznak. Sok szép élmény fűződik hozzá és soha el nem fogom elfelejteni első igazi pusztai lovamat – CSILLÁT!