Honnan indult?
Nem jöttem túl messziről, Vácdukán születtem, ott is laktam sokáig. Dukáról jártam Vácra középiskolába. Világ életemben gyerekorvos szerettem volna lenni. De nagyon szegények voltunk. Ennek ellenére minden testvérem szakmát kapott, s én a legkisebb gimnáziumba mehettem. Szerettem volna gyerekekkel foglalkozni, bár nem tudtam akkor, hogy mennyire folyik bele egy védőnő a gyógyításba. Dukán lakott egy védőnő, aki Fóton dolgozott, vele többször beszéltem, ellátott tanácsokkal, mert látta, hogy kedvet kaptam a védőnői pályához.
A családban soha nem volt egészségügyi dolgozó, illetve most van egy unokaöcsém, aki állatorvos.
Hová járt iskolába?
Budapesten végeztem a védőnőképző iskolát. A védőnőképző az Istenhegyi úton volt Budapesten, ott kollégiumban laktunk. Úgy kell elképzelni, hogy az emeleten volt a kollégium, az alsó szinten az iskola. 1983-tól egészségügyi főiskolai végzettséget írtak elő, ekkor elvégeztem a plusz két évet, hogy főiskolai végzettségem legyen.
Miért éppen a gyerekek?
Nem tudom megmondani, miért éppen gyerekek, bár mindig úgy gondoltam, hogy jó lehet velük foglalkozni. Azt sem fogtam fel akkoriban, hogy lényegében nem is a gyerekekkel foglalkoztam - ezt túlzás lenne állítani - hanem a munka java része a szülőkkel kapcsolatos.
A gyerek ehhez képest háttérben van, hiszen nem a gyereknek mondom, hogy szopjál hathónapos korig, inkább a szülővel beszélem meg.
Hogy kezdődött a védőnői pályája?
A suli után mindjárt Váchartyánba kerültem, 1975. szeptember 01-én. De előtte itt voltam nagy-gyakornok. Ezt tudnám sok pályánál javasolni, hogy mielőtt valaki ténylegesen elkezdené a szakmáját gyakorolni, bizonyos ideig dolgozzon gyakornokként. Velem az történt, hogy dolgoztam falun és dolgoztam városban is védőnő mellett, és sokat tanultam tőlük. Azt már akkor is tudtam, és most is azt mondom: városban nem lettem volna védőnő.
Amikor idekerültem, az elődöm Gödre ment dolgozni. Váchartyán mellett Csörög is hozzám tartozott. Akkor még nem volt önkormányzat, gyalog jártam át Sződre mindenért. Akkor sem volt egyszerű a helyzet, még voltak igazi putri sorok, amelyeket Csörögben minden héten végigjártam. Ez nehéz tizenöt év volt.
Dukáról jártam ide, s idővel kaptunk lakást, a jelenlegi rendelő épületében lévő szolgálati lakásban. Férjemmel húsz évig ott laktunk.
Érezte úgy, hogy elég, ennyi volt!? És valami másba kellene kezdeni?
Nem, soha nem gondoltam, hogy másba fogjak. Volt lehetőségem, hogy jövedelmezőbb munkába fogjak Budapesten, de nem vállaltam. Ebben komoly szerepe volt a városi közegtől való függésnek és annak, hogy távol állt tőlem a tevékenység is, amit felajánlottak.
Kapott segítséget munkájában másoktól?
Segítséget? Mindenképpen. Egyrészt közvetlen munkatársként meg kell említenem Balog Magdit, akivel remekül össze tudtunk dolgozni, támaszkodhattunk egymásra. Akár betegségről, akár szakmai dologról is legyen szó. Két orvost kellene még megemlítenem, a Csípő doktor bácsit, akivel én kezdtem, és Tokodi doktor urat, akitől nagyon sokat tanultam. Ez volt a kezdet és a vég, hiszen a közelmúltban elmentem nyugdíjba. Ez az élet sava és borsa, hiszen amikor én idekerültem, egy nagyon öreg doktor bácsi mellé érkeztem, aki pár év múlva nyugdíjba is vonult, most meg én mentem nyugdíjba egy fiatal orvos mellől.
Ebben van némi törvényszerűség. Mind a kettőjüktől nagyon sokat lehetett tanulni. Nagyon-nagyon jó volt velük dolgozni.
Ha kívülről nézi, saját szerepét, a védőnő munkáját mennyire tartja fontosnak a község életében?
Az a baj, hogy ezt kétféleképpen tudom elmondani. Azt gondolom, hogy nagyon fontos, bár az emberek nem mindig érzik ezt. Gondolok itt arra, hogy akinek már volt egy gyereke, az úgy gondolja mindenhez ért és nyugodtan adhat tanácsot, időnként semmibe veszik a védőnő álláspontját. Ezt gondolom az óvónők és az iskolapedagógusok megítéléséről, mert akinek a gyereke már jár iskolába, az úgy gondolja, hogy a tanító nénitől is jobban tud mindent.
A mi munkánk is pontosan olyan, s nyilván, ha valakinek olyan segítséget tudtam nyújtani, ami neki fontos volt, vagy tényleg valamit elértünk, azt ők értékelik.
Mások meg szükséges rosszként tekintenek az emberre, fogalmuk sincs a védőnő szerepéről, munkájáról.
Ellenpélda is van. Volt olyan anyuka, aki eljött terhestanácsadásra, megszült, kijártam hozzájuk. Közeli viszonyba kerültem vele, s fél év után mondta, hogy megmondja őszintén neki gőze nem volt, hogy ki a védőnő, mi a szerepe? Lekicsinylően gondolkodott, ha nem jön a gyerek, akkor ő ebben a tudatban is marad.
Azt szoktam mondani a gyerekjóléti szolgálatosoknak, szociális munkásoknak, hogy borzasztó sok erőt ad az embernek, hogy a munkám ennyire szélsőséges, hiszen az egyik családnál nem érek el sikert, ilyenkor van egy gondolat: mi a csudáért görcsölök? Úgy sem látják be, ha van teteje a dolognak, akkor sem. Látom a túró rudolfos és krémtúrós dobozok sorban hevernek, és azt mondják, hogy nem eszik a gyerek krémtúrót, ilyenkor elmegy az élettől is a kedvem. Közben meg ott van a másik család, ahol az anya fölírja, hogy mit mondok, örül, hogy megyek. Ezek az esetek némiképpen kiegyensúlyozzák egymást. Lehet, hogy rosszul ítélem meg, de úgy gondolom több volt a jó tapasztalat, mint a kevésbé jó.
Amire nagyon büszke vagyok, (ezt nem tudom másképpen mondani) hogy nem került állami gondozásba gyerek, amíg én itt dolgoztam. Úgy gondolom, hogy ebben szerepet játszik, hogy annyira családpárti vagyok, annyira úgy gondolom, hogy minden lehetőséget keressünk meg arra, hogy az a gyerek maradjon meg a családban, rokonságban… Persze amióta létezik a Gyerekjóléti Szolgálat, ezt a hatáskört ők gyakorolják.
Visszatérek néhány ostorozó szóig a kólás, édes teás, nyalókás nemzedékhez. El vagyok keseredve, amikor ezt a sok fekete szuvas, csorba fogú gyerekarcot látom. A sikeres propagandáért megteszünk mindent, például ötödik osztályban, pár éve tartunk egészséges táplálkozás órát. Négy órát egy évben, bár nehéz erre kettő-négy órát kiszakítani a tantervből, évente. A pedagógusnak is nehéz, hiszen az anyagot le kell adnia, nem könnyű összeegyeztetni, hogy elérjünk valamit.
Az biztos egyébként, hogy korán kell kezdeni a felvilágosítást, minden szülőt arra próbálok biztatni, hogy még csak teát se adjon a gyereknek, inkább vizet. Arról próbálom meggyőzni, hogy amire nem szoktunk rá, arról nem kell leszokni. Ha az a válaszuk, hogy nem issza a vizet, erre csak azt tudom válaszolni, hogy szomjan nem halt még ember, ha volt egy pohár vize. Ha szomjas a gyerek, meg fogja inni, ha nem issza meg, nem szomjas. Ez ilyen egyszerű.
A szűrővizsgálatokról, az ötletről mesélne nekünk?
Az ötlet az onnan jött, hogy úgy gondolom, ha egy pár ember, aki a szűrés következményeképpen tovább él, már megérte. Ebben hiszek. Azzal sem törődtünk, hogy voltak olyan hangok, hogy vásári szűrésnek titulálták. Az a tapasztalat, azt látom, hogy ezekre a szűrésekre olyanok is eljönnek, akik a rendelőbe egyébként nem megy el. De, ha itt kiszűrik és találnak valamit, akkor el fog menni, hogy utána járjon. Mert az is benne van a pakliban, hogy végzetes dolog történik, ha nem tud a bajról, mert nem jár a rendelőben. Ezeken a szűréseken, mégis csak más körülmények vannak.
Az iskolai egészségnapok, az egy másik ügy, az az ő érdemük, azt az iskola találta ki, mi abban voltunk partnerek, hogy a vizsgálatok egy részében segédkeztünk.
Én ilyen kis dolgoknak szoktam örülni, az első évben, amikor azt az egészséges táplálkozás órát tartottam, akkor az egyik kislány hazament és otthon azt mondta, hogy több kólát nem iszik. Azóta felnőtt, s azóta sem teszi. Egy gyerek is eredmény.
Visszatérve arra, hogy az ötlet honnan jött? Nem tudom, volt az a Falunap, azóta is minden alkalommal ott vagyunk. Hozzá kell tennem, Tokodi doktor úr ezekben partner.
Nyugdíjba vonulása hozott-e változást az életében?
Nyugdíjazás után sem álltam le, ültem le. Előtte is tudtam, hogy valahol, valamit tenni fogok. Abban sem voltam biztos, hogy mit… Egyébként Dukán vagyok védőnő. Visszakanyarodtam a gyökerekhez. Azt sem gondoltam sosem, hogy vállalkozó védőnő leszek egykor.