„Színház az egész világ…” mondta Shakespeare és ez valóban így van. Színészkedik mindenki tudatosan, vagy tudta nélkül. Mégis az a legjobb, ha a gyermeket erre felkészítjük és segítünk nekik eligazodni ebben a képmutató világban.
Első mesterem, Mezei Éva volt az, aki Angliából Magyarországra importálta a drámajátékot, és a hatvanas-hetvenes években megmutatta nekünk, hogyan kell a gyermekekkel játszani, hogyan kell velük megismertetni, megszerettetni a színházat. Ő és második mesterem Dévényi Róbert dolgozták ki hazánkban a drámapedagógia alapjait. Olyan elveket alkalmaztak, amiktől el lehet térni, csak a cél a fontos, hogy a gyermek, a színház, valamint a pedagógia összeötvöződjék, s mindezzel a gyermekek érdekeit szolgáljuk.
Elvitathatatlan érdeme Gabnai Katalinnak, hogy a drámapedagógus elődök nyomán összeszedte és kötetbe rendezte a kreatív drámások játékait, egész nemzedékeket tanított meg arra, hogyan építsenek fel színpadi műveket.
Ám ezek az elvek nincsenek kőbe vésve, ezektől el lehet térni. Gyermekcsoporttól és pedagógustól is függ, miként használják e segítségeket, mankókat, sillabuszokat.
További mestereim, Karsai János és Karsai Gizella tanítottak meg arra, hogy a pantomim, mint műfaj milyen fontos is lehet a színjátszásban. A testbeszéd, az utánzás, a gesztusok nyelve megmutatja az emberek belső érzéseit. Hiszem, hogy korunkban sokkal fontosabb a metakommunikáció, mint a szó.
Mindezek tükrében igazán sajnálom, hogy a magyar drámapedagógia megkövesedett, állandósult. Több előadást és próbát is végignéztem a Weöres Sándor Színjátszó Fesztivál váci elődöntőjén. A legtöbb műből Gabnai Katalin munkássága bukkant elő, folytonosan erőltetve azt, hogy csak szituációs gyakorlatokból lehet előadást szervezni, hogy csupán egy-két kelléket szabad felhasználni. Valóban, voltak ennek a módszernek nagyon élvezetes előadásai, és volt, ahol nem csak az előadáson éreztem, hanem a próbán is tapasztaltam az izzadságszagot. Véleményem szerint, a dráma e kisiskolásoknak mégiscsak játék, és ha nem tudnak minden előadást és próbát élvezni, akkor nincs értelme az egésznek. Vannak olyan csoportok is, akik más utakon járnak, mégis kitűnő előadást láthattunk tőlük, amit értékelni kellene!
És végül, hogy kerül a Pirinyó Pantomim mindenbe bele? A pantomim, mint műfaj a drámajáték alapja, a színház alfája. Megkérdezték tőlünk, hogy miért nem beszélünk? Egyrészt mert a pantomim némajáték, másrészt mi így szeretnénk kifejezni gondolatainkat. Akkor – kérdezték – miért beszél helyettünk a zene? A pantomim ősi műfaj, de mai korunkban is meg kell állnia a helyét, ha bármely pantomimes 15 percen keresztül teljes csendben adna elő, valószínűleg nem maradna nézőközönsége. Már a középkori comedia dell'arte is ötvözte a táncot, a bohóckodást a zenét, miért térne el ettől a modern pantomim? Szemünkre vetik, hogy nem minden gyermek tudja még a pantomimes technikát. Végignéztem, ezért több híres pantomimes produkcióját saját archivumomban. A legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy a „legbénább” pantomimes a világon maestro Marcel Marceau volt, aki áthágta a pantomim összes írott és írtalan szabályát, mégis amit művelt a színpadon, azt mind elhittük neki, mert kisugárzása volt. Húsz-harminc évig tanulta a mesterségét. A Pirinyó Pantomi tagjai hat-tizenkét éves gyerekek, van, aki fél éve jár a próbáinkra. -nem mind tudják jól a pantomimes technikát, ám akik látják őket, azok élvezik előadásukat  és megértik mondanivalójukat.
Így tehát azt állítom, hogy fontos, hogy léteznek, örülni kellene annak, hogy az országban az egyetlen (huszonegy éve fennálló) gyermekpantomim csoport Pest megyében működik! Láttuk és hallottuk, hogy a váci találkozón is a közönség értékelte előadásunkat, hiszen vastapsot kaptunk tőlük. Fontos küldetésük van, hogy ez a műfaj ne sorvadjon el Magyarországon, éppen ezért jövőre is indulunk a Színjátszó Találkozón, no nem győzni, csupán hogy megmutassuk magunkat!
Addig is maradok tisztelettel:
Madaras Andrea és a Pirinyó Pantomim