S közben képek születnek, melyek e kutatás egyes szakaszait írják le: naplórészletek.
A képek a történeteim, a film a vásznon, de nem szeretnék hozzájuk érni. Jönnek-mennek, én meg – a soha meg nem érintett – maradok.
A selyem a legközelebbi társam, ő az, aki mindig végighallgat és a legjobb tanáccsal lát el, csendben marad. Fehérsége a bennem lakó, időn kívüli fehérségre emlékeztet.
Odabújok hozzá, ráhajolok, szinte rá is fekszem, belesusogom, belenevetem, belesírom magam. Láthatóvá teszem magam számára is a legbelső vágyam, hogy ne legyek, hogy Egy legyek…
Szavak…, ez meghaladja a nyelvet. Talán elzümmögni lehetne.
A képek egy hosszú szőnyeg részei. Festve szövöm e szőnyeget. Rajta lépkedek, selyemszőnyegből hidat szövök. Hidat befelé. Minden kép egy lépéspróba Felé.
Egy lehetőség a lehetetlenre. A beljebb és beljebb figyelő elme lenyomata.
Van egy hely bennem, ahova semmilyen út nem vezet. Próbálom megérezni, megismerni, próbálok tapasztalatot szerezni róla, szaglászni utána vagy belekóstolni, de mindez hiábavaló.
Van egy hely bennem, amiről semmit sem tudok, mégis a legjobban érdekel, és oda vágyom. Amióta élek, így van ez. A festés amolyan lépéspróba felé, tudom, el nem vihet, csak talán enyhíti egy picit azt a szomjat, amely belül gyötör.
Festeni jó. Festeni nagy kihívás. Festeni izgalmas, de ugyanakkor megnyugtató is. A festés az élet, a jövő-menő világ, s minden képpel, miként minden nappal, abban lehet bízni, hogy hátha most sikerül, hátha közelebb jutok, végre rájövök, hogy meg sem kell mozdulnom, mert már Benne vagyok, mert már Bennem van, és így volt ez időtlen idők óta, csak nem hittem el, hogy ilyen egyszerű.