Az IKSZ újság 2008. augusztusi számába közzétettük Kisnémedi község egyik legfájóbb pontját, az 1951. augusztus 5-i kitelepítést. A szemtanúk élményei szerint egészen eddig a napig Kisnémedi egy erősen összetartó község volt, ahol nem csak a rokonok, hanem mindenki segített egymáson. Ezt az összetartás már az erőszakos TSZ agitátorok egy kicsit megbontották, de a félelem mégiscsak azon a borzalmas éjszakán költözött az emberek szívébe. Újságunkat olvasva jelentkezett Muka János és felesége, hogy felelevenítsék újra az augusztusi nap eseményeit és az utána következő kitelepített sorsot.

Önöket miért vitték el?
TSZ szervezés volt, de engemet már egy héttel előbb lefogtak, minden este fél kilenckor jött a községi kézbesítő két civil ÁVÓ-ssal és hajnal négy óráig fogva tartottak a tanácsházán.. Nappal pedig mindig figyeltek, mert régen csendőr voltam.
Szegény feleségemnek kellett többet dolgoznia ekkor. Az volt a szerencsénk, hogy volt nekem egy nőtlen bátyám, aki bejárt az üzembe, ő segített minket is.
Aztán szombaton este már nem jöttek értem, úgy gondoltam biztosan megunták már a kínzásomat, így korán lefeküdtem. Éjfélkor a feleségem fölkeltett, mert autó állt az udvarban. Akkor már teli volt katonákkal az egész utca és a kert is. Felöltöztem, felgyújtottam a villanyt, egy Ávós már ott állt az ajtóban és mondta, hogy nyissam ki az ajtót. Megkérdezte, hogy ki lakik itt, mire én mondtam névről, hogy itt két család lakik. Erre elővett egy papírt, hogy írjam alá. Mondtam erre, hogy adja oda, elolvasom, hogy mi van a papíron és majd utána aláírom.
Azt mondta: Nem adhatom ki magának a kezébe, inkább elmondom magának, hogy mi van ráírva. Az van rajta, hogy államvédelmi szempontból maguk a községükre károsak és ezért ki lettek telepítve Hortobágy területére. Tizenöt percet kapnak, amit összetudnak pakolni azt vihetik, a többihez semmi közük sincs az már az állam tulajdona.
Egy éves volt a kisfiúnk, a feleségem vele volt elfoglalva én pedig nagyon gyorsan amit tudtam a lepedőkbe beleraktam. Aztán segítettem a szüleimnek is.
Aztán felraktak az autóra bennünket, ami teljesen le volt ponyvázva, úgy hogy semmit nem láthattunk az útból.  
Csak akkor láttuk meg a többi szerencsétlen némedi embert, mikor odaértünk Hortobágyra.
Délután három-négy óra tájban, amikor oda megérkeztünk, akkor jött egy rendőr, mondta, hogy megmutatja, hogy hol lesz a szállásunk. Volt ott egy nagy tehénistálló, de abba igen magasan volt a trágya.
A rendőr erre lelépte lépésekkel, hogy meddig kell az öt családnak kitakarítani. Amikor mind kihordtuk, akkor szalmát terítettünk le, arra terítettük, amit vittünk lepedőket, azon feküdtünk nagyon sokáig. Később aztán hoztak priccseket, amit aztán beszereltek. Mi pedig egész végig egy jászolba aludtunk, amire deszkákat szereltünk és arra terítettük a lepedőt, olyan kemény volt, hogy csak, na. Persze akkor még nagyon fiatalok voltunk, az idősebbek nem bírták volna.
Este vártuk, hogy majd adnak legalább a gyermekeknek valamit enni, de csak nem jött semmilyen étel, akkor aztán mikor megkérdeztük, hogy mi lesz azt válaszol-ták: Kutya, nem kapsz semmit enni, amíg nem dolgozol! A feleségem szemiben mindig könnyeket láttam, hogy ezért mentem én férjhez, hogy ilyenek történjenek velünk? Én meg vigasztaltam, ne félj lesz ez még másként is.
A kisfiam éppen csak elmúlt egy éves, már kezdet egy kicsit beszélni, már tudott menni, de mikor oda leraktak bennünket Hortobágyra, onnantól sehová nem tudott lépni, a szava elállt, nem beszélt.
730-an laktunk abban az istállóban összezsúfolva, hegyin-hátán.

Mit dolgoztak ott?
Minden reggel, hajnalba felkeltettek és sorakozni kellett a „placcon”, elrendezték, hogy ki milyen munkába lett elosztva. Majd visszaküldték az öregeket és gyerekeket, a felnőtteket meg elhajtották a tarlóra, aztán aratnunk kellett.
Mindenki abba a ruhában volt, amiben elhozták otthonról.
A feleségem a menyasszonyi cipőjét vette fel, meg a legszebb ruháját, mert azt mondták még otthon, hogy úgy öltözzön, hogy lehet, meg sem éri a holnapot!
Ilyen ruhában dolgoztunk olyan körülmények között, amilyet eddig sose láttunk. 5-6 km-nyit kellett kimennünk azon a tarlón. Úgy el voltunk fáradva, hogy amikor cigaretta szünet volt mind elaludtunk. Ott, egy árnyék, ott, egy fa semmi nem volt és olyan rekkenő hőség, hogy azt hittük meg sem érjük az estét.
A szegény idősek, akik otthon maradtak már ott álltak a tábor kapujánál, mert drótkerítéssel volt körülvéve az egész terület, azt se tudták, hogy mi történt velünk, már a legrosszabbra is gondoltak.
Reggelire egy kis löttyöt kaptunk, a tarlóra pedig lovas kocsival hozták ki az ebédet. Mindenki kivitte a kis csajkáját, vagy edényét és abba egy merőkanálnyi ételt adtak, ezzel kellett majdnem éjszakáig dolgozni. Én húsz napig nem ettem kenyeret, hogy a szüleimnek és gyereknek tudjak adni. Ott ugyanis jegyre adták a kenyeret.
Mindenféle mezőgazdasági munkákat kellett elvégezni. A keleti-főcsatornánál, a Tiszából vettük ki a vizet a rizsföldekhez. Kimentem hajnalban a helyszínre, bekapcsoltam a motorokat és amikor a főcsatorna megtelt, akkor a víztelepekhez kellett menni. Tudniillik, minden húsz napban a vizet kellett cserélni a rizsföldeken.
Télen éjszaka a fiatalabbakkal téglát hordattak, akkor kellett összeszedni a csatornákból a keletkezett piszkot, hogy a következő tavaszon lehessen öntözni. Télen persze az istállóban nem volt semmi fűtés csak amennyit az emberek beleheltek. Szerencsénkre nem volt akkor olyan nagy tél ott a pusztán.
Orvos szinte egyáltalán nem volt az első időben, orvosságot meg nem is láttunk. Árkustól hat kilométerre volt egy község, az ottani katolikus pappal összeismerkedtünk és ő küldött néha gyógyszert, ha sikerült megtudnia, hogy kinek milyen baja van. Egyébként a rendőrök nem törődtek vele, hogy kinek milyen baja, betegsége van. Ha reggel lábra tudott állni, akkor kihajtották dolgozni.
El kell még mesélnem a legkegyetlenebb dolgot amit ott láttam.
Szegény kismamának a némediek közül, egész pici, szoptatós babájuk volt.
Sajnos az édesanyjának ettől a kitelepítéstől teljesen elapadt a teje, nem tudta szoptatni a babát.
Hiába próbáltak a tehénistállóból tejet szerezni neki, a rendőr hol a puskával, hol puszta kézzel hajította ki őket. Így aztán az a kisgyermek két hétig sírt-sírt, és senki nem tudott neki enni adni.
Az egész barakk ott zokogott vele, de nem volt mentség, a picinek éhen kellett halnia. Milyen világ az, ahol egy ilyen pici gyermeknek is bűnhődnie kell?

Muka János bácsi és felesége Juliska, persze több mindenről is mesélt, amit sajnos nem tudunk most leközölni helyhiány miatt, de várjuk további szemtanúk jelentkezését, vagy olyan személyeket, akik kapcsolatban voltak az öt kitelepített családdal.