Képzeljük el, hogy olyan helyen élünk, ahol az anyanyelvünkön nem szólalhatunk meg. Nem is értik, nem is akarják, hogy bárki is ezen a nyelven megszólaljon. Édesanyánk is arra int bennünket, hogy tanuljuk meg a másik nép nyelvét, mert csak akkor boldogulhatunk.Képzeljük el, hogy gyermekeinknek súgva mondjuk az édes otthon szavait, mondókáit, énekeit, de óvodába, iskolába már a másik nyelvet beszélik. Ha hazajönnek az iskolából idegen nyelvű házi feladatot hoznak, idegen nyelvű verset tanulnak és azt se tudják ki volt Petőfi Sándor, vagy hogy miről szól a Szózat.
És képzeljük el, hogy erre a helyre egyszer csak a tanító érkezik, aki azt mondja, hogy megtanítja gyermekeinknek az anyanyelvet. Igaz, hogy először csak akkora helyiségben, hogy még kinyújtózkodni sem lehet, de jönnek a gyermekek… és élvezettel forgatják az ismerős (ismeretlen) szavakat.
És végül az anyaországban is meghallják a hangukat!
Februárban indult az a jótékonysági sorozat a vácrátóti Baksza házaspár szervezésében, ami arra irányult, hogy a Moldvai csángó közösség Lészped falucskájában a magyar nyelvű oktatáshoz segítséget nyújtsunk. A jótékonysági akcióba bekapcsolódott Kisnémedi, Püspökszilágy, Rád, Őrbottyán és Vácrátót lakóközössége. Nekik köszönhetően augusztusban eljöhettek meglátogatni bennünket a lészpedi gyerekek, hogy egy felejthetetlen vakációt töltsenek Magyarországon. Augusztus 12-én köszönetképpen előadták a Lészpedi guzsalyas című kis műsorukat mindazoknak, akik jelenlétükkel megtisztelték e jeles eseményt.
A műsor nagyon meghatóra sikeredett, hiszen a közönség és a gyerekek is először látták egymást. Furcsán hangzottak az ősi magyar szavak és eleinte feszengtek a gyerekek is a közönség láttán. Ahogy egyre jobban hozzászokott a fülünk a dialektushoz úgy csendült fel egyre sűrűbben a vastaps a gyerekek egy-egy verse, éneke, tánca után. Hiába no, szoknunk kell egymást, hiszen a több százados elszakadottság nyomott hagyott bennünk és bennük.
Mégis reményteljes volt ez a vasárnap délután, hiszen mindannyian, kik ott voltunk láttuk, hogy őértük történt mindaz, amit az elmúlt félévben itt
Magyarországon tettünk. Őértük voltak a jótékonysági estek, őértük léptek fel, énekeltek, szavaltak, táncoltak, pantomimeztek a művészek és őértük adakozott a közönség.
Most, amikor ők hazamennek az Anyaországbéli emlékekkel reméljük újabb és újabb csángó magyar anyák lesznek, akik beíratják a magyar iskolába gyermekeiket és újabb tanítók mennek oda, hogy oktassák őket. Hiszen gyökerek nélkül nem lehet élni és mi magyarországi magyarok vagyunk azok, akiknek ezeket a gyökereket táplálni kell, hogy a friss, új hajtások ne száradjanak el.
emma