Évek óta figyelem, hogy a fiatalok társadalmának egy része mennyire válik el a társadalom úgy nevezett jobbik felétől. Mindenki tudja, hogy kikről beszélünk, őket hívjuk futbalhulligánoknak, deviáns kezelhetetlen gyerekeknek, azoknak akik már tizenévesen  -sőt korábban –alkohol és drogproblémákkal küzdenek.
Pedig elvileg ezeknek a gyermekeknek is megadatott valaha, születésükkor, hogy a társadalom polgárai legyenek, mégis ma már egyre többen nem fejezik be alapvető tanulmányaikat sem, és így persze munkába sem tudnak állni, marad nekik a baráti társaság és az utcák világa.
“A család, az iskola és a társak mint fontos tényezők jelennek meg. A család értéket ad, a tanár kapukat nyit, a társak mint katalizátorok hatnak. Mint rendesen, most is a környezet és a belső adottságok összjátéka bontakozik ki. … … A klasszikus példa: A gyermek keresi a kisautóját. Az egyik anya elmagyarázza, hogy "a szekrény melletti asztal alatt van", a másik, egyszerűbb anyuka csak mutatja, arcával, szemével, kezével jelezve "ott van ni, ott van".
Az iskolában az első anyukához hasonlóan a kidolgozott kódot használja a pedagógus. Szép kerek kifejezéseket, összetett mondatokat alkalmaz, művelt beszéddel kommunikál. Az első naptól kezdve hátrányban van az a gyermek, amely más kódot tanult, verbalitása alacsonyabb szintű.” (GYARMATHY ÉVA: Kreatív tehetség és tanulási zavarok)
Az általános iskolába belépő gyermekek közül azok, akik szegényesebb szókinccsel rendelkeznek, kevesebb eséllyel juthatnak tovább felsőbb fokú képzésbe. Oktatási rendszerünk a mai napig olyan, - és ez nem elsősorban a pedagógusok hibája - hogy a szóbeli készségekre alapoz.  A tananyag töménysége miatt nincs idő arra, hogy a tanító nénik, tanár bácsik megmutassák, szemléltessék, Uram bocsá eljátszassák a tananyagot, mert legtöbbször még a kellő számú gyakorlást sem tudják bepasszírozni a tantervi keretbe.
Tehát az a szülő, aki önhibáján kívül kevesebbet tud adni gyermekének tudásból, ismeretekből saját maga generálja gyermeke rossz tanulmányi átlagát, és erre még az iskola is rátesz egy lapáttal.
Vajon mi lehet akkor a megoldás, hogy ne kallódjanak el azok a gyerekek se, akiknek otthon nem a Goethe kötet esik rá a fejükre? Segíteni kellene elsősorban a szülőket arra, hogy miként kell és lehet nevelni gyermekünket. A mai generációk sajnos már nem láthatták, hogy régmúlt időkben hogyan foglalkoztak az otthon ülő anyukák gyerekeikkel. A XX. század anyái már dolgozni jártak gyereknevelés helyett, és egy két műszak után nem mindig volt erejük játszani vagy mesét mondani csemetéjüknek. Visszaforgatni az idő kerekét már nem tudjuk, de a ma anyáinak is tudunk segíteni, hogy a mindennapok mellett hogyan is lehet gyermeküket is fejleszteni.
Oktatásunkat is végre meg kellene igazán reformálni. Ma már nem kell mindent megtanulni, fejbe vésni, memorizálni. Lexikális ismeretek helyett az életre való tudás tanítása lenne a legfőbb cél. Amikor megszületünk mindannyian tehetségesek vagyunk valamiben. Az iskolai rendszer feladata az kellene, hogy legyen, hogy ezeket a tehetségeket feltárja, kibontakoztassa. A tudás, a tanulás az öröm forrása legyen, mint ahogy az is majdnem minden kis elsős diáknál, míg ki nem ölik belőlük. Csak remélhetjük azt, hogy a mostani nagy oktatási reformnak nem csak az a lényege, hogy kispóroljuk a pénzt a közoktatásból, hanem az is, hogy racionálisabb alapokra helyezze az oktatási rendszert, olyan műhelyeket teremtve (legyen az a legkisebb faluban, vagy akár fővárosi egyetemen), ahová a gyermekek, a tanulók boldogan térnek be és élvezik a tanulás folyamatát.
Persze ez nem fog menni egyik hónapról a másikra, sőt akár évtizedek is kellenek hozzá. Ám ahhoz, hogy a ma belépő elsősök ne sikkadjanak el a rendszerbe és ne váljanak ún. futballhuligánokká már ma is késő megtenni.