|
 X: Elmondaná kérem, hogy miként lett lelki pásztor?
P.F.: Győrbe jártam egy műszaki főiskolára, 1986-ban végeztem, három évet végeztem a szakmában, telefonokkal foglalkoztam és nagyon szerettem a szakmámat. Utána lettem pap, mert úgy gondoltam, hogy talán többre hívott engem az Isten, mint hogy telefonközpontokat szerelgessek. Nagyon szép munka, meg nagyon szerettem, csak valahogy kevésnek éreztem. Huszonöt éves voltam, amikor az esztergomi szemináriumba jelentkeztem, ott végeztem a teológiát és ott is szenteltek pappá 1994-ben.
Persze az ember mindig gondol arra, hogy vajon alkalmas vagyok-e a feladatra, mert tisztába vagyunk a képességeinkkel és alkalmatlanságunkkal. Valaki egyszer azt mondta, hogy a sár, ami alkalmatlan a vakot meggyógyítani, Jézus kezében az is alkalmas lett a vakság gyógyítására. Hacsak ilyen sár tudunk is lenni Isten kezében, akkor rajtunk keresztül is sok szépet tud tenni az Úr.
Tehát így lettem pap, és a Váci Egyházmegyébe kerültem, akkor voltak a határrendezések is, és így kerültem Püspökszilágy, Kisnémedi és Váchartyán hitközségekbe.
Azt, hogy miért lettem pap, azt nem tudom megmondani, sokféle szépsége van, de konkrétumot azt nem. Persze a szeretetet nem kell megindokolni. Ha valakit szeretünk, ha meg tudjuk mondani, hogy miért szeretjük, akkor már nem is szeretjük igazán.
X: Mi az amit itt közöttünk meg tudott valósítani, és mi az ami hiány maradt az Ön számára?
P.F.: Ajándéknak tekintem ezt az öt évet, amit itt tölthettem. Nagyon jó, élő közösséget találtam, és ha egy kicsit is tudtam hozzátenni, akkor már megérte, hogy itt voltam. Hiányokról nem igazán tudnék mit mondani, nem volt negatív érzésem. Bár az is igaz, hogy öt év az túl rövid idő ahhoz, hogy az ember valamit is alkosson, létrehozzon, de azért sok mindent megvalósítottunk közösen a három egyházközségben. Sokat építkeztünk, templomfelújítást, plébánia felújítást, és ez mind a három egyházközségben megtörtént. E mellett - én mindig is hangsúlyoztam -, hogy nem csak a külső körülményeket kell építenünk, hanem mindig belül is kell építkezni. A belső építkezés az igazán fontos, mert hiába lesz szép a templomunk, ha üres, hiába lesznek intézményeink, közösségi házaink, plébániáink, ha nem töltjük meg élettel. Ezt megtölteni, ez az igazán szép feladat és erre törekedtem is, Isten kegyelméből sikerült, ha sikerült. Remélem, hogy az emberek is, akikkel itt közösségben éltem, így tekintenek vissza erre az elmúlt öt évre, hogy j volt együtt lenni, és jó volt együtt dolgozni és nagyon sok örömet élhettünk át közösen.
Nyári táborok, téli táborok, kirándulások, zarándok utak, a nagyon szép helyi ünnepek és hagyományok vannak itt, amiket együtt tovább vittünk. Ezekre a közös együttlétekre nagyon nagy szükség van, mert ha nem tudjuk különválasztani, és szépen megtartani az ünnepeinket akkor egybemosódnak a hétköznapokkal. Ekkor az egész életünk szürke, hétköznapi lesz, de ha jól megtartjuk az ünnepeket, akkor az egész életünk ünnep lesz, mert hatással vannak a hétköznapjainkra.
X: Kérem, mondja el Olvasóinknak, hogy miért kell elmennie tőlünk, és milyen új feladatok várnak Önre?
P.F.: Azért kell elmennem, mert a püspök atya elhelyezett, egy más feladattal bízott meg, ami talán nehezebb, kihívás és egyfajta bizalomnak is a jele. A püspök úr arra gondolt, hogy én legyek a Váci Szemináriumban a kispapoknak a lelki vezetője. Ez tényleg egy nagyon nemes, nagyon nehéz feladat, tulajdonképpen rajtam is múlik majd, hogy milyen lesz a jövő papi nemzedéke.
Miért kell elmennem? Amikor minket pappá szenteltek, a szentelés liturgiájában benne van, hogy engedelmességet is ígérnek a leendő papok. Én ezt mondtam és ezt is tartom. Tehát, amikor a püspök úr, amikor felkért engem az új feladatomra, akkor engedelmességből is és egyházias érzületből is kellett igent mondani. Persze azok a kapcsolatok, amik ide fűztek lazulnak majd, és ez természetes is, de azt gondolom, hogy akkor végeztem jól a munkámat, ha nem magamhoz akartam kötni az itt élő hívőket, hanem Istenhez. Bár emberileg nekem is nehéz lesz elköszönni ezektől az emberektől, ezektől a közösségektől, de mégis örömmel és jóra emlékezve búcsúzom. Nagyon hálás vagyok a Jó Istennek, hogy itt lehettem, mert nagyon sokat hozzátettek az itt élő emberek az én hitemhez, hiszen egymást formáljuk, egymást alakítjuk. Ezúton is nagyon köszönöm mindenkinek a segítségét és azt, hogy együtt lehettünk. Kívánom, hogy továbbra is nagyon szeressék a Jó Istent és az utódomat is fogadják legalább olyan szeretettel mint engem fogadtak itt és vele is együttműködve építsék együtt Isten országát, mert ez a mi legfontosabb feladatunk.
X: Lehet tudni, hogy ki lesz az utódja?
P:F.: Igen, Hugyecz János, ő az aki mindhárom községben felkészítette a bérmálkozókat, és ezért őt is jól ismerik, illetve ő is ismeri ezt a három egyházközséget. Talán éppen ezért gondolt rá a püspök atya, hogy ő legyen az utódom, mert valamilyen szinten ismeri az itteni körülményeket, embereket és tudja majd ezeket a közösségeket tovább vezetni.
X: Üzen még valamit a hívőknek a jövőre vonatkozóan?
P.F.: Mindenképpen szeretném elmondani, hogy nincsen alternatívája az életszentségnek. Más lehetősége az embereknek nincsen csak az, hogy Istenhez kötik az életüket és megszentülve örökké élnek, vagy pedig elsodorja őket a világ és elmúlnak ezzel a világgal együtt. Az Isten és az ő szeretete az egyetlen, ami az egyetlen örök ebben a múlandó világban. Ha a szeretethez kötjük az életünket, akkor marad meg az életünk. Nagyon érdekes ez, hogy ez nem csak a hívőknek szól, mert minden ember vágyik a szeretetre és minden ember arra képes. A nem hívő ember is képes a szeretetre és lehet, hogy nem is tudja, de minden szeretet megnyilvánulása Isten jelenléte az ő életében. Mert ahol a szeretet, ott van az Isten.
Ezért azt üzenem mindenkinek éljen továbbra is a szeretetben az életét és akkor megtalálja a boldogságát, amelynek egyedüli forrása és célja Isten.
|
