Az alacsony termetű, mégis megkérdőjelezhetetlen színpadi jelenséggé, pontosabban JELENSÉGGÉ átváltozó-felemelkedő   Kútvölgyi Erzsébet egyszerre adja önmagát, a hivatástudattal bíró igazi művészt és a hangját már elveszített, lehanyatlott karrierjét holtig sirató, de a feladatát mindvégig vállaló, esetenként megtört, szánandó asszony  sok szálból-színből-hangulatból-helyzetből font, rendkívül összetett figuráját.  Callas-Kútvölgyi  mesterkurzusán nem csak, nem is elsősorban az éneklésről esik szó, hanem az egész  színpadi (jelen)létről, a tehetségről, a nézőnek érvényesen sugárzott üzenetről, az egyéniség erejéről, kisugárzásáról. MINDENRŐL tehát, amiért érdemes felvillantani a reflektorokat. Nagyszerű a csoszogó, derékfájós zongorakísérő szerepében Fellegi Ádám, a remek humorú, makrancos Hegyi Barbara, az öntudatos Pápai Erika és az áriát  hibátlanul, (Kútvölgyi által félbe nem szakítva!) végigéneklő Homonnay Zsolt.          

Ezen a szép estén sokszorosan megtapasztalhattuk Yehudi Menuhin igazát, miszerint "A zene a káoszból rendet teremt. Mert a ritmus egyöntetűséget kényszerít arra, a mi eltérő, a melódia folyamatosságot arra, ami darabos, a harmónia pedig összeilleni kényszeríti azt, ami ellentétes."