„… A magyarszéki állomáson a mozdony hosszú sípjelet adott, majd lassan gördülni kezdtek a kocsik kerekei és a vasúti kocsikból rettenetes sírás hallatszott ki. A vonat mozgása felgyorsult és távolodott. A sírást elnyelte a vonat zaja…”- idézte, Páll Lajos, a Mecsekfaluért Alapítvány kuratóriumának elnöke a tizennyolc hazalátogató fogadásakor Kutnyánszky József, Komló nagyközség akkori jegyzőjének visszaemlékező sorait.
      A hazalátogatók közül kevesen élték túl az elmúlt hatvan évet, néhányan közülük - idős koruk ellenére - mégis vállalták a hosszú utat. Az érkezők között voltak leszármazottak, gyermekek, unokák és közülük voltak olyanok is, akik visszatelepültek Magyarországra. A faluban tett séta, a találkozások öröme, a beszélgetések, a múlt felidézése könnyet csalt a szemekbe.
   A felújított templomban az asszonykórus egyházi énekekkel, német és magyar nyelven köszöntötte a vendégeket. Szilárd Antal, a Mecsekfalui Római Katolikus Egyházközség elnöke megköszönte a németországiak támogatását, amellyel már korábban a templom felújításához és a két világháború áldozatai emlékművének felállításához hozzájárultak.
   A kultúrház kerthelyiségében ebéddel, magyarosan főzött babgulyással várták a vendégeket, amelyen a helyiek közül is többen részt vettek. Itt Jégl Zoltán, a Mecsekfalui Településrészi Önkormányzat elnöke, Komló város alpolgármestere mondott pohárköszöntőt, amelyben felidézte a település elmúlt hatvan évének történetét. A másik két civilszervezet elnökével együtt ajándékcsomagot adtak át a vendégeknek, amely a településről szóló könyveket, leporellót, a templom történetét bemutató kiadványokat, Komlóról szóló monográfiát, valamint (egy maréknyi ) mecsekfalui földet tartalmazott.
   A délutáni együttlétet színesítette Wache Jánosné száj- és gombos harmonikán előadott műsora, majd a mecsekfalui zenés trió meglepetése.
   Búcsúzáskor - a látogatásra emlékezve - valamennyi hazalátogató vendég névre szóló EMLÉKLAPOT kapott, amelyen a falu fotója is látható. Tartalmazta az EMLÉKLAP József Attila, A Dunánál című versének - ma is aktuális  - utolsó versszakát is:
                                               
          „A harcot, amelyet őseink vívtak
            Békévé oldja az emlékezés
            S rendezni végre közös dolgainkat,
            Ez a mi munkánk; és nem is kevés.”