Komlón él a Kodály-követő Liszt-díjas karnagy, Tóth Ferenc. Itt született, itt nőtt föl, pályája itt teljesedett ki. Ő mindannyiunk Feri bácsija, az igazi pedagógus. Nevéhez fűződik a zene megszerettetése, a tiszta intonálás, a kóruskultúra magas szintre emelése, a fellépések, az utazások öröme,  a nemzetközi gyermekkórus találkozók sora.  Módszere utánozhatatlan, mint minden  talány, minden  misztérium, mindörökre megfejthetetlen.

Egykori két tanítványával, mai közel ötvenesekkel, bizony-bizony nagymamákkal, a Fritz testvérekkel, a "Fricikkel", Olgival és Terivel órákon át  róla beszélgettünk.  
 A történet mozaikos, mégis összeáll egésszé. Darabkái koherensek, olyan   csillagfényességű  képet alkotnak, amelyről egy szakmailag mélyen  elkötelezett, gyermekszerető tanár portréja tekint ránk. 

O.: Szegények voltunk, egyszobás lakásban laktunk ápolónő anyukánkkal. Ha dolgozott, távolról vigyázott ránk, ennek köszönhetően mindig tudtuk, mit szabad, mit nem.  - Fogadtunk-e kórusvendéget? Hát persze!  Anyukámnak nagyon rosszul esett volna, ha kimaradunk ebből, mi meg legalább felvághattunk vele a szomszédok előtt. Egy budapesti kislánnyal sokáig leveleztünk... Aztán valahogy megszakadt, nem is tudom, mi lett vele.
T.: Apuval, aki különböző komlói  szórakozóhelyen, később Pécsett a Nádorban énekelt, dobolt,  válásuk után is  napi kapcsolatban maradtunk. Ő szorgalmazta az énektagozatot, ő vette meg a matrózblúzt a violinkulcsos nyakkendővel. Jó hallásunkat is tőle örököltük. Kenderföldről gyalog jártunk a suliba, végig az akkor még nagyrészt családi házas főutcán. Ezért ismertünk mindent és mindenkit. Büszkék voltunk "elit" iskolánkra, ahol nemcsak a különböző tantárgyakra tanítottak meg, nemcsak a szolmizálásra, hanem magára az életre. Észre se vettük, hogy a Kodály-módszer pozitív hatásaként mindent   jobban tudunk, mint mások, pedig egyikünk se volt jó tanuló, inkább közepes. Mindez  csak akkor tudatosult bennünk, amikor az unokám  pécsi középiskolába került. Hamarosan azzal jött haza, hogy mama, képzeld, én tudok köszönni, illedelmesen viselkedni, van tartásom, meg merek szólalni bárki előtt. Történelemből, matekból és a többiből alig kell tanulnom, mert  a Kodályban mindent belénk vertek. Az új tanárok meg többi gyerek valósággal felnéz rám... Ettől bennem is minden felelevenedett. Azóta százszor  kimondtam, amit most is: isteni volt belvárosinak lenni, nem igaz, nővérem? Olgi a gyerekeit  nem, de az unokáit, akik már az óvodában is tisztán énekeltek,  szintén ide hozta. Számomra is egyértelmű volt a választás. Pedig  nem annyira a hangja, mint inkább az anyja miatt vették föl a fiamat. Végül csak kikupálódott, sokat szerepelt, sokat utazott. Megérte neki Körtvélyesből  annyit buszozni!
O.: Mivel fegyelmezett Feri bácsi? A létével magával. Megtanított mindent, joggal számíthatott rá, hogy be is tartjuk.  A Bartók Rádió egyenes adásakor egy pisszenés se hallatszott fölöslegesen. Nem ültünk a hosszú próbákon sem, ezért olyan állóképességre tettünk szert, ami azóta is kitart. Szigorú rendje volt szerepléskor a fel- és levonulásnak, a kéztartásnak, de semmi se esett nehezünkre. Azt is moccanás nélkül kibírtuk, ha valaki mégis rosszul lett. A mellette álló segített, a többiek folytatták.  Feri bácsi a tekintetével vagy valamilyen apró mozdulatával oldani tudta a bennünk lévő feszültséget. Mosolygott és mosolygásra késztetett. Ez is része volt a koreográfiának vagy inkább a varázsnak.
A mindennapokban a hangjával, a hangsúlyával fegyelmezett. Ha valaki vagy valami felbosszantotta, akkor még a szokásosnál is halkabb lett, nagyon szomorúan szólt hozzánk. Ebből mindenki érezhette, ki bántotta meg, mi háborította fel. Kritikus esetben a renitens diákot áthelyezték a párhuzamos (nem zenei) osztályba, de a legnagyobb büntetésnek az számított, ha valaki nem szerepelhetett, nem utazhatott a kórussal. Következetes, stabil pontnak számított az életünkben. Szerettük, mert ő is nagyon szeretett minket.
T.: Hiába gondolkozom, tett-e nekünk rosszat, ránk szólt-e valaha igazságtalanul, nem jut eszembe semmi ilyen. De ahogy tanított, az  feledhetetlen! Igyekezett minden munkába bevonni bennünket. Ehhez mindig nála voltak a pálcikagyerekek, Dodóka, Szoszóka és a többiek meg a krétája, amivel pillanatok alatt bármit felrajzolt a táblára.  A keze, a keze valósággal "beszélt". Mindenkivel meg tudta szerettetni a komolyzenét az esetleg otthon vagy a rádióban hallgatott magyarnóta és az operett helyett.  Ugyan magam nem járok operába, de ha megszólal valahol a Bánk bán, a Varázsfuvola vagy valami hasonló, amit tanultunk, amit ismerek, amiről tudom, miről szól, akkor  boldog vagyok.  És hálás...
Anyukánk ha csak tehette, eljárt a szülői értekezletekre. Szerinte, ha oda Feri bácsi bejött és elkezdett a zenéről vagy  rólunk beszélni, tátott szájjal hallgatta mindenki.
O.: És ezért, igen ezért is sírtam el magam a legutóbbi fesztivál megnyitóján, amikor nem köszönték meg neki, amit tett. Még csak meg se említették a nevét. Nem igazság! Pedig mindent neki köszönhetünk. Azt is, hogy bárhol vagyok, bennem megszólal a dal, nekem mindig  énekelnem  kell. Ha pedig Feri bácsi beinti A magyarokhoz-t, akkor a  gyönyörűségtől  borsódzik a  hátam. Ezért alakult úgy, hogy ennyi év után se  tudjuk tegezni.  Régen "Jó szerencsét! "köszönéssel indult a nap a bányászhagyományoknak megfelelően.   Később ez megváltozott, sajnos. De Feri bácsinak az utcán míg világ a világ, "Csókolom!" dukál.  Pedig hányszor kezdeményezte a Munkáskórusban és azóta is a pertut. Hiába, egyikünknek sem jön a szájára a Szia! még akkor se, ha valamelyik unokának fogjuk a kezét. 
T.: És ez a válasz arra is, miért beszélünk róla és vele   olyan szívesen!

Publikálta null
		Helyilap Komló Online Kistérségek Komlói Kistérség Területfejlesztési Önkormányzati Társulások Komló Térsége Területfejlesztési Önkormányzati Társulás Mecsek-hegyháti Önkormányzatok Társulása Választókerület(ek) Baranya Megye 04. számú Országos Egyéni Választókerület