|
Régóta folyik a vita arról, vajon szabad-e, érdemes-e remekírók munkáit megfilmesíteni vagy más módon feldolgozni, helyesebben: újraalkotni. Foglalkozásomból és egyéb okokból adódóan könyvpárti vagyok, olvasni számomra hihetetlenül nagy élmény. Újraolvasáskor pedig még újabb vonatkozásokat, a motívumok összeredezettségét, a szerkesztés logikáját, a kifejezésmód árnyalatait is felfedezem. Ezzel azonban közel sem állítom az adaptálás, a zenébe, mozgásba, képbe álmodás lehetetlenségét. Nem, de az tény, hogy mindent a maga helyén!
 A közelmúltban az elméleti kérdés valóságos dilemmává vált. Egyik este megnéztem a Heinrich Böll regénye alapján forgatott Csoportkép hölggyel című filmet. A tabló közepén a híres nőalak, Leni Gruyten, aki végigéli a nácizmust, a háborút, majd a békét nácik és nem-nácik között. A történelem ezúttal nemcsak háttér, hanem legalább annyira cselekményalkotó elem, mint Leni ugyancsak viharos magánélete. Ezúttal a mű eredeti időrendjét megváltoztatva a könyvnél könnyebben követhető és élvezhető a film, melyben nagy szerepe van a szépséges és tehetséges Rommy Schneidernek. Egyébként meg kell jegyezni, hogy Böll regényét csak gyakorlott olvasó képes végigkövetni, hiszen a jegyzőkönyv szikárságú, ún. elidegenítő effektusokra épített stílus - érthetően - sokakat inkább taszít(hat), mint vonz(hat). Például: "Leni 1943 végére vagy 44 elejére helyezhető döntő föllépését Szerző olyan fontosnak tartotta, hogy további információkat akart gyűjteni..."
 Viszont a másik nagy élményem, az egy (inkább több) Déry-novella alapján készült Philemon és Baucis 1956-ot idéző története másfajta válasz kimondására sarkall. Annak ellenére, hogy Makk Károly kitűnő filmet rendezett, kitűnő főszereplőket választott Bulla Elma és Páger Antal személyében. Annak ellenére, hogy a jóság, a szerénység, a szeretet légkörében élő idős házaspár születésnapi készülődését megzavarja az, hogy "a harc már elérte az utcát, a ház felé közeledett." Amikor pedig egy meglőtt fiatalember bemenekült hozzájuk, nem tudtak, nem mertek segíteni rajta. "Itt nem maradhat, fiam... Ha nem tudná, nekem három fiam veszett oda a háborúban, az utolsót pedig kivégezték a nyilasok. Nekem elegem volt ebből, hagyjanak minket békében!... Ebben a házban már csak két halott számára van hely."
Persze a sérültet nem hagyják sorsára, a férj elkíséri egy szomszédhoz, az út azonban végzetessé válik számára. S a tragédia, de sokkal inkább a mitológiai történet, amelyre a cím utal, abban a kegyelemben részesíti a házaspárt, hogy egyszerre menjenek át a túlsó partra... A filmen. A novellában pedig valami másként és másért történik. Nekem mindennek ellenére hitelesebben, megrendítőbben. Újraolvasás után Déry Tiborra és az írott szó hatalmára voksolok.
Déry egyik capricciója elején (Egy füredi délelőtt) felteszi a megválaszolhatatlan örök kérdést: "Kinek, minek van haszna abból, hogy írok?" Aztán mit sem törődve haszonnal, fogadtatással és egyebekkel, ezt jegyzi fel a végén: "Jegyezgetés közben már nem kérdem magamtól, hogy kinek a hasznára írok..." Nem csak hajózni muszáj, szólni is, írni is, mielőtt a világ tengelye meghajol!
Publikálta
null |
 |
|
|
|
|
Helyilap
Kistérségek
Területfejlesztési Önkormányzati Társulások
Választókerület(ek)
|
|
