|
Manapság annak van hírértéke, hol mekkora drogszállítmányt tartóztatott föl a rendőrség, vámőrség. Arról keveset tudunk, hogy ez csak egy szem a láncban, előtte, utána sok minden történ(het)ett. Ahogy azt sem tudjuk, kik és miért esnek áldozatául mások pénzéhségének s az ahhoz társuló agresszivitásnak. De mi történik azokkal, akik elhiszik a boldog lebegés ígéretét, s azzal belekerülnek egy olyan kegyetlen világba, amelyből nagyon nehéz a kilépés.
Most szenzációs nyomozások helyett a személyiség sok munkával való újjáépítésének rögös, de sikerrel kecsegtető útját mutatjuk be.
Tizenöt éves a komlói Leo Amici Alapítvány
A legtöbb találkozás a véletlennek köszönhető. Így volt ez l991-ben is, amikor az olasz Leo Szövetség Nápolyban nemzetközi kulturális fesztivált rendezett. A vendégszereplő pécsiek a folklór mellett emberileg is közel kerültek a házigazdákhoz. Az énekesek után a Baranya Megyei Kórház mentálhigiénés osztályának néhány munkatársa ugyancsak ellátogatott Nápolyba, hogy közelebbről láthassák, hogyan foglalkoznak a drogos fiatalokkal. A kezelt fiúk és lányok lapátoltak, téglát raktak, malteroztak és zenéltek, táncoltak, nevettek. Láthatóan szívesen töltötték napjaikat a közösségben, ahol a legvarázslatosabb az volt, ahogy éjszakába nyúlóan tudtak beszélgetni. Elmondani a problémáikat, elemezni a kisebb-nagyobb történéseket, jelentést tulajdonítani álomnak, sejtésnek, félelemnek, szorongást oldani, a másikat meghallgatni, vele azonosulni, hibákat, megingásokat szégyen és önvád nélkül bevallani, jót akarni, hinni a még lehetetlennek tűnő, de törekvéseik által lassan mégis formálódó, minden percben erősödő, minden tevékenységgel elérhetetőbbé váló értelmes életben, a jövőben... Az itt tapasztaltak inspirálták az alapítókat, köztük a Komlón kialakított, ma már jól felszerelt, modern intézet vezetőjét, Mihaldinecz Csabát, hogy hasonló, de mégis saját utat járva megteremtsék a lehetőséget a családból, a társadalomból kiszakadt, önbecsülésüket, jövőképüket vesztett fiatalok számára a visszatérésre.
 Az intézmény tizenhárom évvel ezelőtt indult a Mecsek gyönyörű környezetében a korábbi Carbon Könnyűipari Vállalat sportcentrumában. Rengeteg saját munkával, sok-sok pályázati pénzzel és szponzori segítséggel vált olyanná, amely ma már minden igényt kielégít. Tevékenységét az OEP, az ICSE Minisztérium, a Levi's Europe, az EU Phare-Lien Program, a Mizo Baranyatej Rt. és az EQUAL Program teszi lehetővé.
Az "én drogozom, mi felépülünk..." szlogenből kiindulva az alapítvány munkatársai küldetésüket a következőképp fogalmazzák meg: Egymástól tanuló, egymást segítő közösségben élünk, ahol jóban-rosszban együtt vagyunk. Őszintén megosztjuk egymással tapasztalatainkat, erőnket és reményeinket. Igyekszünk törődni magunkkal és társainkkal, az egész közösséggel, amelynek tagjait a különbözőségek ellenére erős kötelék tartja össze. Ez pedig nem más, mint a talpra állás, a tartósan drogmentes élet elérésének szándéka előbb segítséggel, majd lazább támogatással, végül önállóan. Hogy képesek legyenek választani, felelősen dönteni a droghasználat és a szermentes, értelmes élet között - az utóbbi mellett! Mihaldinecz Csaba szerint az intézményben folyó munka valójában csodálatos kaland, melynek során a koncepcióba beilleszthető minden lehetőséget, módszert, eszközt felhasználnak a drogfüggők édekében a szertől való megszabaduláshoz. (Vagyis a segítők nem veszik le a terhet a kezeltek válláról, nem szabadítják meg őket függőségeiktől, hanem segítik őket végigmenni az ahhoz szükséges úton!) Ebben a nem könnyű, egyéves terápiában legfontosabb irányelv a kölcsönösség mind a tanulásban-tanításban, mind a tapasztalatok megosztásában, mind az időről időre megnyilvánuló egymásra utaltságban, egymás testi-lelki-szociális újjáépítésében. S mi lenne szebb annál, hogy a segítők (köztük sok itt gyógyult volt drogos) maguk is fejlődnek, épülnek közben, hogy még inkább alkalmasakká váljanak hivatásszerűen választott munkájuk elvégzésére. Hogy ne fáradjanak el, hogy ne égjenek ki, hogy erőt, mintát, biztonságos kapaszkodót tudjanak adni azoknak, akik mindezt tőlük várják. Mert csak együtt sikerülhet ez a buktatókkal teli, embert próbáló vállalkozás!
Módszerek, terápiák
Erkölcsi tekintetben a közösség az igazságosság és a gondoskodás talaján áll. Munkájában a legfőbb terapeuta maga a közösség. Ebben a meghatározottságban kapnak szerepet a különböző módszerek, a rendszeresen ismétlődő, mindenki aktív részvételét megkívánó terápiás foglalkozások.
 Kiemelt fontosságú a csoportterápia. Ilyenkor egymással szemben helyet foglalva, őszintén beszélnek mindenről és mindenkiről. A közösen megszerzett tapasztalatok, a közös nyelvhasználat, a biztonságos érzelmi légkör a konfrontálódást is megengedi, sőt elvárja. Gyakori téma a drogfogyasztók önsajnáló, manipulatív, nemegyszer másokat hibáztató magatartása, máskor az önkontroll feladása, az önbecsülés, a bűntudat, az elfojtott vagy éppen a manifesztálódó érzelmek, dühkitörések, míg eljutnak a szabályok és szerepek áttekintéséhez, elfogadásához, az alázat, az erkölcsi leltárkészítés, a megbocsájtás, a jóvátétel, az áldozatvállalás, illetve az újfajta magatartások kipróbálásának fontosságához és a nemet mondani tudáshoz. Mindezzel az a célja a csoportterápiának, hogy megtanítsa az őszinte megnyilvánulás mikéntjét, a hibákkal való szembenézést és kialakítsa azt a fajta viselkedést, működtesse azt az érzésvilágot, amely elvezet a személyiség gyökeres változásához és a drogmentes élethez. A módszer korrigálja a korábban preferált, nemkívánatos szokásokat, beállítódásokat, hogy a terápia végére mindenki képes legyen elfogadni, szeretni önmagát a korábban rögzült önpusztítás helyett.
A munkaterápia mindenekelőtt olyan készségeket fejleszt, melyek  a korábbi életvitelben nem kaptak szerepet. A rendszerességet, az alaposságot, az időbeosztást, a felelősségérzetet, a fegyelmet, az állhatatosságot, a kitartást természetes belső igénnyé kell tenni az önkiszolgálásban, a környezet rendben tartásában, az állatgondozásban, a ház körüli munkákban (barkácsolás, szerelés, kertészkedés stb.), a napi teendők ellátásakor (háztartás, bevásárlás stb.), valamint az életközösség valamennyi tevékenységében. Ismét mód van a tanulásra, a drogos évek alatt elutasított feladatok rendszeres végzésére, a munka értékteremtő voltának felismerésére és elfogadására.
A színház- és zeneterápia szerepe igen jelentős a közösségfejlesztésben. A színházterápiás tréningek, műhelymunkák, a beszéddel, hanggal, mimikával, mozgással való kifejezés módjainak megismerése nem kis erőpróba, de óriási siker forrása, nem beszélve közösségépítő, a személyiséget gazdagító voltáról. Mindez mással nem pótolható élmények forrása a próbákon, az előadásokon, vendégszerepléseken. A zenés foglalkozások célja az együttjátszás. A fiatalok szerezhetnek zenét, írhatnak dalszövegeket, ezzel felszínre hozhatják múltjukat, jelenüket, vágyott jövőjüket, szemben a , sokszor mindennel és mindenkivel szembeforduló ún. alternatív zene passzív hallgatásával.
A szex- és párkapcsolati foglalkozásokon a kezelteknek meg kell tanulniuk, mi a különbség a szeretet és a tisztelet, az intimitás és a szex között. A kinti élet teljességére gondolva el kell sajátítaniuk az intim kommunkáció, a kötelezettség, a kompromisszum megkívánta készségeket, fejleszteni a szeretetképességet, az adni és elfogadni tudás teljességét, igényelni, megérdemelni és örülni a harmonikus párkapcsolatban rejlő szépségnek.
A szülő- és hozzátartozó csoport a szenvedélybetegségben érintett hozzátartozóknak ad lehetőséget az egymással és a segítőkkel való tapsztalatcserére, amelynek révén könnyebben feldolgozzák traumáikat, alkalmazkodni tudnak az új helyzethez, valamint a "szeretetteljes elhatárolódás" átélésével képesek és hajlandók segíteni a rehabilitációba való belapcsolódást és az annyira kívánt újrakezdést.
A józanság megtartása az egész terápia legfontosabb célja. Az  intézetből kb. egyéves kezelés után kilépőket sokféle hatás éri "kint". Józanságuk megtartása érdekében további megerősítésre van szükségük a visszaesés elkerüléséhez. Ennek érdekében különböző "sors- és bajtársak" közösségeit célszerű keresniük. Részben ezt teszi lehetővé, részben a felelősségteljes önálló életbe való kilépés előtti utolsó állomás a Pécs belvárosában lévő nagy lakás, a "félutas program" színtere, ahol kipróbálhatják, hogyan képesek helytállni munkahelyen, szabad idejükben az őket ért különböző hatások között.
Négyen az úton
A harmincéves Bibi Szegeden született. Könyvelő édesanyja és villanyszerelő édesapja elvált. A mama új férjével Budapestre költözött, elvágva fia korábbi kötődéseit. Az új szerelem, a születő féltestvér és más körülmények miatt a kamasz szembefordult a családdal. Nem igényelte, nem hiányolta szeretetüket, bezárkózott, csakhamar másfajta örömöket keresett. A kíváncsiság és az idősebb barátok előkelőnek látszó nyugalma, amellyel bedrogozva is magabiztosan forogtak köreikben, ösztönözte a szerezésre. Négy helyett hat év alatt leérettségizett. Alternatív zenét hallgatott, nem akart (nem tudott?) "normális" lenni, ezért a mákteától a heroinig mindent kipróbált. Periodikusan dolgozott, mikor pénzt kapott, ismét kereste a szert. Nem tudta, mi lesz a vége. Mire a maga kárán megtapasztalta, csaknem késő volt. Önmegtartóztatás, újabb nekilendülés, 10 hónapos rehabilitáció... "Mielőtt kész lettem volna a kinti életre, elbocsájtottak, mert már nem tudtak (nem akartak?) velem foglalkozni. Visszaestem, tudtam, hogy nem fog sikerülni. Hiába féltem, két hét múlva újrakezdtem. ... Összecsuklottam, ha magamra néztem, a semmit láttam. Ettől a lányok sem tudtak megmenteni... Senki és semmi vagyok... Egy hete jöttem Komlóra, megpihenni, megnyugodni, leállni. Úgy szeretnék szabad lenni kívül-belül, hogy senki és semmi ne kényszerítsen szerhez folyamodni! Egyelőre még nagyon rosszul érzem magam. De itt talán nekem is sikerül" - mondta.
Aki már félidős, Huci. 28 éves, édesapja egy budapsti fordítóiroda vezetője, édesanyja pedikűrös. Két féltestvérével együtt egy darabig normális életet élt. A műszaki középiskolás fiú új izgalmakra, élményekre vágyva belekóstolt a tiltott szerbe. Ízlett és a sok új ismerős lbűvölte. Hol dolgozott, hol lopott otthonról, iskolából, boltból, kórházból, mindenhonnan, hogy legyen, hogy legyen... Hat év után észre tért, majd újrakezdte a fűtől a heroinig "mindenevőként". Kórházba került, külföldön próbálkozott, párkapcsolatba menekült, de minden és mindenki lefelé húzta, (leginkább a saját gyöngesége). Végül az tulajdon lakásába beköltöztetett két drogost, hogy ne kelljen "semmiről sem gondoskodnia". Ekkor érezte, micsoda kín a belső magány, amikor csak ketten vannak, az anyag és ő. Közel nyolc hónappal ezelőtt eljött a Leo Amicibe, ahová megváltás volt bekerülnie. A program teljesítésével és a már felszabadultak tapasztalatainak felhasználásával kezdi hinni, hogy lehet tisztán élni. Látja az egyre közelibbé váló végső célt: kipróbálni a félutas kurzust, elkerülni a régi helyeket, helyzeteket, józanul élni Budapest helyett a közelben, Pécsett. Szerinte a visszaeséstől való félelem, ami mindvégig benne munkál, szintén pozitívan hathat a későbbiekre. "A drog szabadsága csak illúzió. Nem szárnyakat ad, hanem leláncol. Az igazi szabadság a mindennapi (helyes) döntés."- vallja.
A kolumbiai, szteoridokkal erősített volt bírkózó, későbbi dealer apa aktív drogfogyasztó, a nagyon fiatalon beleszerető volt artista anya pedig gyógyszerezik. De volt a felmenők közt több alkoholista, akik együtt majdnem csak negatív életvezetési mintát szolgáltattak a kétféle kötődésű, többnyelvű lánynak. A huszonéves Raul mégsem haragszik senkire, a lelkében béke van. Megszenvedett mindenért, főleg a szépre emlékszik. A nehéz, háborúkkal telt kolumbiai években összetartott a család, nyitottak voltak, mindenről természetes őszinteséggel beszéltek... A kíváncsiság és a maga előtt látott példa hatására ő is gyógyszerezett, olykor ivott rá, függő lett. Ma már mindez a múlt, hiszen sikeresen befejezte a terápiát, azóta tiszta. Egy darabig a fővárosban, spanyol és angol tudásának köszönhetően a csarnokban kereskedett. Középiskolát végzett, már csak egy vizsgája van hátra. Segítőként dolgozik Komlón, főiskolára készül, szociális munkás lesz. Párja Budapesten várja. Ez a bizalmon és kölcsönös elfogadáson alapuló kapcsolat ad neki erőt arra, hogy önsegítő csoportot és józan társaságot keressen magának, s hogy mindezzel felvértezve támogatni tudja a többieket. "Igazi segítő akkor lesz belőlem, amikor mások is annak tekintenek. Egyenrangú vagyok velük sok-sok tapasztalattal a hátam mögött. Szerintem segítőnek lenni egyet jelent az elfogadással, az alázattal, a szeretettel."
Évek óta tiszta a negyven éves Cike is. Rendőrtiszt apja és kesztyűvarró édesanyja mellett mindig kilógott a sorból. Szinte alig volt velük kapcsolata. Annál inkább a galeri tagjaival, amelynek a ranglistáján egyre feljebb került. Saját értékrendje alapján lázadt minden és mindenki ellen, csaknem törvényszerűen jött az alkohol, a drog, a nyugtató. Többször megjárta a börtönt. Valahogy mégis szakmát szerzett. Korán nősült, de a drogozást kisfia kedvéért sem hagyta abba. Komlón végre talpra állt. 1998 óta nem nyúlt szerhez, az alkohol azonban egyszer-kétszer visszacsalta. Négy éve - saját akaratából- annak is vége. Rokkant nyugdíja mellett három évig szobafestőként dolgozott Budapesten, ezt sikerként könyveli el. Azután alkalmazottja lett egyik megálló csoportnak. Most "itthon" döntenek arról, felveszik-e munkatársnak. Bízik benne, hogy igen. S mit szeretne még? "Eddig magamért küzdöttem, hogy jól legyek, hogy szabad legyek. Az az igazi szabadság, ha képes vagyok a betartandó szabályokat választani a kísértések ellenében. Ha azt csinálok, amit akarok, az nem szabadság, hanem anarchia!"
Egy kis statisztika
A fentiekből sok tanulság adódik, melyet mindenki megfogalmazhat magának. A végső válaszhoz azonban azt is tudni kell, hogy Komlón - a mostani kezeltekkel együtt - eddig összesen 250 fiatal vett részt terápiás programban. Közülük hetvenen tartósan "tiszták". És ez nagyon jó arány!
Publikálta
null |
 |
|
|
|
|
Helyilap
Kistérségek
Területfejlesztési Önkormányzati Társulások
Választókerület(ek)
|
|
