|
Érettségi után rövid időre pályát tévesztett Borbély Sándor. A katonai főiskolára iratkozott be, ahol a haza védelmét és az ellenség megsemmisítését egyidejűleg tanították a hallgatóknak, ami sehogyan sem találkozott az iskolapadokban szőtt álmaival. Azt mondja, hogy az "Alexander" is a megmentőre utal, és egyébként is eszmélése óta kész önzetlenül segíteni másokon. Nem ijed meg vészhelyzetekben, ha nem is tartja magát vakmerőnek.
– Jó néhány évig a mentősök egyenruhájában láttuk idehaza?
– Sorkatonai szolgálatom letöltése után az itthoni mentőállomásra kerültem. Tóth János irányítása alatt kilenc évig dolgoztam idehaza. Homlokegyenest megváltozott körülöttem minden az itt eltöltött kilenc év alatt. Felvételt nyertem az Orvostudományi Egyetem mentőtiszti karára. Sürgősségi orvostant tanultunk nyolc féléven keresztül. Ezen belül a belgyógyászat, ideggyógyászat, traumatológia, sebészet, szülészet-nőgyógyászat, oxiológia a legfőbb tárgyak. Mind olyan szakterületre utal, ami a sürgősségi ellátás alapvető fontosságú ismereteit tartalmazza. Más dolog egy rendelőintézetben gyógyítani, mint az országúton vagy történetesen egy lakatlan területen életet menteni.
– Egy idő után elkerült Hajdúnánásról.
– Sajnos, hogy az akkori feltételek között nem tudtam volna hasznosítani a Budapesten megtanultakat. Hiányzott például egy korszerűen felszerelt esetkocsi. Debrecenbe kerültem és két hónapot ott dolgoztam. Közben volt tanárom Budapestről jelezte, hogy megüresedett egy hely a Delej utcában, és én örömmel vállaltam az újabb kihívást.
– Életének egy fordulópontját érintettük. Budapesti működésének első éveit (1989-90) korszakjelölőnek, nagy változásokat hozóknak is nevezhetjük.
– Egy fiatalembernek álmai netovábbja, hogy sokat dolgozhasson. Újabb és újabb esetek sokaságával ismerkedtem meg, felgyorsultak Budapesten az események. Amíg Debrecenben napi 3-5 esetben mozgósítottak bennünket, itt volt olyan nap, hogy huszonötször kellett megoldani különféle feladatokat.
– Úgy tűnik, hogy "Delejországban" minden ideális volt. Mit vitt magával a "nagy vándor", a hajdúnánási Borbély Sándor?
– Őszinteséget, becsületességet és jókora naivitást. Nemegyszer farkasbőrbe bújt bárányokkal találkoztam. szerencsémre a lehetőségek és próbatételek megtartottak választott életpályámon. Találkoztam csövessel, narkóssal, kínai szurkálóval, égési sérültekkel, öregekkel, karambolozókkal... Tragikus esetek és sorsok részesei vagyunk. Őszintén mondom, hogy mindent megteszek a betegekért. Az én kocsimban és helikopteremben még nem halt meg senki.
– Nem is jelezte, hogy "levegőbe emelkedtünk".
–Jó négy évig dolgoztam a Delej utcában, aztán Ferihegyre, a légi mentősökhöz kerültem. Jó ajánlólevél volt a végzettségem és fizikai állapotom is. Sokan félnek a repüléstől, én imádom. Tíz éve a részleget vezetem. A Magyar Légimentő Alapítvány elnöke vagyok, a Magyar Vöröskereszt Országos Szervezete Ellenőrző Bizottsága tagjaként is dolgozom. Alternatív mentőszolgálatra visszamentem meg a VIII. kerületbe három-négy évre, szakiskolákban vállaltam oktatást.
– Ne hallgassuk el, hogy világméretű katasztrófák túlélőit mentette, többször is életét kockáztatta.
– Igen, de előbb röviden az előzményekről. Bizonyára mindenki látott már kalandfilmekben mentő, bátor férfiakat. Leengedik a kötelet, leereszkednek, magukhoz kötözik a sérültet és menekítik. Nálunk nem volt csörlőrendszer. Amennyiben a helikopter nem tudott leszállni, dolga végezetlenül továbbrepült. Mi az alapítványunk pénzéből vettük meg a kellékeket, saját erőből oldottuk meg kiképzésünket. Az alpin technikára Gyurkó Gábor tanított meg bennünket, kinek felesége köztünk volt Indonéziában.
– Beszéljünk az első próbatételről.
– A 2001-es indiai földrengéskor Gyurkó Gabi keresett, hogy be tudnék-e ugrani egy kis munkára. Ilyen máskor is előfordult, nem gondoltam még, hogy hosszú és nehéz vállalkozás elé nézünk. Állami kiküldetésünk volt, de ingyenes szolgálatot láttunk el, leszámítva a szabadságtérítést és a napi 11 dollárt, amit ellátásra kaptunk. India kapujában, Bombayben nyoma veszett csomagjainknak, és az "átmentett", egykoffernyi májkrémünkön éltünk. Teljesen szervezetlen körülmények között dolgoztunk, India és Pakisztán határán, Gudjarath megyében. Éjszaka is hullámzott, morajlott alattunk a föld, keveset aludtunk, minimális volt az ivóvízkészletünk, még a mosakodásra is ügyelnünk kellett. Fehér ember nemjárta, ezeregy éjszaka meséiben olvasott tájakon gyógyítottunk, mentettünk. Borzalmas volt a valóság, a 800 ezer áldozat, elsodort iskolák és halott gyermekek látványa. Két dzsippel, öten-öten megközelíthetetlen, nomád helyekre jutottunk el, máskor katonai helikopterrel közelítettünk meg közel 150 települést. 1500 beteget, sérültet láttunk el legjobb tudásunk szerint. A helybeliek szerény ajándékokkal kedveskedtek, megáldották a "madzsar" népet. Az indiai sajtó is hosszasan foglalkozott 11 fős csapatunkkal, a nagykövet asszony fogadást adott tiszteletünkre. Ki ne felejtsem, hogy visszaúton előkerültek csomagjaink. Szalámit ettünk szalámival, Új-Delhiben végre melegvízben is mosakodhattunk.
– A televízióban láttuk Önöket néhány pillanatig az újabb katasztrófa apropóján.
– 2004 szörnyű karácsonya után újból útra kelt a magyar mentőcsapat, amelynek magját 11 fős, tapasztalt egységünk képezte. A híradások eléggé szűkszavúak, lényeges dolgokat elhallgatók voltak. Nem szóltak az indonéziai polgárháborúról, a rengések valódi erősségéről, a hullámok nagyságáról. A műholdról láttuk, hogy Észak-Szumátrát elsodorta a szökőár. A repülőnkről házak alapjait láttuk, mintha egy buldózer zúzta volna pépessé az emberi vívmányokat, drága életeket. A több milliós Banda Aceh városban szálltunk le, ahol 200 ezer lakos esett áldozatul a szökőárnak január 6-tól 17-ig mentettük a bajbajutottakat. Eljutottunk egy apró faluba (Pango Raja), ahol tutajokkal szállították hozzánk a betegeket. Mikor megtudták, hogy ingyenesen gyógyítunk, mindenféle beteget oda szállítottak. Sátrunkba lépve illedelmesen levetették cipőjüket, banánt hoztak, egy-egy simogatással fejezték ki hálájukat. Nagyon fegyelmezetten viselték a sorscsapásokat, némán tűrték a fájdalmakat. A polgárháború szembeálló emberei (gerillák, kormánycsapatok) egyformán bizalmukba fogadtak bennünket.
– Jó csillagzat alatt született, hogy megúszta a rendkívüli eseményeket. Lelkileg?
– Nézze, ahol én dolgoztam, ott a segítés volt az egyetlen cél. Djakarta repülőterén a világ országainak humanistái találkoztak. Büszke vagyok arra, hogy Közép-Európából mi magyarok is ott lehettünk. Egyébként segíteni akarásom javíthatatlan, szeretnék minden bajt meggyógyítani, mindig mosolyt látni, mint a "magyar" név hallatán, ott, azon az ismeretlen földrészen. Esetenként arról faggattak, hogy milyen vallású vagyok. Azt feleltem nekik, hogy a legfontosabb a szeretet és békesség vallása, az egymásért hozott áldozat. De van-e ilyen hely? Kérdésükre azt mondtam, hogy ilyen hely Hajdúnánás is, ahol én születtem. Nehezen tudták kimondani, de gyakran megpróbálták, aminek én nagyon örültem.
– Milyen volt a hazatérés?
– Mosdatlanul, borotválatlanul öleltem magamhoz kislányomat leszállás után. Szegénykém, arcomhoz sem érhetett, kezemet csókolta meg... Ez nagyon felkavart.
Hét végi beszélgetésünk utolsó perceiben átfutott arcán egy boldog mosoly. Lopva a 9 éves Dalmát lesi, aki éppen most készül felfedező biciklizésre a biztonságos Rózsa utcából. A gyógyításhoz is értő Csengeri nagy- és dédnagyapa a léten túlról rábólintana a változásokra, büszke lenne világjáró, világot jobbítani akaró unokájára és a kis Dalmára.
Sebestyén Miklós
Publikálta
null |
 |
|
|
|
|
Helyilap
Kistérségek
Területfejlesztési Önkormányzati Társulások
Választókerület(ek)
|
|
