Három hét alatt több mint tízezer kilométert tettünk meg…
Utaztunk földön, vízen, levegőben. Tizenhárom órás utazás után érkeztünk Atlantába. Végig világos volt, sütött a nap, kimaradt az életünkből egy éjszaka. Az ülések háttámlájában kis színes monitorok voltak beépítve, - tehát minden utasnak volt egy kis saját tévéje, - a karfában volt a távirányító, induláskor osztották ki a mini fülhallgatót. A tévében hat film közül lehetett választani, volt egy információs csatorna, ahol nyomon lehetett követni a repülő útvonalát és olyan adatait, mint sebesség, magasság, levegő hőmérséklet, érkezési idő. Ha választottunk a tizennyolc zenei program közül, akkor kellemes kíséretet kaphattunk a tizennyolc számítógépes játékprogram mellé. Kétszer vonultak fel ételt-italt hozni és mire mindent kipróbáltunk már meg is érkeztünk.
A "bázis" Atlanta volt, onnan rajzottunk ki négy napra New Yorkba és egy hetet autóztunk Floridában. Jártunk a Key Westen - Amerika legdélibb csücskében - ahonnan légvonalban 140 kilométer Kuba, megmártóztunk a Mexikói Öbölben, az Atlanti Óceánban és szállásunk kerti medencéjében is. Laktunk apartman lakásban, szállodában és útszéli motelben, shoppingoltunk a világ legnagyobb áruházában a Macy-ben (jelzés szerűen, mert azért itt nem forintért mérték a pólót)és kilátogattunk a légkondicionált bolhapiacra is. Ettünk elegáns étteremben és gyorsbüfékben, de főzőcskéztünk és pikniken is voltunk.

A repülés nem fenékig tejfel…
Újabban aztán meg főleg nem, és ez nem amerikai specialitás, ez most már a világon mindenütt így van. Aki meg gyakrabban utazik…hát van mit mesélnie! Sorban állás a biztonsági vizsgálatokon, ahogyan közeledünk az - a lehetőségekhez mérten udvarias - ellenőrző emberhez egyre jobban érezzük, hogy bűnösök vagyunk. Nem követtünk el semmit, de felételezik rólunk. A gyomor a torokban van, széttárt kezekkel megyünk át a kapun, ha ránk szólnak, levesszük a cipőnket is. A legszemélyesebb tárgyainkat kis kosárba rakjuk, nézzük a röntgenképet és drukkolunk, hogy a gumilepedő mögül minden kiérjen. Ha megállítják a mozgó pultot, máris érezzük, hogy szívinfarktust kaptunk. Értjük mi, ezt csak nem szeretjük (mint a főnökök a viccet). Végre átérünk, várjuk a gépet, nézegetjük az utastársakat. Legalább tízről feltételezhető, hogy potenciális merénylő. Ráadásul késik a gép, mert valami nem volt rendben. Már nem is izgulunk, mert gyakran tapasztaljuk, hogy számos repülős felszállásunkból egyetlen egy sem indult pontosan. A belföldi járat kimondottan piszkos, rendetlen volt, és zörgött össze vissza. (Elnézést, ha csak az az egyetlen egy!) Máskor két órás késést egy helyben ülve zsibbadtuk végig, és még csak nem is szóltak arról, hogy mi történt. Az átszállásnál az a gond, hogy ha nem érjük el a csatlakozást rendesen borul a jól szervezett mutatvány. Volt, hogy a vészkijáraton rohantak velünk a másik géphez, különben ott dekkolhattunk volna napestig. A négy csomagunk, három különböző géppel érkezett. A kalandvágyam azért nem erről szól, de hát van más megoldás ekkor távolságon?

Autózni nagyon jó Amerikában is…
Olcsó a benzin, (még átszámolva is) a repülőtértől hat sávos autópályán jutottunk a városba, de az országutak közül a legkisebb is kétsávos. A hat sáv egyike a kettő és annál több utasos járműveknek ajánlott Vagyis ez a gyerekekkel, családdal utazók sávja, ha egyedül autózik itt valaki, akkor megbüntetik. Az utakon a megengedett legnagyobb sebesség 120 km/óra. Nem is nagyon lépik túl, hiszen az utak jó minőségűek, jó tempóban lehet autózni. A lassúbb járműveket könnyen előzni lehet, a sávváltás nem erőfölény, hanem elhatározás alapján történik: jelzek, beengednek, kész. Nincs dudálás, mutogatás pedig keveredtünk dugóba is, ötven fok melegben. (Más kérdés, hogy autók jelentős többségében már légkondicionálás van, mert magas a levegő páratartalma és mert a légkondicionáló még beszorozva is fele annyiba kerül mint nálunk.) A vezetni tudást minősíteni nem tisztem, de az biztos, hogy a szakadó esőt senki sem szereti. Esőben leáll a forgalom, sokan az út szélén várják ki amíg elvonul a vihar. Hóban el sem indulnak, csak akinek nagyon muszáj. A gyorshajtást ott is büntetik, és bizony a rendőrautók ott is "lesben állnak" (nem látható, nem érzékelhető helyeken) és teljesen váratlanul erednek a szabálytalankodók nyomába. Egy családban több autó is van, a második harmadik már leginkább mikrobusz. Az autóknak csak biztosítási költsége van és az, amit megeszik. Egyszer megkérdeztem ahogy minálunk szokás, hogy kilométerenként hány liter benzint eszik a kocsi? – Úgy gondolod, hogy mérföldenként hány gallont? Nem firtattam tovább a dolgot…

Mindennek ára van…
A buszokon is, a fizető autópályán is aprópénzt kérnek. Az ember fog egy marék aprót, beszórja, a perselybe azt gondolván, hogy "na ezt számoljátok meg". Igen ám, de a persely tetején ott a digitális számláló, amely az általunk fél óráig rakosgatott aprót pillanatok alatt átszámolja, és kijelzi a végösszeget. Az autópályák használata az esetek többségében ingyenes, a nyilvános vécékben azonban sehol sem kell fizetni, pedig mindenütt van WC papír, szappan, kéztörlő és rendszeres takarítás. Ha már a fizetségről esik szó, nem hagyhatom ki a vizet. Van ugyan ivóvíz kút a turista központokban, de a víz vagy meleg, vagy klóros, vagy klóros és meleg, szóval biztonságosabb az ásványvíz. Ennek aztán a lehető legkülönbözőbb árai vannak, attól függően, hogy hol szerezzük be. A "csúcs vételünk" július negyedikére esett, amikor is 40 fokos párás melegben, a nemzeti parkban a hideg ásványvíz literje az akkori árfolyamon számolva ezerháromszáz ötven forint volt. Volt Ön már igazán szomjas??? Folyt. köv.