A  Csecsemő és Fogyatékkal Élő Személyek Otthona immár hagyományosan ismét megrendezte az év végi jótékonysági gáláját. Elmondanám, hogy a szervezés nem könnyű. A "jótékonykodásról" különbözően gondolkodunk és szégyen vagy sem, de az emberek javarészét hidegen hagyja, hogy lesz-e a sérült, állami gondozott gyerekeknek karácsonyi ajándéka vagy sem. A gála megszervezése során igen fontos, hogy olyan közismert művészek vállalják el az ingyenes fellépést, akire aztán a fizető-támogató közönség bejön. (Volt olyan menedzser, aki az ismert művész felkérésére az ingyenes szereplésre azt válaszolta, hogy "maguk sem kapnak ingyen semmit a boltban!" Csak abban bíztunk, hogy az általa képviselt, közkedvelt művész talán nem is tudott erről semmit.) Ezek után nem meglepő, hogy a veszprémi gálán évek óta ugyanazokkal a művészekkel találkozhatunk, idejük függvényében: Friderika, Somló Tamás, Hevesi Tamás és a helyi Módri Györgyi szinművész, Vándorfi László a Pannon Várszínház igazgatója. Általában fellépnek még az Otthon lakói, akik speciális hangszereiken egész évben a gálára gyakorolnak, vagy a tolószékeiben vagy járókeretükkel nehézkesen mozgó kis gondozottak, akik szívet melengetően adják elő a kis mesejátékukat. Évek óta nézője vagyok a gálának, évek óta minden tiszteletem az ingyen fellépő művészeké, akik mindig színvonalas művészi produkciót hoznak a veszprémi közönségnek de idén az előadás során valami más is történt.
A program végén Somló Tamás már elkezdte a műsorát amikor felhúzták a függönyt, amely mögött  a gyerekek félkörben ültek, ki rendes-, ki tolószékben és onnan hallgatták a zenét. "Énekeljetek, táncoljatok" biztatta a művész úr a közönségét, így aki tehette a gyerekek közül fel is pattant és táncra kerekedett. Egy pici fiú pedig egyszerűen leutánozta az énekest. Apró tenyeréből mikrofont formázva a szája előtt kihajolt a színpadról, tátogott mintha ő énekelne, hajlongott, táncolt, kellő derültséget keltve ezzel a nagy közönség soraiban. Somló művész urat azonban mindez nemhogy nem zavarta, nemhogy egyetlen hangot nem vétett, hanem rájátszott, rögtönzött, élvezte, hogy "kórusa" "partnere" és "tánckara" van, a gyerekeket bevonta a műsorába, hihetetlen művészi alázattal. Mindannyian éreztük, hogy itt most nem a közismert budapesti művész produkciója a legfontosabb, hanem az, hogy együtt örülünk a sok, súlyosan sérült gyerek ritkán önfeledt szórakozásának, melynek élén a ceremónia és mókamester Somló Tamás állt, önként, spontán, humorosan és mégis komolyan. Nem szeretek érzelgős lenni, de elárulom, hogy titokban a könnyeimet törölgettem, mikor a teljesen soha meg nem gyógyuló kislányok beleénekelték a Somló Tamás által eléjük tartott mikrofonba, hogy "annyi mindent nem szerettem még..."  (Mikor vége lett a fergetes hangulatú estének többen bevallották, hogy ők is megkönnyezték az egész  produkciót.) 
Minden résztvevő művésznek hálasak vagyunk a fellépésért, de Somló Tamásnak a nyilvánosság előtt külön is köszönjük, hogy ezt a 2005 évi gálaműsort feljethetetlenné tette nemcsak nekünk, de azoknak a gyerekeknek is, akiknek ilyen emberi és művész  élmény nagyon ritkán adatik meg.