|
Trianonban már egy olyan országot daraboltak szét, amely a belső folyamatok miatt amúgy is szétesőfélben volt. Ennek komoly előjelei mutatkoztak, s ha az utókor ezeket ignorálja, akkor hasonlóan gondolkodik, mint a dualizmus szűk látókörű politikai elitje.
 Nem láttam Koltay Gábor sok vitát kiváltó alkotását, de a címe valóban sok mindent kifejez. Hiszen Trianon valóban velünk él, még akkor is, ha a békeszerződést felnőtt fejjel átélt generáció már nincs közöttünk. De ez az államközi szerződés, amely mind a mai napig meghatározza az „átlagmagyar” viszonyulási-viszonyítási pontjait, továbbra is megszólít, kérdésekre ingerel. Velünk él, ha legtöbbünk életében csak áttételesen is.
Üres talapzat a nemzeti panteonban
Aki ismeri Jászi Oszkár életművét (az eredeti és nem a Jászi bírálói és ellenfelei által nyújtott másodlagos forrásokból), annak triviálisan hathat az a kijelentés, miszerint Jászi azon kevesek közé tartozott (sőt, tán a legelső volt közöttük), akik világosan látták a széthullás felé száguldó ország valós problémáit, és megpróbáltak rálépni, sőt rá is léptek arra az egyetlen útra, amely a megoldáshoz vezethetett volna, ha korukban nem lett volna már régóta járhatatlan.
Ennek ellenére Jászinak nemcsak méltó helye nincs a nemzettudatban, a 20. századi magyar panteonban, hanem gyakorlatilag elfeledték, illetve a trianoni bűnbak szerepét osztották rá. A sors iróniája, hogy a fiatal Jászi első könyvét az eggyel korábbi nemzeti tragédia, Világos bűnbakjának a tisztázására írta. Saját helyzetére is érvényes, amit Görgeyről írt: az utókor csinált egy „tündérmesét, jobban mondva ördögmesét”, mely szerint a magyar hősiesség győzött volna a túlerőben lévő ellenfél fölött, ha nem akad egy áruló.
A dualizmus aszimmetrikus képe
Bűnbaknak persze csak kevesen nevezik Jászit, a többség véleményéről csupán annyit tudunk, hogy nincs szükségük Jászi emlékére, és hogy a dualizmust boldog békeidőnek, az ország gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődése szempontjából fénykornak tekintik. Ez persze sok szempontból igaz is, ám a korszak jellemzésekor csak jóval ritkábban hangzik el, hogy a magyar politikai elit tökéletesen alkalmatlan volt arra, hogy a gazdaságilag előnyös és történetileg megalapozott ország-egységet politikailag működőképessé téve egyben tartsa, később kulturálisan közelítse egymáshoz annak külön részeit. Trianonban már egy olyan országot daraboltak szét, amely a belső folyamatok miatt amúgy is szétesőfélben volt. Ennek komoly előjelei mutatkoztak, s ha az utókor ezeket ignorálja, akkor hasonlóan gondolkodik, mint a dualizmus szűk látókörű politikai elitje.
 Miroslav Michela azt írja: „ahhoz, hogy megértsenek minket, nekünk is igyekeznünk kell megérteni a másikat”. Először azonban nekünk kell megértenünk saját magunkat. Trianont nem nemzeti gyásznappá kell nyilvánítani, hanem el kell fogadnunk a tényt (bármennyire történetietlen is meg nem történt eseményeket végiggondolni), hogy az ország előbb-utóbb darabjaira hullott volna. Jászi szavaival élve: „Ötven percentre nem lehet demokráciát csinálni”. De ezt támasztja alá már Kossuth kütahyai alkotmányterve, valamint a Dunai Szövetség terve is, hiszen az utókor és a kortársak egy része által a megvalósult deákinál működőképesebbnek tartott - nem Ausztriával kötött külső, hanem a nemzetiségekkel kötendő belső - kiegyezési javaslat már magában foglalta az ország föderalizációjának (így felosztásának is) elvi lehetőségét.
Az, hogy így, az országra nézve kifejezetten hátrányosan történt meg a felbomlás, amely által a maga számos problémájával létrejött a kisebbségi magyarság, olyan szerencsétlen tényezők együttállásának a következménye, mint a vesztes háború, valamint a döntéshozó nyugati politikusok érzéketlensége és hozzá nem értése.
Trianon ma
Előbb tehát befogadhatóvá kell tenni a szélesebb társadalom számára azt, hogy a felbomlás elkerülhetetlen volt, és csak azután kezdhetünk hozzá a Trianon által konzervált (de már előtte is létező) nemzeti ellentéteket feloldani, és pozitív választ adni a velünk élő trianoni, vagy annak gondolt problémára. Hiszen Trianon, akárcsak a dualizmus, nem ítélhető meg egysíkúan: nem kizárólag a magyar sérelmekről (ezek közt elsőként az újonnan létrejött magyar kisebbségi problematikáról) van szó, hanem a Duna-medence kis népeinek kényszerű egymásra utaltságáról is. Ha közös dolgainkat nem egymás között, egymást meghallgatva rendezzük, akkor Trianonhoz hasonló, évszázados feszültségforrásokat hozhatunk létre. A közép-európai kis államok kapcsolatainak javítása önmagában is rendkívül fontos, alapvető érdek valamennyi ország számára, azonban magyar szempontból talán a leglényegesebb, hogy a kapcsolatok javulása mindenképp és sürgősen a magyar kisebbségek helyzetének javulását kell, hogy eredményezze.
 Hogyan lehetne ezt a - sajnos ma még különlegesnek számító - kelet-közép-európai gondolkodásmódot széles körben elfogadottá tenni? Ehhez az értelmiség kevés. Hiszen hiába tudunk - bizonyos esetekben még kényes kérdésekről is - kiválóan eldiskurálni román, szlovák, szerb kollégákkal, az nem lehet több, mint szimpózium az elefántcsonttoronyban. Michela helyesen írta: „fontosnak tartom kiemelni a közvélemény jelentőségét és lehetőségeit, vagy az azt alakító társadalmi elitekét”. Ennek a célnak az eléréséhez tehát egy markánsan „közép-európaiul” gondolkodó és cselekvő, vagyis a térség kis államai közötti kapcsolatok javítását és a kisebbségi magyarság helyzetének jobbítását szoros egységben látó, kormányképes politikai erő vagy egy 180 fokos külvilág-szemléleti váltás szükséges a magyar társadalomban.
Jelenleg egyikre sincs túl nagy esélyünk. A mai magyar politikai pártok közül a nagyobbik kormánypárt a kiegyensúlyozott szomszédságpolitikát, a környező államokkal való jó viszony kialakítását hangsúlyozza. E politikai elvek megvalósításában a legfontosabb szempont, a magyar kisebbségek iránti kellő érzékenység, eddig kevéssé érvényesült. E stratégia sikertelensége jól látható például a szlovák–magyar kormányközi kapcsolatok alakulásában.
Hasonló a helyzet a magyar társadalmi szemléletváltás terén is. A mai magyar társadalomban létezik két nagy szélső csoport: a különböző fokú nihilisták és a lelkük mélyén revizionisták csoportja. Az előbbiek közé tartoznak azok, akik az erdélyi magyarokat minden további nélkül lerománozzák. Trianont csupán annak a következményének tartják, hogy „rossz oldalra álltunk” (ennek a gondolatnak az elterjedtségét mutatja, hogy hallottam ezt már egy, a korszakkal foglalkozó tanszékvezető egyetemi történészprofesszortól is). A szomszéd közép-európai népekhez ugyanúgy lenézően viszonyulnak, mint a második csoport, csakhogy ők nem a vélt magyar kultúrfölény, hanem az előkelő idegen, a nyugati világ szemszögéből.
A másik csoport markánsabban körülhatárolható, azonban korántsem csak azt az 5%-nyi választópolgárt jelenti, akik annak idején a radikális jobboldali pártot a parlamentbe juttatták. Erről meggyőződhetünk, ha elolvassuk az egyetlen (százezrek által olvasott) jobboldali napilap június 3-i cikkét, amelynek szerzője felsorolja a 86 éve hangoztatott sérelmi politika tételeit. Apponyi Albert hatalmas szónoki teljesítményével indít, csak épp azt felejti el megemlíteni, hogy Apponyit nyugaton többnyire az erőszakos magyarosításról, a Lex Apponyi néven elhíresült iskolatörvényről ismerték. A továbbiakban felsorolja, hogy a magyaroktól mi mindent vettek el, összegzésképp pedig sajnálkozik: „Esztendőről esztendőre távolabb kerülünk az 1920 óta aktuális revíziótól.” Ehhez nem kell kommentár.
A cikkből kiérződik a magyar kultúrfölény régóta hangoztatott elve is. Azon túl, hogy két kultúra eredményeit szerencsétlen dolog egy az egyben összevetni, még csak olyan nagyon büszkék sem lehetünk ezekre az eredményekre. Hiszen nem volt nehéz előnyre szert tenni például a szlovákokkal szemben úgy, hogy a dualizmus bukása előtt már egy fél évszázaddal a magyar kormány bezáratott minden szlovák kulturális intézményt és szlovák nyelvű gimnáziumot.
Azonban nem „csak” a politikának és a társadalom hozzáállásának kell megváltoznia, hanem a kisebbségekhez való viszonyunknak is, mégpedig a határok mindkét oldalán. Hiszen nagyon helyes dolog magyar részről a magyar kisebbség védelme, ám az elsődleges felelősség mindenképpen azt az államot terheli, amelynek az állampolgárai. Ez triviális dolog, ám következetesen alkalmazva bizony súlyos kérdéseket is felvet. Hiszen jogosan hívjuk fel a figyelmet a magyar kisebbséget ért atrocitásokra, ám a morális alapunk megkérdőjelezhető, ha arra gondolunk, hogy Magyarország mennyit tett az elmúlt évtizedekben saját nagy kisebbségéért, a cigányságért. A két kisebbségi létforma kulturális, történelmi, szociális szempontból és a többségi nemzethez való viszony alapján természetesen nem összevethető, azonban ha csak a magyarországi romák helyzetét nézzük, bizony elúszik az erkölcsi fölényünk, amellyel szomszédaink kisebbségpolitikáját bíráljuk.
 Ehhez a témakörhöz tartozik még a kisebbségi magyarságnak a többségi nemzetbe való beolvadásának kérdése is. Az asszimiláció ugyanis önmagában értéksemleges dolog, amennyiben valóban spontán, és semmilyen közvetlen eszközzel, erőszakkal vagy a kisebbség ellehetetlenítését célzó tudatos állami politikával nincs kikényszerítve. Ha nem esik is jól, ha a romániai vagy szlovákiai magyarok asszimilációjáról hallunk, akkor is: amennyiben önkéntes döntésről van szó, az nem a közösségre tartozik, csak az egyénre. A közösség megpróbálhat tenni tagjainak asszimilálódása ellen, sőt: ez elemi érdeke és morális kötelessége, ám az egyén nemzetiidentitás-választása legalább annyira az ő legszemélyesebb döntései körébe tartozik, mint hogy kivel köt házasságot vagy ápol szoros baráti kapcsolatot.
Zárszó helyett
Közös múltunk összeköt és elválaszt, értelmezéséért közös felelősséget kell viselnünk. Hiszen minden ellentétünk a múltban gyökerezik, s amíg nem dolgozzuk fel, méghozzá szorosan együttműködve, addig nem léphetünk tovább, hisz az elmúlt évszázad is megmutatta, hogy gondjainkat nem söpörhetjük a szőnyeg alá.
A közeledés záloga tehát az, hogy a Trianon után megalakult államok létrejöttét egy természetes folyamatként fogadjuk el, amelynek végkimenetelére azonban negatív hatású, mesterséges erők is befolyással voltak. Az előbbi tekintetben természetesen nekünk, magyaroknak, az utóbbi tekintetben pedig a szomszédos nemzeteknek kell engedményeket tenniük.
Sokan tiltakoznak az ellen, hogy mi közeledjünk először, és azt mondják, hogy a másik félnek is tennie kell a megegyezésért. Ám szerintem ez hibás megközelítés. Hiszen morális alapunk csak akkor lehet arra, hogy a határ túloldalára mutogassunk, ha ideát már elvégeztük a saját feladatainkat.
A szerző történelem és szlovák szakos egyetemi hallgató.
Kapcsolódó cikkek:
Miroslav Michela: A Trianon-film körüli vitáról
Zahorán Csaba: Trianonról, a magyarokról és a szomszédokról
Szerző: Demmel József
Publikálás dátuma: 2006.07.23 11:38
|
