|
Az autonómia megteremtésének nem egy világtól elzárt rezervátum létrehozása lenne a célja, hanem egy olyan szilárd, biztonságérzetet nyújtó önkormányzati alap megteremtése, amelyre építkezve a kisebbségi közösség jobban, bátrabban integrálódhatna a többségi román társadalomba.
Kötelező multikulturalizmus
 Az oktatási autonómia - azaz az önálló magyar középiskolák, főképp pedig az önálló állami magyar egyetem, konkrétan a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem magyar részének egyenjogúsítása/kiválása – ellen felhozott érvekben érdekes módon vegyül az európai eszmékre való, racionálisnak tűnő hivatkozás az új, „többletjogok” elleni nacionalista, érzelmekre ható érvekkel. Holott valójában nem „új jogok” követeléséről, hanem korábbi, erőszakosan felszámolt-egyesített intézmények visszaállításáról van szó. A középiskolák tekintetében egy gyakorlatilag 1990 eleje óta zajló küzdelem folyik (a marosvásárhelyi Bolyai Líceum néhány éve, 2002/3-ban vált meg a román osztályoktól), míg a Babeş-Bolyai Egyetem esetében az 1945-ben megalapított, majd 1959-ben a román intézménnyel összevont állami magyar egyetem önállóságának visszaszerzése a tét. Az észérveket felhozók - jeles román értelmiségiek (a BBTE korábbi rektora és volt oktatási miniszter, Andrei Marga vagy például Cristian Tudor Popescu újságíró, a Román Sajtóklub elnöke) - azt hangoztatják, hogy az önálló magyar karoknak, horribile dictu: önálló egyetemnek, nincs „tudományos alapja”, a Babeş-Bolyai Egyetem multikulturális jellege nagyszerűen bevált, Erdélyre pedig amúgy is a multikulturalizmus a jellemző. A Bolyai Kezdeményező Bizottság, és az időnként az utcára vonulók kérései pedig abszurd, nem „eurokonform” követelések - és ezért nem is teljesíti őket a román kormány, azaz nem azért, mert nem akarja, hanem azért, mert „Európában elfogadhatatlanok”. Maga a román államfő, Traian Băsescu is a multikulturalizmusra hivatkozva utasította vissza az önálló kolozsvári magyar egyetem elképzelését, szerinte ha a magyarok magyar nyelvű felsőoktatást akarnak létrehozni, azt megtehetik magánegyetem formájában. A gyakran hangoztatott multikulturalizmust azonban kissé hiteltelenné teszi a román nyelvnek az egyetemen tapasztalható egyértelmű dominanciája.
Etnikai rezervátum
A magyar „szeparatizmus” ellenzői előszeretettel hangoztatják, hogy a magyaroknak az elszigetelődés különféle módozatai helyett inkább integrálódniuk kellene a többségi, román társadalomba. Pedig elég lenne, ha visszaemlékeznének az 1918 előtti erdélyi románok kisebbségi stratégiáira, ahogy az elkülönülés változatos módjaival próbáltak ellenállni a magyar állam által szorgalmazott integrációnak. Még ha a nacionalista demagógiával felesleges is túl sokat foglalkozni, annál érdemesebb viszont elgondolkodni az észérveken. Valóban egyfajta önkéntes gettóvá válhat-e az autonómia, főképp pedig a székelyföldi területi önkormányzat?
Nem vitás, hogy a területi-intézményi elkülönülés egy bizonyos értelemben elzárkózást is jelentene. Ez fokozhatná az amúgy is megfigyelhető elszigetelődést a román államtól és nemzettől, mégpedig nemcsak a magyar „tömbökben”, hanem - a kulturális és oktatási autonómia esetében - a vegyes lakosságú területeken is. Ám a gyakran etnikai alapon (is) történő elkülönülés közel sem számít új jelenségnek - elég ha felidézzük például az erdélyi szászok hagyományos bezárkózását és az egyes nemzetek nem-keveredését (de teljesen mindennapinak számít az is, hogy az egyes társadalmi csoportok, rétegek, szubkultúrák, politikai vagy vallási közösségek, stb. az etnikailag homogén társadalmakban is elkülönülnek egymástól). Bizonyára nyelvi értelemben is erősebb lenne az elszigetelődés, hiszen a magyar nyelv hivatalossá tétele már - legalábbis a Székelyföld területén - nem tenné szükségessé a román nyelv elsajátítását, már amennyiben az illető nem teszi ki a lábát szűkebb pátriájából. Ez az asszimiláció lehetőségét is csökkenthetné - a csak magyarul beszélő, gondolkodó, író ember értelemszerűen kevésbé van kitéve az asszimilációnak, míg a románul (is) jól boldoguló magyar - ne adj’ isten - egyszer csak felfedezheti, hogy egy körülbelül huszonkét milliós munkaerőpiacon sokkal több lehetősége lehet, mint saját nemzeti közösségének jóval behatároltabb piacán. Igaz, az is előfordulhat, hogy a román nyelv nem megfelelő ismerete - és így a lehetőségek korlátozódása - épp a Romániából való távozáshoz vezet, akár Nyugatra, akár Magyarországra.
 Noha az asszimilációval szemben valóban biztosíthat bizonyos védelmet az elszigetelődés, ennek hosszabb távon kevésbé egyértelműen pozitív következményei is lehetnek. Az etnikai enklávéba való bezárkózás ugyanis azzal is járhat, hogy az autonóm terület mintegy „kiesik” a környező többségi világból, elmarad tőle, nem tud hozzá szervesen kapcsolódni, sem kulturális, sem politikai tekintetben. Befelé fordul, és csak önmagára figyel, provinciálissá válik, önvédelmi reflexei pedig elfojthatják a nyitás és a megújulás bármilyen fajtáját. Ez idővel meglehetősen egészségtelen, változásra - és ezért alkalmazkodásra - képtelen, belterjes társadalom kialakulását eredményezheti. Egy térség leszakadása pedig akár az ott élő közösség lassú elsorvadásához is vezethet, még akkor is, ha a Románia kellős közepén fekvő terület történetesen élénk kapcsolatot is tartana fenn Magyarországgal.
A gettóléttel szembeállított integráció viszont számos előnnyel kecsegtet. A többségi társadalommal való együttműködés és keveredés lehetőséget kínál az országos fejleményekkel való lépéstartásra, naprakészséget biztosít, lehetővé teszi, hogy a kisebbségiek is jelen legyenek a döntéseknél, és őket se kerülje el a modernizáció. Mindez nagymértékben növelheti a térség és lakóinak versenyképességét, és életképes társadalmat eredményezhet.
Integráció és autonómia
A valóságban azonban hiba lenne az autonómia és az integráció fogalmaira - és a mögöttük lévő stratégiákra - egymást kizáró koncepciókként tekinteni, hiába is próbálja ezt az erdélyi magyarok számos „jóakarója” ekképp beállítani. Az autonómia megteremtésének ugyanis épp nem egy világtól elzárt rezervátum létrehozása lenne a célja, hanem egy olyan szilárd, biztonságérzetet nyújtó önkormányzati alap megteremtése, amelyre építkezve a kisebbségi közösség jobban, bátrabban integrálódhatna a többségi román társadalomba. Ez csak látszólag tűnik paradoxonnak. A kérdésnek a kisebbség számára is megnyugtató rendezése nélkül ugyanis folytatódik az ellenségességből és gyanakvásból táplálkozó reflexszerű, görcsös bezárkózás, amely így az asszimiláció és az önfeladás egyetlen ellenszereként jelenik meg. Az erőltetett integrációval így elméletileg hiába nagyobb a kisebbség bevonásának a lehetősége, a valódi eredmény jóval szerényebb, a hatás inkább ellentétes. Mindez pedig egyik közösség tényleges érdekét sem szolgálja.
A területi autonómia másfajta, a romániai magyar kisebbségi léttel szinte egyidős aggodalmakat is kelthet a Székelyföldön kívül - kiváltképp a szórványban élő magyarokban -, hiszen az értelemszerűen csak a székely megyékben összefüggő többségben élő magyarokra vonatkozna. A Hargita, Kovászna és Maros megyén kívül élő magyarság fokozatos leépülésétől és elsorvadásától való félelem már a két világháború közötti kisebbségi stratégiák kidolgozása során is felmerült, a Magyar Autonóm Tartomány 1952-es létrejötte után pedig megalapozottnak is bizonyult. Ám a kapcsolattartást és a kultúra áramlását megkönnyítő globalizáció ebben az esetben ellensúlyozhatja az effajta negatív következményeket, egy erdélyi magyar „hátország” pedig a szórvány helyzetét is erősítheti.
Az említettek mellett azonban felvetődnek más kérdések is - vajon felkészült-e az önkormányzatra a székelyföldi magyarság? Rendelkezik-e megfelelő szakértői gárdával, közigazgatási, gazdasági stb. humán erőforrással az autonómia sikeres működtetéséhez? Erre részben választ jelent a helyi - községi, városi, megyei - önkormányzati intézmények megléte és működése. A székely megyék együttműködését szemléltetik azok az aktuális lépések is, amelyek közös tervek kidolgozására irányulnak a gazdasági, infrastrukturális, kulturális, oktatási és kommunikációs elképzelések összehangolása révén. Kovászna és Hargita megye például két nagyobb közös projektet bonyolít le - a közös hulladékkezelésre, illetve az ásványvízforrások idegenforgalmi hasznosítására (a „Borvizek Útja”). Biztató, hogy a régióban már van magyar nyelvű felsőoktatási képzés is (a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai és marosvásárhelyi karai).
A valódi, életképes önkormányzatiság - és nem csak valami „látszatautonómia” - megteremtéséhez a helyi társadalom egészére kiterjedő, annak összes problémájára kérdést kereső programokra van szükség (a hírhedten rossz állapotban lévő székelyföldi utak megjavításától a munkaerő tömeges elvándorlásának a megakadályozásáig). Mégpedig meglehetősen nehéz körülmények között. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis a Székelyföld nem éppen Románia legvirágzóbb területe, nem az országot „eltartó” régiók közé, hanem inkább az átlagba tartozik. A fejlettségi mutatók és az egy főre jutó GDP adatok alapján a 41 romániai megye rangsorában a középső, illetve a felső harmadban helyezkednek el a székely megyék. Más vélemények még szigorúbbak - egy román gazdasági elemző egyenesen „tündérmesének” nevezi a szóban forgó terület „gazdasági felsőbbrendűségét”. Hargita, Kovászna és Maros saját (az ingatlanadókból, gépjárműadókból, saját adókból, valamint a helyi lakosok jövedelemadójának egy részéből származó) jövedelmei eszerint az országos átlag alatt vannak, Hargita és Kovászna megye alig haladja meg a „hagyományosan” szegénynek számító moldvai megyék átlagát, ezért ugyanúgy profitálnak a központi újraelosztásból, mint a szegényebb megyék. Az autonómia tehát önmagában még nem kínál megoldást a régió nehézségeire, még ha - akár Erdélyben, akár Magyarországon - gyakran egyfajta varázsigeként használják is ezt a fogalmat. Ám megfelelő működés mellett hatékony eszköz lehetne a Székelyföld fejlesztéséhez - és természetesen a nemzeti identitás megtartásához.
Az autonómia a múltban
 Az autonómia ellenzői gyakran arra hivatkoznak, hogy Romániában nincs hagyománya az önkormányzatiságnak. Ez csakugyan így van - a francia mintára a 19-20. században kiépített román közigazgatás valóban a központi hatalom túlsúlyát biztosította. Ez érvényesült Nagy-Romániában is az újonnan megszerzett tartományok integrálása során, a centralizációt pedig végül a kommunista diktatúra vitte tökélyre. Ám annál több történelmi hagyománya van a különféle autonómiáknak Erdélyben, ahol a középkorban román, szász és székely önkormányzatok működtek. A társadalmi átalakulások ellenére a szászok és a székelyek különállása többé-kevésbé egészen az újkorig fennmaradt, azt végül a modernizáció jegyében épp a magyar állam számolta fel. A dualizmus időszakában Erdélyben a román autonómiatörekvések kerültek a középpontba, ám a magyar kormányzatok elvetettek mindennemű, a modern (központosított) állam elvébe ütköző önkormányzatot (szeparatizmusnak bélyegezve az ilyen igényeket). Az 1918-as fordulat után csak a szerepek cserélődtek fel, és a magyar irredentizmusra hivatkozva most már a magyaroktól tagadta meg az önkormányzatot a román állam. Bár 1952-ben a történelmi Székelyföldön - Sztálin „javaslatára” - létrehozták a Magyar Autonóm Tartományt, a kommunista diktatúrában az autonómia csupán formális volt. Stefano Bottoni történész szavaival: „A MAT semmiféle politikai, gazdasági, de még kulturális autonómiát sem élvezett - Románia hagyományosan centralizált ország politikailag, és az ötvenes években is tartó sztálinizmusban elképzelhetetlen volt bármiféle önkormányzatiság. Az autonómia konkrétan azt jelentette, hogy szabad volt magyarul beszélni és ügyeket intézni.”
A Magyar Autonóm Tartomány létrehozása egyébként egy másik - amúgy meglehetősen demagóg - érvet is szolgáltat az önkormányzat ellenzőinek, akik reakciós törekvésnek állítják be a magyar autonómia igényét, összemosva azt a kommunista diktatúrával. Az ilyen érvekkel azonban nem igazán lehet vitatkozni, mivel valójában épp a vita kikerülését szolgálják.
És Magyarország?
 Magyarország kulcsfontosságú szerepet tölt be a kérdésben - még a 2004 decemberi szerencsétlen népszavazás után is (vagy annál inkább). A magyar állam és a magyarországi társadalom számos eszközzel tudja segíteni az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseit, anélkül hogy megsértené Románia szuverenitását és a románok nemzeti érzéseit. Egyrészt közvetett módon - az európai fórumokon az autonómia mellett való határozott (de nem agresszív) kiállással, a téma napirenden tartásával. Másrészt közvetlenül - a gazdaság eszközeinek felhasználásával (célzott romániai befektetésekkel, vállalkozások indításával a Székelyföldön és a többi magyar lakta térségben, stb.), valamint a már hagyományosnak tekinthető módon - a kulturális nemzet koncepciójának érvényesítésével (az erdélyi magyar könyv- és újságkiadás, az elektronikus média, a filmművészet, a színház, a zeneművészet és általában a kulturális élet támogatása révén).
 A mindenkori magyar kormányzaton kívül az egész magyarországi társadalom is tehet az ügy érdekében. Miután az európai uniós integrációval végre elhárulnak a technikai akadályok, ideje lesz elkezdeni az erdélyi (és általában a határon túli) magyarok egyfajta „virtuális” integrálását. Ez természetesen nem valami burkolt irredentizmust jelent, hanem azoknak a mentális akadályoknak a lebontását, amelyek elválasztják egymástól az egyes magyar közösségeket. Kulturális téren ez már régóta folyik, csakúgy, mint például Erdély idegenforgalmi „újrafelfedezése”, és működik már számos, a határokon átnyúló közös vállalkozás, kulturális akció is. Ám szükség lenne egy szemléletbeli változásra is. El kellene felejteni azt a hozzáállást, amely egyfajta „szegény rokonként” kezeli a határon túli magyarokat, nem pedig egyenrangú, felnőtt közösségekként. Pedig ezek Trianon és Párizs óta - különösen pedig az 1989-es változások nyomán létrejött demokratikus viszonyok között - már bebizonyították, hogy minden nyomás és akadály ellenére önálló és működőképes társadalmak, amelyek tevékenyen részt vesznek országuk demokratikus átalakításában és európai integrációjában. Magyarország anyagi és szellemi támogatása mégis sokat segíthet abban, hogy tovább fejlődjön és izmosodjon az erdélyi (és nemcsak erdélyi) magyar közösség, amely nem bomlik szét, nem zárkózik be, nem olvad fel vagy nem vándorol el, és amely meg tudja magának teremteni az autonómiát.
A romániai magyarság autonómiatörekvései – különösen a székelyföldi területi önkormányzat - útjában álló számos akadály közül a legkomolyabbak természetesen a többségi nemzet idegenkedéséből adódnak. Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az erdélyi magyar társadalmon belül is sok kérdés vár tisztázásra. Mindazonáltal a valódi, tartós megoldást - minden magyarországi és nyugati támogatás mellett - csakis a romániai magyarok és a románok kiegyezése hozhatja meg. Végül is Erdélyben nem a magyarországiaknak és a nyugatiaknak kell együtt élniük a románokkal vagy a magyarokkal, hanem a románoknak és a magyaroknak kell valahogy kijönniük egymással.
A szerző történész, fordító.
Kapcsolódó anyagok:
A Bolyai Egyetemről Kolozsvárott - miért fontosak a magyar karok?
A Bolyai Egyetem-saga
Felhasznált anyagok:
Székelyföld nem lehet rezervátum. Tibori Szabó Zoltán beszélgetése Kolumbán Gáborral. Népszabadság, 1999. december 10.
Székelyföldi közös fejlesztési tervet írnak. Új Magyar Szó, 2006. április 9.
Nézzük a számokat is!
Autonómiamúlt Sipos Zoltán interjúja Stefano Bottonival
Székelyföld. A Kárpát-medence régiói. Szerkesztette Horváth Gyula, Budapest-Pécs, 2003.
Bárdi Nándor: Tény és való. A budapesti kormányzatok és a határon túli magyarság kapcsolattörténete. Kalligram, Pozsony, 2004.
Az „SL” monogramú térképeket Sebők László készítette.
Szerző: Zahorán Csaba
Publikálás dátuma: 2006.05.24 09:32
|
