|
Nemrég jelentették be hivatalosan a montenegrói választási szervek és a függetlenség mellett mindig is kiálló montenegrói kormányfő, Milo Djukanovics, hogy kilencven év után a fekete hegyek országa elválik Szerbiától, és önálló államalakulatként szeretne csatlakozni az Európai Unióhoz.
 Montenegró, vagy másik nevén Crna Gora területe alig nagyobb, mint Koszovóé, és körübelül megegyezik a vajdasági tartomány nagyságával. Ahogy a belgrádi kormánykoalíció egyik tagja, a G17 Plusz párt fogalmazott a választás éjszakáján, ebben a volt tagköztársaságban nem élnek többen, mint Újbelgrád városrészben. Ez közel hatszázezer főt jelent.
A két köztársaságnak már évek óta nincs közös gazdaságpolitikája, a valutájuk is különböző; Montenegró már régóta a német márkát, újabban pedig az eurót használja fizetőeszközként. Az együttes kormányülések is elmaradtak, és csak Tadics elnök személye, illetve a közös hadsereg testesíti meg a hajdani közös múltat.
Mégis, mi az, amiért Szerbia annyira ragaszkodik ehhez a területhez?
 Montenegrónak van egy olyan adottsága, amely Szerbiának nincs és nem is lesz sohasem: van tengere. Miután a referendum nem csak érvényes, de a podgoricai kormány szempontjából eredményes is volt, Belgrádnak nem lesz többé közvetlen kijutása az Adriára. Természetesen az ország nagysága sem elhanyagolható Vojiszlav Kostunicáék szempontjából; egy jövőbeni Európai Uniós csatlakozáskor az európai parlamenti helyeket - így közvetve az Unión belüli érdekérvényesítő képességet is - az ország lakosságának és területének nagysága határozza meg.
De akkor miért nem érte meg Podgoricának is a Szerbia-Montenegró államszövetség fenntartása?
Ennek a kérdésnek a megválaszolásához nézzük meg, milyen feltételeket támasztott Brüsszel az államalakulat felé. A társulási tárgyalások előfeltétele, hogy Belgrád kutassa fel (ha eddig véletlenül még nem tudná, hol van) és adja át a hágai Nemzetközi Törvényszéknek Ratko Mladicsot. Ez mind a mai napig nem történt meg, így az Unió felfüggesztette a további egyeztetéseket. Az így kialakult helyzet hátrányosan érinti Podgoricát, hiszen ők kimaradtak a délszláv háborúból. Szerbia nélkül Montenegró az idegenforgalom és a tőkebeáramlás terén is jobb helyzetbe kerülhet, és vonzóbb lesz az Unió számára is. Gazdasági szempontból hátrányt talán csak az jelenthet, hogy a Dinári-hegység mészkövén nem teremnek meg a legfontosabb gabonafélék, azokból behozatalra szorul majd az ország. Természetesen a déligyümölcsök, mint amilyenek a hasonló adottságokkal rendelkező Horvátországban vagy Görögországban is megtalálhatóak, Montenegróban is az önálló mezőgazdaság és agrárexport alapját képezhetik. Crna Gora egyáltalán nem tűnik életképtelennek, hiszen eddig is csak a közös elnök, a közös légtér és hadsereg szimbolizálta az államszövetség meglétét.
A gazdasági helyzet után nézzük meg a társadalom viszonyát a függetlenséghez. Első kérdésként: kik is azok a montenegróiak?
 Kultúrájukban és nyelvükben azonosak a szerbekkel, de meg tudták tartani az ősi klánokat a társadalmon belül, mind a török időkben, mind pedig azután - a nehezen járható Dinári-hegységnek köszönhetően. A montenegrói államiság hagyományaira emlékeztet az is, hogy máig fennmaradt a kis államban a 17. század végétől 1918-ig uralkodó Petrovics-dinasztia, és a Párizsban élő herceg, Nikola Petrovics Njegos is kiállt a függetlenség mellett. Ezzel szemben a szerb vezetőket a Török Birodalomban kivégezték, vagy beolvadtak a török társadalomba. Ez is megkülönbözteti a montenegróiakat a szerbektől, és talán ennek a ténynek is hatása van a függetlenedésre: a fekete hegyek emberei nem felejtették el, hogy ők meg tudták tartani az önálló társadalmukat az Oszmán Birodalom árnyékában is.
A szétválásnak eddig két nagy akadálya volt. Az egyik az Európai Unió igen sajátos, és nem éppen demokratikus kritériuma a szétválással kapcsolatban. 2002-ben Javier Solana, az Unió kül- és biztonságpolitikai képviselője szerette volna megtartani a szerb-montenegrói államalakulatot, ezért arra kérte a feleket, hogy csak három évvel később legyen népszavazás. Ezen kívül hoztak egy olyan törvényt, amely kimondja, hogy a referendum csak akkor lesz érvényes, ha a választók legalább 50%-a járul az urnákhoz. A következő törvény azonban igen veszélyes, és szembehelyezkedik a demokrácia többségi elvével: az Európai Unió csak akkor ismeri el Montenegró önállóságát, ha a megjelent választók legalább 55%-a a függetlenség mellett voksol. Belegondolt valaki is Brüsszelben, hogy milyen indulatokat válthat ki az egyébként sem a béke szigeteként emlegetett Balkánon, ha az eredmény az úgynevezett „szürke zónába”, vagyis 50 és 55% közé esik? Hiszen ez esetben a többség a szétválás mellett dönt, de a törvény alapján Belgrád mégis megakadályozhatja a különválást.
 A másik problémát az itt is megtalálható etnikai heterogenitás jelenti. Crna Gora északi részét szerbek lakják, akik érthetően jobban kötődnek Belgrádhoz. Ők a lakosság közel egyharmadát teszik ki. Belgrád ezt kihasználva például ingyen vasútjegyet juttatott a Montenegróban élő, de a szerb fővárosban tanuló szerb egyetemistáknak a választások napján, hogy hazamenjenek szavazni. Közben pedig törölték a Podgoricában leszálló repülőgépek listáját, nehogy a kivándorolt montenegróiak élhessenek a még meglévő alkotmányos jogukkal.
Az elszakadást segítheti a lakosság 7%-át kitevő albán kisebbség is, amely tudja, hogy ha Koszovó önálló státust kap, nem lesz, aki megvédje őket a szerb hatalomtól. Arról nem is beszélve, hogy a maradék albán kisebbség érdekérvényesítő képessége gyakorlatilag nulla lesz, ha megmarad a több mint kilenc és félmilliós Szerbia-Montenegró.
A legmeghatározóbb szerepe mégis a montenegrói kormányfőnek és kabinetjének volt, akik mindvégig a függetlenség mellett kampányoltak. A hivatalos közlés szerint végül a választók 55,4%-a az önálló Montenegró mellett szavazott.
Hogyan tovább?
Podgorica biztosan mielőbb saját útjára akar lépni, mert csak így lehetséges a mihamarabbi társult tagság is. Az idegenforgalom erősödéséhez és a gazdasági felemelkedéshez szintén hozzájárulhat az önálló és stabil háttér.
Ami a szerbeket illeti, remélhetőleg nem kerül sor utcai zavargásokra, verekedésekre, mint Jugoszlávia felbomlásának megelőző szakaszaiban. Sokak szerint Szerbia most éli a maga Trianonját, de vannak, akik ezt vitatják. A „szerb Trianon” hasonlat elvetői arra hivatkoznak, hogy míg Magyarországon - igaz, több száz éves intermezzókkal - közel ezer éves államkereteket szakítottak szét egyik napról a másikra, Jugoszláviában más volt a helyzet. Az egységes délszláv állam eszméje ugyan már régebben létezett, még a horvátok körében is, de az államalakulat csak az első világháború után jöhetett létre. A két világháború közötti időszakban már komoly feszültségek terhelték az államszövetséget, sőt, a német támadás után Horvátország ki is vált.
Lehet, hogy a szerbség egy része átköltözik a sokkal kilátástalanabb helyzetben lévő Szerbiába. Ebben az esetben nem kell sokat találgatni, hogy a belgrádi kormány mely területeket választja ki a számukra. Vagy Koszovóban fognak élni, és az ottani 10%-os szerb arányt erősítik, vagy a még mindig több százezer magyarnak otthont adó Észak-Bácska lesz az új otthonuk. Amiből további etnikai feszültségek következhetnek.
Magyarországnak is alkalmazkodnia kell az új helyzethez, támogatnia kell Montenegró önálló fejlődését, mert csak így lehet alternatívát kínálni Szerbia számára is – hogy van más út is, mint az etnikai ellenségeskedés. Nem beszélve arról, hogy ha Koszovó is kiválik Szerbiából, a délvidéki magyarság marad a legnagyobb kisebbségi népcsoport. Lehet, hogy a vajdasági autonómián belül most kell megerősíteni a magyar önkormányzatot is, amíg a nagyhatalmak foglalkoznak a balkáni rendezés kérdésével, mert egyedül nem lesz elég ereje a 293 ezres magyar kisebbségnek.
A szerző a Corvinus Egyetem hallgatója.
Szerző: Miklós Gábor
Publikálás dátuma: 2006.05.23 11:34
|
