|
Az idei március 15-i ünnepségek kapcsán ismét a közbeszéd tárgyává lett a romániai magyar kisebbség jelene és jövője, azaz helyzetének rendezése. Ám az autonómia kérdését továbbra is mitikus köd borítja. Autonómia-koncepciókban ugyan nincs hiány, de vajon az erdélyi magyar társadalom mit tud ezekről a vitákról, és mennyire vesz részt bennük? És mi a helyzet a román társadalommal?
Az autonómia és a kisebbség
Az idei március 15-i ünnepségek kapcsán ismét a közbeszéd tárgyává lett a romániai magyar kisebbség jelene és jövője, azaz helyzetének rendezése. A már lassan egy éve a román parlament labirintusában megrekedt kisebbségi törvénytervezet, vagy a Frunda György szenátor, Európa tanácsbeli megfigyelő körüli mesterséges botrány elülte után a székelyudvarhelyi Székely Nagygyűlés előtt vetődött fel a kérdés, mégpedig annak legkényesebb formájában – a területi autonómia alakjában. Az autonómiával nemcsak a magyar nyelvű, hanem a román média is foglalkozott, nagy várakozás övezte annak március 15-ére rebesgetett „kihirdetését” is, ami azonban végül elmaradt. Az egész felhajtásnak mégis volt egy haszna: még ha továbbra is merev elutasításba ütközött a magyar önkormányzatiság igénye, legalább beszéltek róla, és mintha a hangnem is enyhült volna a korábbi, hisztérikus megnyilvánulásokhoz képest (nem számítva a megszokott nacionalista hőbörgést). Ennek ellenére az autonómia kérdését továbbra is, mondhatni, mitikus köd borítja. Autonómia-koncepciókban ugyan nincs hiány, de vajon az erdélyi magyar társadalom mit tud ezekről a vitákról, és mennyire vesz részt bennük? És mi a helyzet a román társadalommal? Jelenleg ugyanis a két fél álláspontja még annyira sem találkozik egymással, hogy valamiféle vita, párbeszéd bontakozhasson ki, hanem meglehetős távolságban halad el egymás mellett. És ez nemcsak a románok, hanem bizonyos mértékig a magyarok felelőssége is.
Annál is inkább, mert lassan már azok az erdélyi közéleti szereplők sem táplálnak túlzott reményeket a „Nyugat” támogatását illetően, akik eddig abban bíztak – és azon munkálkodtak -, hogy az Unió a csatlakozás feltételévé teszi, mintegy kikényszeríti Romániától a kisebbségi önkormányzat megadását. Európa tartózkodását tapasztalva azonban az erdélyi magyarok legfeljebb némi rokonszenvre számíthatnak, illetve szerencsésebb - például katalán, dél-tiroli, skót - sorstársaik támogatására. Marad tehát a többséggel való megegyezés.
 Talán nem szükséges hosszan ecsetelni, hogy mit jelent(ene) a magyaroknak az autonómia. A székelyföldi önkormányzat a gyakorlatban egy olyan, központi választott testülettel rendelkező területi egység lenne, ahol kétnyelvűek lennének a feliratok, ahol a közigazgatás magyarul (is) folyna, ahol lényegében nem éreznék magukat kisebbségnek (hogy ne fogalmazzunk csúnyán, másodrangú állampolgárnak) a magyar nemzetiségűek. Sőt, az ezen a területen élő magyarok előnyét növelné a munkaerőpiacon az a tény, hogy ők inkább beszélik mindkét nyelvet - a magyar mellett a románt is –, míg a románok többségiként („államalkotó nemzetként”) nem éreznek túl nagy késztetést egy kisebbségi nyelv elsajátítására. Ugyancsak a magyaroknak kedvezhetnének a „törzsi” reflexek is (ami egyfajta diszkriminációt takar). A nyelvhasználat kérdését maga az RMDSZ elnöke, Markó Béla is felvetette március 15-i kézdivásárhelyi beszédében, tőle szokatlanul határozott formában (amiért bírálatok özöne zúdult rá a román nacionalistáktól), azaz hogy a székelyföldi román köztisztviselő igenis tanuljon meg magyarul, ha a Székelyföldön a köz-t történetesen a magyarok jelentik.
Az autonómia igazi jelentősége azonban nem a formában, hanem a tartalomban van. A helyi önkormányzat lehetővé tenné a központi igazgatás kikerülését - ami gyorsabb és hatékonyabb ügyintézéssel járna -, továbbá a források jobb elosztását (az adók nagyobb hányadának a helyben maradását), a helyi projektek (pl. útjavítások, állami beruházások, felújítások, uniós támogatások helyi kezdeményezésekkel történő felhasználása, stb.) megfelelő kezelését. Bár a Székelyföld autonómiájának igénye egyértelműen a más etnikumra épít, abban benne van a „vidék” hagyományos elégedetlensége a hatalmat kezében tartó, a forrásokat újraelosztó fővárossal is. Ez azokban a panaszokban is tetten érhető, amelyekkel a helyiek egyes, „az ő hátukon” meggazdagodott magyar politikusokat is illetik.
A minél teljesebb önkormányzat igényét „önvédelmi” szempontok is alátámasztják. A „nemzetstratégák” azzal érvelnek, hogy az asszimiláció egyetlen hatékony ellenszere egy kis, hiánytalan magyar társadalom kiépítése és fenntartása. Ebben nehézségek nélkül termelődne újra minden társadalmi csoport (legyen az autószerelő, lelkész, orvos, gazdálkodó, vagy szociológus), a magyar közösség pedig jóval ellenállóbb lenne, mint egy hiányos („csonka”) társadalom. Fontos szerep jut az autonómiának a romániai magyarság mentalitásában is. Részben a rossz történelmi tapasztalatok miatt - az önkormányzat növelné a magyarok biztonságérzetét a román állam 1918 óta erőltetett integrációs (valójában asszimilációs) politikájával a hátuk mögött. De az emberek valószínűleg jobban a sajátjuknak érezhetnék az amúgy meglehetősen absztrakt és távoli (bukaresti) és idegen (román) államot is, amely az autonómiában helyi (székelyföldi) és magyar formában öltene testet. Természetesen a magyar elitek számára az autonómia hatalmi és anyagi kérdést is jelent, hiszen a nagyobb önkormányzatban több hatalom és pénz felett rendelkezhetnének, mint jelenleg.
És a többség...
Már az első, felületes pillantásra is látszik, hogy a román politikai - és a véleményformáló szellemi - elit elsöprő többsége világosan, és meglehetősen ingerült hangnemben ellenez mindenféle autonómiát. A hangnem időnként változik, de továbbra is már-már hisztérikusan tartanak egy „kis-Magyarország” létrejöttétől Románia kellős közepén. Ám közelebbi vizsgálat után az autonómiát elvető román közvéleményben több markáns vonulatot is megkülönböztethetünk - még akkor is, ha az egyes csoportok által használt érvek gyakran teljesen megegyeznek. Kissé leegyszerűsítve: az első csoport az autonómiát a „többségi ember” álláspontjáról (értetlenségből, de alapvetően nem magyarellenességből vagy rosszindulatból) elutasítók nehezen körvonalazható tömege, a második az alkotmány szövegére és a román nemzeti érdekekre, valamint a „nemzetközi normákra” hivatkozók társasága (ezek főleg politikusok és értelmiségiek), a harmadik pedig a leginkább érintettek, azaz egy esetleges magyar területi autonómiában hirtelen kisebbségbe kerülő, és egy ilyen szerepcsere miatt aggódó helyi románok közössége (ez főképp a székelyföldi románokat takarja). Az egyes csoportok természetesen nem ennyire tiszták, az autonómia elvetésének érvei pedig közkincsnek számítanak.
 Az RMDSZ vezetői - a nyugat-európai szemlélettel összhangban - több ízben is leszögezték, hogy az „autonómiát” nem lehet egyszerűen csak kikiáltani, vagy egyoldalú lépéssel megvalósítani. Az csak a többséggel való egyeztetések és tárgyalások eredményeként, fokozatos jogbővítésekkel jöhet létre (első kormányzati szerepvállalásuk alkalmával az autonómia programját - valószínűleg a koalíciós partnerek nyomására - nem is erőltették). Ezzel szemben az RMDSZ politikai ellenzékének számító, 2003-ban megalakult „nemzeti tanácsok” (az Erdélyi Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács) egyrészt alulról építkeznek, azaz a magyar lakosságot próbálják mozgósítani, másrészt pedig a külföld támogatásának megszerzésére törekedtek, vállalva a többséggel a nyíltabb konfliktust is. De hogyan látja ezeket a törekvéseket a szóban forgó - és meghatározó szerepű - többség, azaz a románok? Mit tud a magyarok szándékairól az országos vagy helyi román elit, a szélesebb román közvélemény (illetve az azt megszólító média) vagy az erdélyi és székelyföldi román ember? Ők mennyire vannak bevonva az őket is érintő eszmecserébe?
A többségi ember, aki semlegesen vagy akár még jóindulattal is viszonyulhat a magyarokhoz, egyszerűen nem érti, hogy azok „miért akarnak tőle elszigetelődni”. Értetlenségének oka egyszerű, többségi lévén nem érti, nem is értheti a kisebbségi életérzést, a kisebbségek komplexusait. Nem érti az etnikai autonómia elképzelését, amelyben gyakran valamilyen idejétmúlt, avas törekvéseket vagy pedig a „hagyományos” (nagy)magyar nacionalizmus megnyilvánulását látja. A nem magyarellenes román média is gyakran hasonló rácsodálkozással közelíti meg a kérdést. És miután megkérdezi a magyar „kisembert”, levonja a tanulságot, hogy a székelyföldi emberek inkább magánügyeikkel, napi problémáikkal törődnek, az autonómia pedig kevéssé izgatja őket. Hasonló értetlenséggel szemléli a kulturális vagy az oktatási autonómiát is - azaz például az önálló magyar oktatási intézményeket -, és abban is csak egyfajta káros nemzeti gettósodást lát. Talán épp az önálló magyar egyetemmel kapcsolatos álláspontjuk szemlélteti a legjobban gondolkodásmódjukat: a magyar nyelvű egyetemi képzést arra hivatkozva vetik el, hogy az magukat a magyarul végző diákokat károsítaná, hiszen mihez kezdenek majd Romániában megfelelő román nyelvismeret nélkül? A székelyföldi autonómia kapcsán időnként egészen abszurd aggodalmak is megjelennek – hogy megvalósulása esetén útlevelet kell majd használni Románia kellős közepén. Az ilyen vélekedések esetében elsősorban az elégtelen kommunikáció, az autonómia vészesen rossz „márkaneve” a meghatározó tényező, de - éppen mivel ez az idegenkedés nem ellenérzésből, hanem tudatlanságból fakad - a küzdelem nem reménytelen.
A politikusok és egyéb közéleti személyiségek vonatkozásában a helyzet korántsem ilyen derűs. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a független, majd egységes román állam megvalósításáért, majd annak megőrzéséért küzdő, évszázados román nacionalizmus, valamint a Ceauşescu-rendszer mindent átható nemzeti-kommunista ideológiája mély nyomot hagyott a román köztudatban. A román politikai elit - tisztelet a kivételnek - így még akkor sem nagyon mer a magyarokkal „barátkozni”, ha történetesen épp egy kormányban van velük. Általában az „európai értékek” iránti elkötelezettségüket hangoztatják, adott esetben akár magyarbarátok is, de könnyen - a pillanatnyi helyzet függvényében - nyúlnak a nacionalista, nemzetvédő retorikához, felvéve a versenyt még a szélsőségesekkel is. (Ez jól látható azoknak a pártoknak és csoportosulásoknak a megnyilvánulásaiban, amelyek épp ellenzékben vannak az RMDSZ-hez képest, így szabadon pengethetik a nacionalizmus húrjait.)
Az autonómia anakronizmusát a „nyugati” normákra hivatkozva bírálók azonban – önkéntelenül - retrográdnak és idejétmúltnak minősítik azt az Olaszországban, Nagy-Britanniában, Spanyolországban az utóbbi évtizedekben lezajlott fejlődést is, amely az önkormányzatiság kiterjesztését, sőt, autonóm területek létrejöttét eredményezte. Az európai integráció jegyében bélyegzik nacionalista maradványnak az autonómiatörekvéseket, és a francia nemzetállam talán még avíttabb modelljét („Románia […] egységes és oszthatatlan nemzetállam” - mondja ki a román alkotmány I. szakaszának 1. bekezdése) helyezik velük szembe, azaz anakronizmust állítanak egy anakronizmus ellen. Ezzel a csoporttal jól felkészült, nyugati példákat felsorakoztató érveléssel lehet vitázni, és természetesen politikai eszközökkel (a kompromisszumoktól a koalíciós „zsarolásokig”).
Sokkal egyértelműbb a helyzet a nacionalizmusukat nyíltan és konzekvensen felvállaló, világnézetileg valahol a múlt század elején megrekedt politikusokkal és értelmiségiekkel kapcsolatban. Ők, miközben ugyancsak az elszigetelődés nem európai és idejétmúlt mivoltát hangoztatják, gyakran főképp az ország integritására - és annak esetleges csorbulására - hivatkoznak, és szeparatizmust emlegetnek. Miközben azonban Európában egyedülállónak (mi több, egyedülállóan jónak) nevezik a romániai kisebbségek helyzetét, és szüntelenül az európai szellemiség hiányát róják fel a magyaroknak, valahogy - az előző csoporthoz hasonlóan - az ő figyelmüket is elkerüli az a már említett tény, hogy Európában számos autonómia-modell létezik. Az autonómiától tartó nacionalisták, alig leplezetlenül, legfőképp a 19. század óta mindmáig, kisebb megszakításokkal töretlenül zajló román nemzetépítés célkitűzéseit és eredményeit féltik az esetleges önkormányzattól. Ezek a célok és eredmények - nyersen megfogalmazva - a román államon belül élő idegen etnikumok asszimilációját vagy kivetését takarják (elég egy pillantást vetni a romániai kisebbségek - a zsidók, a németek és a magyarok - történetére).
 Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy az ország egységét féltő érvelésnek megvan a maga alapja - elég, ha az 1990-es évek kelet-európai szecessziós folyamataira gondolunk. Ám miközben Románia két szomszédjánál (Jugoszláviában és Moldovában) polgárháborúhoz vezetett a nemzetiségi kérdés rendezetlensége, ami a nacionalisták érvelését látszik alátámasztani, a romániai magyarság végig békés, parlamenti eszközökkel harcolt jogaiért. Nem beszélve arról, hogy az ország kellős közepén található székelyföldi magyar tömb meglehetősen bajosan tudna függetlenné válni Romániától. A nacionalisták érvelésében az is megfigyelhető, hogy az autonómiát és a különféle magyar igényeket általában olyan „többletjogokként”, „privilégiumokként” állítják be, amelyek a románság rovására érvényesülnének, megadva így az alaphangot a magyarellenes hangulatkeltéshez. A nacionalista társaságra nem érdemes túl sok időt pazarolni, mivel a vitának az ő esetükben nincs is értelme - az ő érdekük egyenesen ellentétes a magyarokéval, és ezen nem igazán lehet változtatni. Csupán ennek a csoportnak a hatását lehet csökkenteni, szintén a jobb kommunikáció segítségével.
 A legösszetettebb a helyi kisebbségben élő románok helyzete. Ők részben őslakosokként élnek a Székelyföldön, részben pedig a tudatos nemzetpolitika eszközeiként kerültek oda 1918 után, főképp pedig a huszadik század második felében. Az ő aggodalmuk érthető - attól tartanak, hogy saját nemzetállamukban válnak kisebbségivé. Tulajdonképpen attól félnek, hogy az vár rájuk, mint a „tömbökön” kívüli szórványban élő többi romániai magyarra. A nemzeti-kommunista rendszer bukását követő demokratizálódás már amúgy is súlyosan kikezdte privilegizált helyzetüket. A demokratikus választások következményeként a magyar többségű területeken rendre kiszorultak a helyi vezetésből, csupán az állami-központi - és ezért bukaresti kinevezésű - intézményekben sikerült megtartaniuk 1989 előtti pozícióik egy részét. Ezeknek a közösségeknek az életérzését jól szemlélteti - az ún. „Har-Kov ügyek” mellett - az a heves tiltakozás is, ami a Kovászna megyei (háromszéki) magyar prefektus tavaly év eleji kinevezését előzte meg, illetve követte. A helyi román politikusok végképp elveszettnek és magukra hagyatottnak érezték magukat, miután az egyébként közel 74%-ban magyarok lakta megyében az RMDSZ végül kikényszerítette a magyar nemzetiségű prefektus kinevezését. Ennek a csoportnak az esetében van szükség a legnagyobb figyelemre és körültekintésre. Elsősorban azt kellene velük megértetni, hogy az autonómia nem fogja „elnyomni” őket, sőt, az önkormányzatiság az ő érdeküket is szolgálja majd, nem csupán a magyarokét. Hasznos lehet a Konzervatív Párt által javasolt pozitív diszkrimináció érvényesítése is, azaz hogy biztosítva lenne a képviseletük a helyi testületekben még akkor is, ha ez választással nem sikerül (amit természetesen ugyanígy lehetne alkalmazni Erdély magyar szórványú területein is). Ezután pedig velük egyeztetve, és nem velük szemben kellene kérni az autonómiát.
(folytatjuk)
Kapcsolódó anyagok:
„Brüsszelben már legalább azt tudják, hogy van olyan, hogy Székelyföld”
Székely Nagygyűlés március 15-én
Március tizenötödike után
Szerző: Zahorán Csaba
Publikálás dátuma: 2006.05.19 11:31
|
