|
Ha egy főbenjáró bűn büntetés nélkül marad, akkor szétesik, hazuggá, sunyivá és kisszerűvé válik a közösség. Talán éppen az volna a legfontosabb feladatunk, hogy egy ilyen jellegű szembenézést, fájdalmas katarzist elindítsunk.
 Bizony mondom, nem könnyű manapság (sem) etikát tanítani. Mielőtt elkezdhetnénk az etikaórát, Móricka már emeli a kezét, mutatja az újságot: Az Illyés Közalapítvány (IKA) elállt attól, hogy romániai bíróságnál perelje a Székelyudvarhelyért Alapítványt (SZA), amellyel szemben évek óta 40 millió forintos követelést próbált érvényesíteni… E bejelentéseket tegnap Pomogáts Béla, az IKA kuratóriumi elnöke és Fritz Péter felügyelőbizottsági elnök sajtóértekezleten, együttesen jelentette be, s közölték azt is: az IKA morális, nem pedig racionális döntést hozott, amikor elálltak a romániai pertől, mivel el akarták kerülni, hogy egy határon túli civil szervezettel román bíróság előtt kerüljön szembe a közalapítvány. (Az IKA nem perel Romániában. Népszabadság 2006. január 25.)
- Hát ez bizony furcsa egy morális döntés - így Móricka. - Az erkölcs, a jog és az igazság felfüggesztve a nemzeti szolidaritás jegyében! Szerintem ez a döntés egyenesen felszólítja a határon kívüli magyar szervezeteket arra, hogy csak lopjanak nyugodtan, megvédjük őket az igazságszolgáltatástól. Mi, magyarországiak meg csak vágyakozhatunk a magyar-magyar egyesítésre, amikor morális okokból mi is fel leszünk végre mentve az erkölcsi és jogi felelősség alól (bár sokan már ma is túl vannak minden határon itt is). Ezzel a döntéssel ráadásul jól kitoltunk a román atyafiakkal is. Bebizonyítottuk nekik, hogy mégis különbek vagyunk náluk: a magyarok felette állnak az általános erkölcsi és jogi törvényeknek, ők többet megengedhetnek maguknak Romániában, mint a románok.
- Tudod, Móricka - próbálkozom -, ez a gondolkodásmód nekem sem tetszik, de sajnos a valóságban ez sokkal bonyolultabb dolog. Úgy gondolom, hogy az IKA kuratóriumának azt kellett mérlegelnie, hogy egy esetleges perrel veszélybe sodorhatja a Romániában működő kisebbségi magyar szervezeteket: a feljelentésre hivatkozva nem engedélyezik más kisebbségi magyar szervezet Magyarországról történő támogatását sem. A kuratórium - úgy tűnik - a két rossz közül a kisebbiket választotta.
- Kegyes csalás? Jótékony hazugság? Az erkölcsi érzék hősies önfeláldozása? Ismerősek ezek a dumák, amelyek révén bármikor, bárki fölmenthető az erkölcsi felelősség alól – replikázik Móricka.
 - Abban teljes mértékben igazad van, hogy ezzel a döntéssel – de az esetlegesen betiltó jellegű romániai döntéssel ugyanúgy – alapvetően megsérül az erkölcsi világrend: az általános erkölcsi törvények (Ne ölj!, Ne lopj!, stb.) és a viszonylagosan, valamihez képest megfogalmazott erkölcsi törvények egyensúlya. Az általános elvek háttérbe szorulnak, és az egyéni, illetve csoportérdekek kerülnek előtérbe. Ezt nevezem én törzsi erkölcsnek. Aki hozzánk tartozik, aki a mi érdekünkben cselekszik, arra csak korlátozottan vonatkoznak az általános erkölcsi törvények, a szembenálló oldal azonban ítéltessen meg az erkölcs és jog teljes súlyával. Ha mi, magyarok fosztogatunk és öldösünk egy idegen országban, azt elnézően „kalandozásnak” hívjuk és gondoljuk is, ha mindezt pl. a mongolok teszik, az már tatárdúlás, „barbár hordák szörnyű pestise”. Az persze természetes, hogy a saját közösségével szemben az ember elfogult – történelemkönyveinkből ki is kellene „gyomlálni” az összes nemzeti hősünket, ha csupán az általános erkölcsi és jogi szabályok alapján ítélnénk meg őket. A kérdés csak az, hogy ez az elfogultság, törzsi erkölcs mennyire írhatja felül hosszú távon az általános erkölcsi felelősséget.
- Igen - folytatja Móricka -, ezen én is sokat gondolkodtam az athéni olimpia magyar doppingbotrányai idején. Sokan valóságos nemzeti hősöknek kiáltották ki a doppingoló sportolókat, akiket a nemzetközi ármány tönkretett. Egy idő után már nem a csalás, a doppingolás ténye volt a fontos, hanem az, hogy miért és hogyan buktak le: hogy „magyar jelentett fel magyart”; meg hogy mivel mindenki ezt „csinálja” a világban, ezért meg kell védenünk a „doppingharcban” védtelenebb, kevésbé felkészült honfitársainkat. Hogy lehet így erkölcsi ítéleteket hozni, ha csak az számít, hogy melyik csapatnak szurkolok?
- Természetesen nem az a gond, hogy az ember elfogult a saját közössége iránt – tudjuk, mindenkinek kell legalább egy csapat, amelynek szurkol, amelyhez tartozik. A sportnál maradva, nem igazán szeretem azokat a szurkolókat, akik „csak a focit szeretik”, függetlenül attól, hogy melyik csapat játszik. De legalább ennyire idegenkedem azoktól a fanatikus drukkerektől is, akiknek nem igazán fontos a játék szépsége, csak az, hogy csapatuk bármi áron – durván, bundázva – győzzön. Úgy gondolom, hogy a játékot és a csapattal való azonosulást nem lehet egymástól elválasztani: örömmel nézem a jó focit, és különleges örömmel tölt el, ha az én csapatom nyer jó játékkal; bánkódom, ha veszít, és igyekszem segíteni is, ha bajban van, de ha sportszerűtlen, értékelhetetlen játékot produkál folyamatosan, akkor nem szívesen azonosulok vele. A fő kérdés az, hogy ilyen esetekben, hogyan alakul az általános erkölcsi mérce (ne ölj, ne lopj stb.) és a törzsi erkölcs viszonya. És ez persze nemcsak a nemzeti közösségek esetében kérdés. Machiavelli óta már nem igazán lehet illúziónk a politika erkölcsi mibenlétét illetően. Lenin például brutálisan leegyszerűsítette az erkölcs problematikáját: „Erkölcsös az, ami a kommunizmus érdekét szolgálja.” De gondoljál csak különböző vallásháborúkra, az inkvizíció embertelenségeire… bár az vitathatatlan, hogy a mi kultúránkban a keresztény egyház tette a legtöbbet az általános erkölcsi értékek felmutatásáért és védelméért - azáltal, hogy transzcendentálissá, az emberen kívülivé helyezte az erkölcsi értékek forrását. Ha például egy egyházi iskolában lennénk, valószínűleg egyértelműbb válaszokat kapnál erkölcsi kérdéseidre.
- Igaz, ami igaz, de ez sem egyértelmű, Tanár úr - veszi át a szót Móricka. - Én is sokáig úgy gondoltam, hogy a kereszténység egyetemes, de akkor mit kezdjek a felekezetileg is megosztott „magyarok istenével”, aki ráadásul nagyon könnyen szembekerülhet a „szlovákok istenével”, hogy a „törökök istenéről” már ne is beszéljünk. Utolsó mentsváram a „történelem ítélőszéke” volt. Úgy gondoltam, hogy jóval az események után, amikor a közvetlen érdekek már nem befolyásolják a szereplők megítélését, akkor majd érvényesíteni lehet az általános erkölcsi mércéket - mi volt jó és rossz, igaz és hamis, meg ilyesmi… Ma már - ismerve a gyakori rendszerváltásokat és nyomukban járó történelemtankönyv-átírásokat - ebben sem igazán hiszek.
- Sohasem mondtam, hogy ez könnyű dolog. Ráadásul mindenkinek magának kell megkeresnie a válaszokat. Az én számomra a felvilágosodás idején megfogalmazott kölcsönösségi elv adja az alapokat. A Tízparancsolat törvényei hagyományosan arról szólnak, hogy „Ne ölj! Ne lopj! Tiszteld szüleidet, tanítóidat… stb.” - mert megbüntet az Isten. Fel lehet azonban úgy is fogni – ezt nevezem kölcsönösségi elvnek -, hogy: „Ne ölj! Ne lopj! Tiszteld szüleidet, tanítóidat… stb.” - mert akkor téged sem ölnek meg, tőled sem fognak lopni, és ha majd szülő és tanító leszel, akkor téged is tisztelni fognak. Mindez persze azt jelenti, hogy az emberek felnőttként tudnak viselkedni, ahogy ezt Rousseau úr fogalmazta meg a „társadalmi szerződés” tanában. Szerinte a társadalomban élő emberek fölismerik, hogy - ha nem akarnak örökös harcban élni egymással - érdemes mindenkire vonatkozó együttélési szabályokat létrehozniuk. Ezek a szabályok ugyan bizonyos mértékben korlátozzák az egyes ember szabadságát, de betartásuk összességében mindenki számára előnyös. Jól példázza ezt a közlekedést szabályozó KRESZ, amely ugyan megköveteli a szabályok betartását, de nélküle elképzelhetetlen lenne egy nagyváros közlekedése. A „társadalmi szerződés” elve pedagógiai optimizmusra épül. Azt feltételezi, hogy az emberek felnőtté nevelhetők, elfogadják ezeknek a szabályoknak a szükségességét, és betartják az alapvető erkölcsi és jogi szabályokat. Ebben az értelemben az általános erkölcsi törvények forrása maga a közösség, amelynek minden tagja felismeri a közösen elfogadott szabályok betartásának szükségességét. Ha mégis előfordulnának a társadalomban érték- és érdekütközések, akkor az erkölcsi normák egyetemességét az értelmiségnek (nem a diplomásoknak, hanem az értékek iránt elkötelezett gondolkodóknak – lásd például Kant úr) kell felmutatnia, a szabályok betartatásáról pedig végső esetben az embereket szolgáló államhatalomnak kell gondoskodnia a törvény szigorával.
 - Szavak, szavak - hadarja Móricka. - Tanár úr is pontosan tudja, hogy ennek nem sok köze van mindennapi életünköz. Ha van is társadalmi szerződés, az legfeljebb cinkos összehunyorítás, negatív társadalmi szerződés: „akkor járok igazán jól, ha megszegem a szabályokat, ha becsapok valakit”, én elnézem, hogy te csalsz, ha te is elnézed nekem, így járunk mindketten jól”. Jól tudja azt is, hogy a nagyságos Értelmiség már csak elvétve képviseli az általános erkölcsi értékeket. Ma már nem azon vitatkozunk - értelmiségiek, egyháziak -, hogy például lopni, csalni, hazudni bűn-e, hanem hogy melyik miniszterelnökünk lopott, csalt, hazudott többet vagy kevesebbet. A politikai elitnek (pártállástól függetlenül) nagyon jól jön az erkölcsök ilyen jellegű relativizálása, hiszen bár látszólag egymást mocskolják, összességében mégis felmentést kapnak az erkölcsi és többnyire jogi szabályok betartása – lelkiismeret, öntudatos polgári közvélemény stb. - alól. A törzsi erkölcs túlsúlya az általános erkölcsi törvények fölött a társadalmat is infantilizálja. Egyrészt azáltal, hogy másokat is fölment mindenféle erkölcsi mérce alól: „ha mások megteszik, én miért legyek balek. Másrészt azáltal, hogy minden komolyabb társadalmi vitát üres, törzsi jellegű hitvitává alacsonyít le: „ti kezdtétek… ti úgyis többet…”
- Valóban. Én is sokszor elgondolkodom, hogyan értelmezzem az Ember- és társadalomismeret, etika tantárgy érettségi követelményrendszerének bevezetőjében megfogalmazott mondatot: A tárgy nyújtson segítséget a tanulók társadalmi beilleszkedéséhez. Most akkor az erkölcsi alapelveket kell megtanítanom, vagy pedig csalni, lopni, hazudni tanítsam diákjaimat az eredményes társadalmi beilleszkedéshez? Én továbbra sem igazán tudok mit kezdeni azzal, ha az általános erkölcsi szabályok betartásakor baleknak néznek, vagy ha a társadalmi sikeresség a normaszegéssel kapcsolódik össze. Úgy gondolom, hogy a kétféle - „földi és égi” - erkölcsnek egymást segítve kellene működnie. Mint például annak a középkori gyakorlatnak, amikor a hóhért „munkája” elvégzése után szimbolikusan halálra ítélték, mert hiszen embert ölt, majd pedig kegyelmet kapott, hiszen a közjó érdekében tette mindezt. Hasonló kettősség fogalmazódik meg Jancsó Miklós Szerelmem, Elektra című filmjében. Az ókori történet szerint a Trójából hazatérő Agamemnónt felesége és annak szeretője megöli, és több évtizedes zsarnokság kezdődik Mükénében. Agamemnón egyik gyermekét, Oresztészt a gyilkosság után elmenekítik, másik gyermeke, Elektra viszont otthon marad. A hosszú zsarnokság alatt szinte mindenki elfogadja a gyilkosságra épülő zsarnokság uralmát, együttműködik a rendszerrel, csak Elektra nem, aki nyíltan, büntetéseket is elszenvedve, magányosan lázad az igazságtalan uralom ellen. Amikor évtizedek múltán Oresztész haddal tér haza, s elűzi a zsarnokokat, megkérdezi Elektrát, hogy kit büntessen meg a zsarnoksággal való együttműködés miatt. Elektra válasza: „Mindenki bűnös, csak Elektra nem” - és nyilván sok szempontból igaza is van. Oresztésznek tehát, ha élhető életet és országot akar, el kell távolítania Elektrát. A film zárójelenete azonban igazságot szolgáltat mindkettőjüknek. Kézen fogva ketten vezetik a népet, és egyszer azt látjuk, hogy Elektra van elöl, másszor pedig azt, hogy Oresztész.
- Nekem a történet kettősségéről Szabó István filmrendező ügynökmúltjának lelepleződése jut eszembe - mondja Móricka. - Az első reakciók klasszikusan törzsi reakciók voltak: a „lám, a nagyok is bűnösök voltak” káröröme villant az egyik oldalon; a „megvédjük a támadástól a hozzánk tartozót” fogalmazódott meg a másik oldalon. Kíváncsian várom a folytatást: vajon ezek a botrányok hosszú távon megtisztulást hoznak, vagy folytatódik a nagy össznépi egymásra mutogatás és neurózis. Mindig azt remélem, hogy egyszer talán eljön az ideje annak, hogy a jól ismert fekete-fehér gondolkodásmód helyett árnyaltabban, a maguk sokszínűségében nézhessünk szembe ezekkel a dolgokkal, múltunkkal. Úgy látom, hogy Esterházy Péter heroikus morális gesztusa, Medgyessy Péter és Pokorni Zoltán politikai vesszőfutása és persze a média híreiben kevésbé szereplő emberek története még csak felszínesen érintették meg a magyar közgondolkodást, amelyben hihetetlen mély elfojtások vannak. Az ilyen jellegű történetek - de vehetjük például az ötvenes évek történetét, a második világháború magyar kálváriáját, benne a holokauszttal, a Horthy-korszakkal, Trianonnal stb. stb. - valahogy mindig csak másokkal, „velük” történtek meg, „mi”, nem tudunk semmiről, föl vagyunk mentve a felelősség alól.
- Teljesen egyetértek. Úgy gondolom, hogy valóban szükség lenne egy Nagy Országos Kibeszélő-show-ra, amely – ha botrányok révén is –, segítene föloldani közelmúltunk görcseit, amely segítene megfogalmazni az alapvető igazodási pontként szolgáló társadalmi normákat. Az alapvető feladat az erkölcsi rend, az erény és a jutalom, a bűn és bűnhődés egyensúlyának helyreállítása lenne. Ehhez azonban Oidipusz király bölcsességére volna szükség, aki, bár akaratán kívül vétkezett, a nyilvánosság előtt vállalta bűneit és magára mérte a büntetést. Mindezt azért tette, mert pontosan tudta, hogy ha egy főbenjáró bűn büntetés nélkül marad, akkor szétesik, hazuggá, sunyivá és kisszerűvé válik a közösség. Tudta azt is, hogy a bűnöket néven kell nevezni, mert a következmények nélküli tettek, a feltáratlan múlt, a le nem vont erkölcsi tanulságok összemossák a kisebb vétkeket és a bűnt, az áldozatokat és a tetteseket, és rothadó mérgező anyagként lehetetlenné teszik a feloldozást és a megbocsátást. Nekünk, öregebbeknek talán éppen az volna a legfontosabb feladatunk, hogy egy ilyen jellegű szembenézést, fájdalmas katarzist elindítsunk. Az 1989-es rendszerváltásnak volt egy ilyen ígérete, de azt lényegében elsikkasztottuk (mi valamennyien, akik akkor éltünk). A múlttal való szembenézés, az erkölcsi felelősség tisztázásának elmulasztása rövid távon nyilván kényelmesebb és biztonságosabb volt (akárcsak 1867-ben a kiegyezés idején): a régi hatalmi elit erőszak nélkül átadta, de egyben át is mentette a hatalmát, ami azt is jelentette, hogy a társadalmi értékrend alapvetően megsérült. Úgy tűnik, hosszabb távon nagy árat fizetünk ezért a kényelemért. A tisztázatlan erkölcsi viszonyok ugyanis egyre zűrzavarosabb vadkeleti állapotokat eredményeznek, amelyben egyre erőtlenebbé válik a társadalmi szolidaritás, amelyben különböző érdekcsoportok harcolnak egymás ellen, amelyben a törzsi erkölcs az úr. Így aztán valódi társadalmi rendszerváltás helyett cipeljük tovább a Kádár-rendszer kisszerű, sunyi cinkosságra épülő világát, amely persze erkölcsileg a korábbi félfeudális rendszer folytatása (Szabó Dezső csak „Görény-kurzusnak” nevezte a Horthy-rendszert, amely „nemcsak lop, hanem még bűzlik” is). Nektek meg majd prédikálunk az etikaórákon.
A szerző történelemtanár, az Országos Közoktatási Intézet munkatársa, a „Mi Közép-Európánk” tanári munkacsoport tagja.
Szerző: Jakab György
Publikálás dátuma: 2006.03.01 11:53
|
