|
Közép-Európa 2004. május 4-én hunyt el; az újraélesztésére tett kísérletek, legalábbis mind ez ideig, sikertelenek voltak. De miért is gyászoljuk mindannyian, mi, magyar értelmiségiek? Azért, mert hőn szeretett halottunk nagyon sokat segített nekünk abban, hogy értelmes válaszokat találjunk újkori történelmünk fontos kérdéseire.
Mint ahogy talán önök is emlékeznek rá, Shakespeare igen rafináltan fogalmaz, amikor Caesar haláláról beszél: egyszerre dicséri a halottat, és tiszteleg gyilkosa előtt. Magam is hasonlóképp szeretnék búcsút venni hőn szeretett halottunktól, Közép-Európa eszméjétől.
Barátaim, rómaiak, földijeim,
Figyeljetek rám.
Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni,
A rossz, mit ember tesz, tuléli őt;
A jó gyakorta sírba száll vele.
Ez legyen Caesar sorsa is. A nemes
Brutus mondá, hogy Caesar nagyra vágyott:
Ha ez való, úgy súlyos bűne volt,
És Caesar érte súlyosan lakolt meg.
Most Brutus engedvén s a többiek
(S Brutus derék, becsületes férfiú,
S a többi is mind, mind becsűletes),
Jövök beszélni holt Caesar fölött.
(Vörösmarty Mihály fordítása)
Rövid életrajz
 Halottunk különös életpályát futott be. Hírnevére és hatalmára az első világháború viharos harmadik évében tett szert, jóval azelőtt, hogy betöltötte volna az egyéves kort. Németországban született, egy igencsak ledér família leszármazottjaként. Egyenes ági felmenői (ilyen például az 1904-es születésű Mitteleuropäischer Wirtschaftsverein), akikről a 19. század közepéig visszamenőleg rendelkezünk adatokkal, többek között földrajztudósok, történészek és politikusok voltak. A távolabbi felmenők közé tartoznak mindazon politikai csoportosulások, amelyek arra törekedtek, hogy új államokat hozzanak létre Oroszország és Franciaország, illetve Dánia és a Földközi-tenger térsége között. Bár Közép-Európa csecsemőkori hírneve idővel megkopott, a második világháború végén ismét úgy tűnt, hogy újra népszerűvé válhat (olyan fedőnevek alatt, mint Zwischeneuropa, vagyis Köztes-Európa, vagy „az Elbától keletre fekvő területek”), ám nagy elismertségnek örvendő testvérbátyjai, Kelet- és Nyugat-Európa, valamint mostohatestvérei, Délkelet-Európa és a Balkán, nem hagyták kibontakozni. Ennek ellenére sikerült fennmaradnia, legalábbis az emberek képzeletében, és végül a hetvenes-nyolcvanas évek fordulója hozta meg számára a várva várt, kései újjászületést. Ha úgy kívánta a helyzet, álnéven, „Kelet-Közép-Európaként” mutatkozott be, és a nyolcvanas évek közepe táján ért el pályafutásának csúcsára. Vénülő bátyjai, Kelet és Nyugat végül kénytelenek voltak belenyugodni, hogy kisöccsük mind politikailag, mind kulturálisan velük egyenrangú eszmévé érett. Noha 1989 és 1990 váratlan eseményei ismét a háttérbe szorították, Közép-Európa nem adta fel, sőt, még azzal is megpróbálkozott, hogy megnyerje magának az ifjabb generációkat. Haláltusája az új évezredben vette kezdetét, de az állapota akkor fordult igazán válságosra, amikor az Európai Unióban megszületett a tíz új tagállam felvételéről szóló döntés. Közép-Európa 2004. május 4-én hunyt el; az újraélesztésére tett kísérletek, legalábbis mind ez ideig, sikertelenek voltak.
De miért is gyászoljuk mindannyian, mi, magyar értelmiségiek? Azért, mert hőn szeretett halottunk nagyon sokat segített nekünk abban, hogy értelmes válaszokat találjunk újkori történelmünk fontos kérdéseire.
Szuverenitás és haladás
Közép-Európa megszületése előtt a magyar politikai gondolkodás inkább hátránynak, semmint előnynek tekintette hazánk középponti elhelyezkedését. Korai modern és modern politikai gondolkodásunkban közhelyszámba ment az a sirám, hogy két istentelen hatalom (az ottomán török és a Habsburg) közé beékelt hazánk a hatalmi játszmák kereszttüzében sínylődik. A negyvenegy éves Jászi Oszkár, a korabeli rendszer kíméletlen bírálója 1916-ban az egekig magasztalta Naumann könyvét. Korábban azt hangoztatta, hogy Magyarország gazdasági, társadalmi és kulturális problémáira az volna a megoldás, ha megkapná a teljes függetlenséget, vagyis ha felbomlana a duális monarchia. Más szóval: Jászi szoros összefüggést feltételezett a modernizáció, a demokratikus átrendeződés és a függetlenség között. Naumann hatására aztán 1916-ban egy rövid ideig úgy látta, hogy Magyarország demokratizálása csak egy Németország irányította egyesült Európa égisze alatt volna keresztülvihető. Az 1917-es események hatására azonban (ekkor lépett be a háborúba az Amerikai Egyesült Államok, és ekkor tört ki Oroszországban a forradalom) megváltozott a véleménye: most már Németországban látta megtestesülni a demokrácia legfőbb ellenségét, a demokratikus intézményrendszer elterjesztését pedig az antant hatalmaktól remélte. 1818 tavaszán írott könyvében a Habsburg Monarchia államszövetségi reformját szorgalmazta, vagyis egy olyan államszövetség létrehozatalát, amelynek tagjai Ausztria, Magyarország, Lengyelország, Csehország és a délszláv Illíria volnának. Jászi változó nézetei jól tükrözik mind az odahaza, mind az emigrációban élő huszadik századi magyar értelmiség legfőbb dilemmáit. A kérdés: miképpen egyeztethető össze az önállóság és a demokratikus modernizáció? Mitteleuropa, az összes fedőnevével együtt, termékeny eszmének bizonyult mindezekben a vitákban.
Magyarország területi integritása és a regionális kooperáció
Az első világháború után egész Magyarországot az foglalkoztatta, hogyan kárpótolhatnánk magunkat a hatalmas területi veszteségért. És mihez kezdjünk új szomszédainkkal? A segítséget mindenki a nagyhatalmaktól várta. Közép-Európa gondolata csupán egy maroknyi - jórészt száműzetésben élő - liberális és radikális demokrata fejében létezett, akik úgy gondolták, a versailles-i rendezést csakis úgy volna lehetséges felülírni, ha Németországtól Oroszországig - a fasizmus Szküllájától a bolsevizmus Kharübdiszéig - mindenütt felvilágosult demokraták vennék át a vezetést. A második világháború után egy röpke történelmi pillanatig felcsillant a remény, hogy az ötlet keresztülvihető, ám amikor 1948. január 18-án Dimitrov azzal a javaslattal állt elő Bukarestben, hogy hozzunk létre egy föderatív vagy konföderatív államszövetséget Albánia, Bulgária, Csehszlovákia, Görögország, Magyarország, Lengyelország, Románia és Jugoszlávia között, Moszkva hallani sem akart a dologról.
A kommunizmus felelősei
Hőn szeretett halottunk igencsak kapóra jött abban a harmadik kérdésben is, hogy miféle belső és külső tényezők segítették elő hazánkban a diktatórikus rendszerek, elsősorban pedig a kommunizmus térnyerését. Hogy vajon a kommunizmust a szovjet birodalmi gondolkodás erőszakolta-e rá hazánkra, vagy pedig mélyebb gyökerei is voltak. A kérdés, általánosabban fogalmazva, így szól: létezik-e valamifajta történelmileg meghatározott, strukturális hasonlóság a szovjet blokk államai és társadalmai között? Vajon tényleg csupán véletlen - tette fel a kérdést 1979-ben Szűcs Jenő -, hogy a vasfüggöny vonala majdnem pontosan egybeesett az 1500 utáni örökös jobbágyság határvonalával? Talán közismert, hogy Szűcs az egyházmegyék, az építészeti stílusok és a jogi intézményrendszer elterjedését tanulmányozva arra is rámutatott, hogy a római limes vonala Európa morfológiai térképén is kivehető, ami arra enged következtetni, hogy a „Nyugat” fogalma a kezdetektől fogva magában hordozta „Közép-Európa” létrejöttének lehetőségét. Ugyancsak Szűcs Jenő volt az, aki a „Kelet-Közép-Európa” elnevezést hőn szeretett halottunk egyik álneveként ismerte fel.
Mit köszönhet Közép-Európa a magyaroknak?
Kedves gyászoló egybegyűltek! Legalább hét olyan neves magyar társadalomtudóst és történészt tudok felsorolni, akik az 1980-as évek során nagyban hozzájárultak eszménk elterjesztéséhez. Közéjük tartozik az 1957-ben elhunyt Jászi Oszkár,aki ösztönző intellektuális örökséget hagyott ránk. A középkorász Szűcs Jenőt Bibó István (1911–1979)1945 és 1948 között írott korszakalkotó tanulmányai ösztönözték arra, hogy megírja Vázlat Európa három történeti régiójáról című híres tanulmányát. Bibónak az volt a legfőbb célja, hogy felmérje Magyarország mozgásterét, határait és lehetőségeit a szovjet érdekszférán belül. A negyedik tudós, Makkai László a feudalizmus Kelet-Európában mélyen gyökerező „eredeti jellegzetességeivel” - a rabszolgatartás továbbélésével és a szabad katonai réteggel - foglalkozott. Makkai szerint Nyugat-Európa gazdasági virágzása a 16. században elrejtette ezeket a jellegzetességeket, ám a 17. században, a gazdasági pangás idején ismét a felszínre bukkantak. Szeretett halottunk, a Közép-Európa fogalom komoly támaszt nyújtott Makkai Lászlónak elmélete megfogalmazásában. És ugyancsak kapóra jött a Monarchia-korabeli Magyarországgal foglalkozó Hanák Péternek, aki az államok gazdaságának, társadalmi berendezkedésének, politikai rendszerének és kulturális életének eltérő ütemű és irányú fejlődését vizsgálta. Végül, de nem utolsósorban meg kell említenem Berend T. Ivánt és Ránki Györgyöt, a két kitűnő gazdaságtörténészt, akik Magyarország elmaradottságának és alulfejlettségének okait kutatva a „középpont” és a „periféria” fogalmaival kombinálták Közép-Európa fogalmát.
Attól tartok, nem adhatnék önöknek kellőképpen átfogó képet hőn szeretett halottunkról, ha csupán a társadalomtudósok életében betöltött szerepével foglalkoznék. Írók (például Konrád György és Esterházy Péter), filmrendezők és a legkülönfélébb ellenzékiek éltek a fogalom kínálta lehetőségekkel. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a felsorolt foglalkozások sokkal nagyobb mértékben támaszkodnak a képzeletre, mint a közgazdaságtan vagy a szociológia, mely utóbbiaknak művelői nemigen vették hasznát Közép-Európa fogalmának.
Közép-Európa vagy Európa?
Pontosan ez a dilemma okozta hőn szeretett halottunk vesztét. Léte oly mélyen gyökerezett az 1980-as évek politikai légkörében, amikor a vasfüggönytől keletre fokozatosan meggyengült a szovjet hatalom, hogy a kétpólusú világrend összeomlása után korábbi hívei közül sokan elfordultak tőle. A régi Közép-Európa-rajongók újdonsült szívszerelme Európa lett. Ez a felettébb vonzó hölgy, akinek bája Zeusz óta sem halványul, ellenállhatatlanul csábítónak bizonyult. Közép-Európa helyett ő lett az ellenpontja annak a diktatórikus, sőt, helyenként despotikus kommunista uralomnak, amelyet sokan felelőssé tettek a szovjet blokk államainak gazdasági stagnálásáért és hanyatlásáért. Az 1980-90-es évek fordulóján úgy tűnt, Európa maga az Ígéret Földje, ahol elsősorban kulturális és imaginárius tényezők teremtik meg az európai összetartozás alapjait, vagyis azt a kohéziós erőt, amelynek csupán „a gonosz” egyre morzsolódó birodalma, a Szovjetunió szab gátat.
Megkezdődött szegény, semmibe vett eszménk haláltusája, ráadásul azt is el kellett szenvednie, hogy amellett, hogy elismerik mozgósító erejét, végső soron légből kapott agyszüleménynek nyilvánítják.
Halála napján, 2004. május 1-jén, az új összeurópai politikai közösség születésnapján egész Magyarország ünnepelt. Mielőtt azonban befejezném mondókámat, előbb még szeretnék beszámolni önöknek néhány fontos kísérletről, amelyet Kelet-Európa feltámasztására, vagy, ahogy manapság mondani szokás, „újra kitalálására” tettek.
Kísérletek Közép-Európa feltámasztására
Leghűségesebb magyar rajongói Nyugat-Magyarországon tevékenykednek, vagyis abban a régióban, ahol Ausztria, Szlovákia és Magyarország a legközelebb van egymáshoz. Érvelésük igazán lefegyverző: azt mondják, Közép-Európa újra kitalálása egyrészt jelentős mértékben hozzájárulna az Európai Unió sikeréhez a globális versenyben, másrészt növelné az EU népszerűségét az új tagállamok lakossága körében. Az az elképzelésük, hogy az uniós régióknak úgy kéne egymáshoz kapcsolódniuk, mint az olimpiai játékok öt egymásba fonódó körének. A Németország és a posztszovjet államok közrefogta térség népeinek történelmében különleges pillanat, hogy nincs közöttük se katonai, se politikai konfliktus. Közép-Európa most egy olyan nagyobb „körré” nőhetné ki magát, amely segíthetne összehangolni a regionális együttműködés új formáit. Segíthetne továbbá demokratikus gondolkodókat nevelni az új demokráciák számára, amelyeknek motorjai - állítólag - azok a demokratikus intézmények, ahonnan csak maguk a demokraták hiányoznak. Hadd osszam meg önökkel még egy élményemet: tavaly, amikor Ausztráliában jártam, véletlenül összefutottam hőn szeretett halottunk egyik igen távoli rokonával. A rokont úgy hívják, Délkelet-Ázsia. Kiderült, hogy őt is gyakorlatias szempontok hozták létre. A második világháború után a politikusok kitalálták, hogy Brunei, Burma, Thaiföld, Laosz, Kambodzsa, Vietnam, Malajzia, Szingapúr és Indonézia között (az egyszerűség kedvéért a mostani neveiket használom) egyfajta földrajzi-kulturális egységet kellene létrehozni. A történészek, nyelvészek, antropológusok és politológusok irányította folyamat legfontosabb célkitűzése az volt, hogy a térség se olyan ne legyen, mint India, se olyan, mint Kína, hanem valami a kettő között, közös szerkezeti elemekkel (Milton Osborne). Ugye, milyen ismerős?
Kedves gyászoló egybegyűltek!
Legyenek résen! Ha netán valami motoszkálást hallanának hőn szeretett halottunk virágokkal ékes sírjából, távolítsák el róla a sírkövet, és adjanak neki még egy esélyt a feltámadásra. Mert noha temetni jöttem Közép-Európát, nem dicsérni, én még mindig hiszek a csodákban.
A szerző történész, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa. Itt olvasható tanulmányát 2006. február 24-én, a firenzei Európa Intézet által megrendezett Közép-Európa konferencián adta elő.
Elekes Dóra fordítása
Szerző: Pók Attila
Publikálás dátuma: 2006.05.08 14:36
|
