 Kedves Pista! Megdöbbenve hallottam a hírt, hogy engedtél az invitálásnak és most már más dimenzióban folytatod a földön elkezdett munkádat. Ne haragudj, hogy számon kérlek, de nem ezt beszéltük meg az utazás-kiállításon. Akkor abban maradtunk, hogy találkozunk tördemici pincédben és borozgatás közben jókat beszélgetünk. Emlékszel, milyen jót nevettünk, hogy betegszállító helyett engem hívtál fel és te nem tudtad mire vélni az értetlenkedésemet, amikor számon kértél, hogy miért nem vagyok már ott értetek. Vagy amikor felidéztük a májusfaállítás másnapját, amikor a Krisztin Lacival hajnalban megkapáltuk a kiskertet, mert a sötétben mindent összetapostunk és nem akartuk, hogy lásd a rombolást. Mindig, így most is felidézted a szüreti felvonulást, amikor mi Szigligetiek cigányoknak öltöztünk, és én elcsórtam az ácsok szerszámait az egyik utcában. Hihetetlen átéléssel tudtad mesélni a történeteket és számomra mindig ünnep volt, amikor téged hallgathattalak. Nagyokat tudtál nevetni az egykor bosszantó eseteken, meséltél az elárasztott pincéről, a nyitva hagyott csapról, a munkádról és a terveidről. Igen a terveidről. Tele voltál megvalósításra váró feladatokkal. Örömmel mondtad, hogy végre van időd a famunkákra. Büszkén mesélted, hogy készül a kerítés, te magad szabod ki az elemeket. A feladatok és az örömteli pillanatok ott sorakoztak a naptáradban. Mindennek meg volt a helye. Élvezted a nyugdíjas életet a családod körében. Kérdezem én, akkor miért most? Nem értem. Te, aki megjártad a poklot és teljesült a csoda, újra születtél, most így hagysz itt bennünket? Emlékszem a transzplantáció után, amikor már bíztató volt az állapotod, a polgármesterek- Megyei Önkormányzat mérkőzés után a te egészségedre koccintottunk és akkor megbeszéltük, hogy a visszavágóra már téged is elhívunk. Téged mindig örömmel láttunk köztünk. Te mindig polgármester maradsz. Tudtad, hogyan kell feldobni a hangulatot. De most szomorú vagyok, pedig rád gondolok. Ez nem igazság a sorstól. Pár éven belül a második olyan polgármester hagyott el, aki támaszaim voltak a polgármesterré választásom után. Rengeteget segítettél nekem a megbízatásom elején. Most nagyon szégyenlem magam, mert talán meg sem köszöntem azt a sok jótanácsot, amivel elláttál. Ez nem illetlenségből fakadt, hanem vártam az okításokat, a jó tanácsokat. Bocsánat, de így nem fejezheted be! Még vannak kérdéseim. Igen kérdések vannak, de neked már nem tudom feltenni.
Szomorú vagyok, de a remény megerősíti a lelkemet. A remény, hogy mi még egy másik dimenzióban ismét találkozunk. Így hát nem búcsúzok. Nem búcsúzok, mert emléked örökre köztünk él!
Egy gyászoló polgármester!
|
