Az ünnepek fontosak, hiszen alkalmat adnak a számvetésre, a honnan
indultunk-hová jutottunk megfogalmazására. Tavaly decemberben a Jászkürt újság 20
éves jubileumát tartotta, hogy felidézze, a két évtized során a helyi
nyilvánosság szerepe miért és kinek volt fontos. Milyen, ma már történelminek
is mondható, meg nem másítható dolgokat rögzített, s őriz az újság. A
szerkesztőség jubileumán érintették azt a tényt, hogy 1989-ben a helyi városi
vezetés a kábeltelevíziózás gondolatával is foglalkozott. Ez is megvalósult, de
a jubileumra csak egy ember gondolt, úgy tűnik másoknak nem volt fontos a
múltidézés.
A SZIE ABK második emeleti, sarki
kuckójában mindenféle monitorok, gépek, képernyők, zsinórok, kábelek, állványok
társaságában beszélgettem Soós Imre tanár úrral. Egy 1995-ös Jászkürtös cikk
nagyított másolatát is mutatja a népszerű és közismert Cserháti Ági tévébemondó
fotójával. A cikket én írtam arról, hogyan kezdődött tévés pályafutása. Az
egyik monitoron pedig egy jászberényi látkép „áll”, s rajta felirat dátummal:
1990. február 23. 19 óra. A Jászberényi Városi Televízió első, kísérleti
adásának időpontja.
- Ekkor kezdődött a
televíziózás számunkra. Itt, ezekben a helyiségekben, a főiskolán volt a
stúdió, itt rögzítettük a stúdióbeszélgetéseket, a felkonferálásokat, összekötő
szövegeket, a hallgatókkal itt dolgoztuk ki, mit és hogyan csináljunk. Nagyon
lelkes és érdeklődő csapat jött össze. Büszke vagyok ma is Bethlendy Csabára,
Cserháti Ágira, Demeter Sándorra, Krupa Sándorra, Hídváry Péterre, Seidl
Istvánra, egykori hallgatóinkra, akik nagy lelkesedéssel részt vettek ebben a
munkában. Meg kell említenem Goldman Tamás, Koza János és Szász Anita nevét is,
ők is részt vettek az első film elkészítésében.
- A Városi TV adását kik láthatták, hiszen
ahhoz megfelelő technika is szükséges volt.
- A városközpont
néhány épületébe vezették be a kábelhálózatot húsz évvel ezelőtt. Ezt a
Jászsági Építőipari Szövetkezet létesítette, az ő vállalkozásuk volt. Ebben
Novotny Jánosnénak, a szövetkezet vezetőjének volt nagy szerepe. A
hálózatépítésben sokan dolgoztak, de Aszódi Ferenc nevét mindenképpen meg kell
említeni, az ő szakmai munkája is benne van ebben. A hálózat persze kevés a
rendszer működéséhez. A fejállomás a Déryné Művelődési Központ épületén volt. S
ott is ki alakítottak egy stúdiót, számos műszaki berendezéssel, amivel az adás
megvalósulhatott. Ebben pedig Sas Istvánnak és Bojtos Györgynek volt nagy
szerepe. Ők készítették az utcai riportokat, beszélgetéseket, üzemeltették a
bejátszó technikát. A főiskolán mi egy-egy műsort, stúdióbeszélgetést vettünk
fel, megszerkesztettük a műsort, aztán kazettán a DMK-ból adásba került. Sok
ember együttműködése kellett ahhoz tehát, hogy az első műsor elkészülhessen és
az első adást a tévénézők láthassák. Ekkor, tehát 1990. február 23-án a
Nosztalgia Kávéházban – ez sincs már meg – néztük meg az első adást.
Mivel én húsz évvel ezelőtt nem láthattam a VTV műsorait,
Soós Imre elindítja az ereklyeként és féltve őrzött kazettát. A kép mozdul, és
felcsendül a Jászkun kaszás induló, ami szignálja volt a VTV-nek, majd Cserháti
Ági köszönti a nézőket a főiskolai stúdió szobájából. Egy Jászberényt ismertető
film indul el, melyet nem győzünk megállítani, hogy megbeszéljük az érdekességeket.
A városnézés egy fiatal pár, a főiskolára érkezett hallgatók sétájának keretébe
ágyazott. Soós Imre hangsúlyozza, amit látok az a vágatlan kópia, s mutatja mi
az, amit ki kellett vágni a filmből. Mert, hát ilyen is volt. Hol ez, hol az
szólt bele a dologba. Minden kazettát meg kellett mutatni Novotny Jánosnénak, s
ha ő kért valamit kivágni, akkor az úgy történt. A jóváhagyott változat került mindig
a képernyőre. 
Tanár és tanítvány egy fotón
A húsz évvel ezelőtti Jászberényt látni nagyon izgalmas
volt. Percről percre kértem: stop, álljunk meg. Mert felvillant a szovjet
emlékmű a DMK épülete előtt, a régi, igen elhanyagolt, rémesen lepusztult piac
látványa, a Lenin-szobor, a Hűtőgépgyár régi bejárata, az Időjósló szentek
kopott szobra az elvadult környezetben, a könyvtár dobozszerű régi épülete.
Olyan dolgokat láthattam, melyek már nincsenek meg, csak a filmkockák őrzik
létezésüket. Láttam az épülő, még kopár Érparti lakótelep új házsorait, a
Neszűr egy-egy szép épületét, a gondozott szőlősorokat, a természet szinte
festői, kamerával „rajzolt” látványát, a városközpont újabb bérházait. Kiderült
így, hogy mennyit változott, gazdagodott Jászberény a 20 év alatt. Mert bizony
ez a film dokumentumerejű is volt számomra.
- Egyetlen kamerával készült ez a film, heteken át
dolgoztunk rajta. Egy Commodore 64-es számítógépünk volt akkor – mesél Soós
Imre. – Büszke vagyok rá, hogy olyan körülmények között meg tudtuk csinálni,
színvonalas filmet vittünk képernyőre. Persze óriási volt a lelkesedésünk is. Mindenki
a saját tudását adta, senki nem fizetett nekünk a munkáért. A főiskola életéről
is készült film, sportrendezvényeket is rögzítettünk. Nem volt egyszerű
kitalálni azt, hogy például egy táncversenyről hogyan lehet igazán jól
tudósítani. Kitaláltam, hogy a kamerának felülről kell látnia az eseményeket, a
mozgást. Aztán készítettem egy olyan speciális állványzatot, aminek a tetején
volt a kamera, a rúd végén pedig a számítógépes egység. A fiam készített hozzá
szoftvert, a végén egy saját találmány született. A Lehel Társastánc Klub
versenyét rögzítettem így, amiben számos trükköt lehetett már beépíteni, így a
tánc lendületét, szépségét, a mozdulatok harmóniáját is meg tudtuk mutatni a
képernyőn. Persze ez már nem 1990-ben történt.
Aztán újra visszatértünk 1990-be, és a február 28-án
zajlott Lehel-Fradi hoki meccs képei tűntek fel a képernyőn. A legendás csapat
legendás sportolói fiatalon, bajnokként látszottak. Soós Imre pedig
kifogyhatatlan az érdekességekből. A győztes csapat ünneplése során feltűnt a
jégen Darázs István – még szinte karcsúan – s mellette az ötéves Darázs Péter
talpig hokis szerelésben. A gyermek előbb hokisnak készült, s akkor még senki se
gondolt arra, hogy a rövid pályás gyorskorcsolya olimpikonjaként szurkolunk
majd neki 2010-ben a Vancouver Téli Olimpián!
A meccs kazettája igazán profi munkát mutat, a szünetben
rövid interjúk készültek a sportolókkal, edzőkkel, sportvezetőkkel. Az orosz
sportolók tolmácsolásában Palla Lászlóné segített, de volt amikor Stanitz
Károly volt a tolmácsuk. A fizetség az ő számukra is az volt, hogy nevük a
képernyőn szerepelt.
- Én a főiskolai
diplomaosztó ünnepség után, 1990 nyarán abbahagytam a VTV-vel való
együttműködést. Nem volt ínyemre a „cenzúrázás”, de az sem volt tartható, hogy
rengeteg munkánkért olykor csak letolást kaptunk, fizetséget szinte egy fillért
sem. A főiskolai tanítás mellett hosszú távon nem is lehetett volna ezt
csinálni. Ami számomra nagy büszkeség, hogy a hallgatókat sikeresen vittük be a
kommunikáció, a média világába, hogy én magam is olyasmit tanulhattam meg, amit
másként nem. Ezt főiskolai munkám során a későbbiekben is hasznosítottam.
Büszke vagyok a találmányomra is. A kameraállvány motorizálását úgy sikerült
megoldani, hogy zajtalan, tehát nem zavarja a felvételt, a számítógépes
vezérlése - amit a fiaimmal terveztünk- is kuriózum. Boldoggá tesz ma is, így a
nyugdíjhoz közel, hogy ezek a filmek elkészültek. Egyébként a főiskola
honlapjára feltettem őket, tehát ott láthatók.
Ebből a kezdeményezésből a főiskola büszkeségeit is sorra
vettük. A média világába került, s ott helytállt hallgatók – akikre büszke
lehet Jászberény – a következők: Bethlendy Csaba, Cserháti Ágnes, Hídváry
Péter, Dézsi Zoltán. Krupa Sándor is nyilvánosság elé került tevékenységével,
ha nem is a televíziózás kategóriában
Soós Imre emlékei, élményei örömteliek, az idő megszépíti a
múltat. A városi televíziózás hőskorszaka, első lépései pedig Jászberény
történetének fontos eseményei. A folytatásban a hálózat és a tévéstudió
birtoklásáért nagy küzdelem folyt mind gazdasági, mind politikai szempontból. Sok
bukfenc, kudarc, szervezeti és tulajdonosi átrendeződés, új, azóta már el- és
letűnt vezetők, riporterek sora következett. A hálózatépítés azonban
folytatódott, s ma már nemcsak Jászberény, de a Jászság nagy része is láthatja
a kábelhálózat révén a világ több tucat műholdas csatornáján a műsorokat.
Mellette azonban a városi stúdió megmaradt, mindig voltak önfeláldozó emberek,
akiknek szívügye volt a helyi stúdió, a helyi műsorok készítése.
Kiss Erika
|
