(Pál-fordulóra)Sok éve annak, hogy karácsonykor meglátogattam. Különös karácsony volt. A felhők rozzant búraként vonszolták magukat a tengernyi égen, a föld félig fagyosan undorodva vonaglott e sok szürkeségtől.
Nem volt hó, nem volt fény, a tanya kietlen volt, az életnek semmi jele.
A düledező tanya kéménye nem füstölt, apró kis ablakai sötétek, átvették gazdája komorságát. Pál bátyám, szép kis tanyájának már csak az egyik szobáját lakta. Hajdan e szobában sokat játszottunk, zsivajjal és kacagással volt tele. Ma már csak emlék és álom. Álmodó falakról, mint a közelben levő part oldaláról a föld, úgy pereg le a vakolat.
Beléptem a szobába, az öregember roskadtan állt az asztal előtt, várt, és az ünnepre készült, mindig mondta nekem, ha jössz, és itt van még a szent karácsony. Egyedül élt, nem fűtött be, nem volt miért. Nyolcvanon túl már elkérgesedett és ezt a belsőt már nem érintette meg a hideg, sem a meleg, csak egy kis szeretet utáni vágy pislákolt öreg szívében, meg egy szál gyertya, amit mindig meggyújtott mikor meglátogattam. Most is ezt tette, közben motyogott. -Leroskadnak a tanyák, mint ahogy kidőlök lassan én is. Senkinek nincs szüksége rám, sem a tanyámra, tudod öcsém nem kellenek az öregek – közben reszkető kezét imára kulcsolta. És csak úgy, magának, feltette a kérdést, hogy minek imádkozzak?
-Ángyod, Julis már rég meghalt, kint nyugszik a parlagháton, őérte sokat imádkoztam, de magamért… Gyermekeim csak addig jöttek, míg tudtam adni nekik, mikor már nem, akkor elmaradtak, egy napon pedig külföldre mentek – legyint. – Tudom, nincs tovább a jelen.
Csendben ülünk, a gyertya serceg. Érzem gondolatai visszavitték a múltba, emlékezik, talán látja magát a bölcsőben, édesapját ki föléje hajol, kérges tenyerével megsimogatja az arcát, látja édesanyja kontyos haját, fehér kötényét, érzi a tej meleg, édes illatát. Továbbéli gyermekkorát, tócsát kerülgetve rohan a tavaszi földeken, a kis bárányok, a csikók, a madarak és annyi gyönyörűség. Az iskola, a kántortanító, kiről oly sokat mesélt, neki fényt hozott és világosságot. A legénykor, a csínytevések, már a menyegzőjén látja magát, Julis pityereg, bújik hozzá, és szorítja a kezét, mintha soha nem akarná elengedni. Együtt, de szép volt, nem sokáig tartott. Tél volt, nagyon hideg, Julis elment, az égi honba költözött, a fagyos rönkök tompán puffantak, a koporsó fedelén, csak a két gyermek tartja benne a lelket. Özvegysége menti meg a fronttól, de nem menti meg az oroszoktól, a málenkij robottól, a fosztogatástól, igaz az élete megmaradt.
Ha nehezen is, de újra kezdi az életet, nincs ló, nincs igavonó, ha csak ő nem küzd, hogy felnevelhesse gyermekeit.
A könnyebb évek után, újabb csapás a TSZCS erőszakos agitálás, elveszik tehenét, lovát, földjét, ma is csodálkozik, hogy tehettek vele ilyet. Nagyot sóhajtott és kinyitotta a szemét, a merengésből visszazökkent az omladozó falak és szúette bútorok közé. Kicsit csodálkozva nézett, majd kis ideig bámulta a gyertya imbolygó lángját. Azt megjegyezte, jót hallgattunk, de most már megyek, a vendégnek kijár egy kis ünneplés. Halkan rám kérdez: - Gyújtasz? – dóznijával kotorász, én kisegítem, reszkető kézzel vette el a cigarettát. Gyertyával adott tüzet, keze remegett és csak nézte keze ráncait a gyűrődéseket, sajátját is meggyújtotta, nagyot szívott és fújt, a füst az ég felé kavargott. Az öreg csak állt és bámulta a kavargó füstöt, így vette észre a karácsonyi csillagot.
Halkan szólt hozzám: - Öcsém, szent ünnepünkkor kívánni szoktunk valamit. – szavaiból kiáradó titokzatos erő uralkodott, éreztem, hogy e földi létben szent dolog születik. Kívánság, kérés, az Úr, a Mindenható felé, szíve célkeresztjében a cél, a kérés oly kicsinek tűnt.
Hallgattam, tudtam, hogy kérése olyan lesz mint egy sóhaj, oly hal lett, mint egy gyenge fuvallat. Felemelt tekintette suttogta: - Uram, csak a Pál-fordulót engedd meg nekem!
Az Úr kegyes volt hozzá, megengedte. Szépen felöltözött, elment a templomba, köszönetet mondani.
Péter komája mesélte, együtt voltak az Úr házában imádkozni, hirtelen hazafelé nyilallást érzett a szíve táján, csodálkozott, hogy tehet ő vele ilyet ez az öreg szív. Mondta is komájának, komám Pál-fordulóván én az Úrhoz fordulok, bebocsátást kérek hozzá és ott is híven szolgálom… Megtörtént.
Számomra ő nem hal meg, bennem él. Bölcsességével, hitével, szeretetével, mert mindig a legnagyobbat adta, a szeretetet. Nem köszönök el tőle, csak rá emlékezem
Vitéz Balogh Imre
