Valami vonz és egyszersmind taszít is bennünket, ha e különös, meseszerű, ismeretlen, fekete kontinensre gondolunk.
Szeretnénk látni a piramisokat, a Nílus deltáját, forrásvidékét, kibarangolni a sivatagba, felfedezni sziklarajzokat. Nem beszélve a kongói dzsungel, vagy a szavannák állatvilágáról, amelyekről legtöbbet a a tv műsorokból nyert ismereteink alapján ítélünk meg.
A sok szépség ellenére tudjuk, hogy még ma is Afrika a világ legelmaradottabb és legszegényebb kontinense. Persze ez így nem teljesen igaz, mert míg egyes részein mérhetetlen jólétben és gazdagságban élnek emberek, addig más helyeken, még ma is megdöbbentő a nyomor és a civilizálatlanság.
Az 1970-es, 80-as években Magyarországról többen is Algírba mentek dolgozni. Az ekkor alig egy évtizede felszabadult ország sajátos fejlődési pályára lépett, mely ötvözte az arab nacionalizmus és az államszocializmus bizonyos elemeit. Meg kell vallanunk, azért az 1970-es évek Magyarországáról nézve is kellett egy bizonyos kalandvágy, hogy valaki egy ilyen országba menjen dolgozni.
Várady Judit vegyész és kis családja is így érkezett meg Algírba. Könyve, a Zarándokúton Sefárba, ez időben szerzett élményeit rögzíti írásban. Minekünk, akiknek Algériáról, csak az idegenlégió és a Rejtő regények jutnak eszünkbe, igen különös élmény szembesülni azzal, hogy ott milyen zord körülmények között élnek, ott ma is az emberek.
Várady Judit könyvében azok a legizgalmasabb sorok, melyek saját élményeit mutatják be. A magyar ember rácsodálkozik arra, miként is lehet víz nélkül egyáltalán létezni.
„Az asszony leült a földre, törökülésben. Egy fatálba öntötte a durva szemcsést szmullt, liszt helyett használt őrleményt. Egy teve-gyomorból, amely erre a célra van kiszárítva, áporodott szagú vizet löttyintett rá. Összegyúrta. Aztán kezet mosott. Nem vízzel, homokkal. A masszát a kőre tette, az lassan átsült és kész volt a napi eledele a családnak. Nehezen nyeltem le a falatokat, ám mégis, mert kedvesen kínáltak, meg kellett ennem.”
A ma európai emberének különös olvasmányélményben lesz része, ha kezébe veszi a könyvet. Néha olyan érzésünk van, mintha valamelyik XIX. századi nagy utazó felfedező úton járt volna és, és ezen élményeit osztja meg velünk. Nem is hinnénk, hogy alig hu-szonöt évvel ezelőtt, Európától nem is oly messzi, ősi vallási köntösbe burkolózva nomád és civilizálatlan körülmények között éltek emberek. Mikor nekünk már mindennapos volt, hogy ha kinyitjuk a csapot, akkor folyik a víz, ha felszállunk a buszra, akkor eljutunk a végcélunkig, ha bemegyünk a boltba, akkor majdnem mindent, de a fő élelmi-szereket megkapjuk.
Várady Juditnak és családjának, akik a civilizációból csöppentek Algírba mindez nem adatott meg. Mégis az egész könyv hangvételén átsugárzik, hogy ők, ott még a nélkülözések mellett is boldogok tudtak lenni. Vajon mi az, ami széppé teszi ezt a sivatagi és kopár hegyekkel teli országot?
A szerző ódákat zeng az ott élő emberek barátságosságáról, segítőkészségéről.
„Sokat kaptam tőlük, olyanokra tanítottak meg, amelyekre Európában nem fordítanak figyelmet. Algériában más volt az értékrend, a mérce… Gazdag emberré váltam, olyan kincseket kaptam, amelyből sok-sok éven át lehet a lelkemet egyensúlyban tartani.”
Persze senki se gondolja, hogy könnyű utiolvasmányt tart majd a kezében. A szerző megismertetett bennünket az ország történelmével, természeti tájaival, iszlám szokásaival. Ezek a fejezetek, sokszor kicsit hosszúra és szárazra sikeredtek, kivéve, mikor személyes élményeit mutatja be. Viszont ilyenkor, ha lehunyjuk a szemünket, szinte látjuk a sivatagot, vagy a bádogtetős városokat, érezzük a datolyapálmák ringását és friss gyümölcsök nedvét. És akkor talán megértjük, hogy miért is élnek itt az algériaiak.
„A sivatag eleinte csöndes és üres, nem nyílik meg az első napon. Ha nem mondasz le érte az egész világról, ha nem fogadod el hagyományait, szokásait, sosem fogod megismerni mint hazát, otthont, élhető világot. A sivatag bennünk mutatkozik meg. Hogy közelébe jussunk nem elég, hogy meglátogassuk, hogy igyunk a kút vizéből, az kell hozzá, hogy egy forrás – a vallásunk legyen! Mert kell egy forrás, tiszta forrás, ami a vallásunk lehet...”
Ajánlom mindenkinek a Novum Verlag új könyvét a Zarándokúton Sefárba, aki szereti az úti beszámolókat, vágyik megismerni az arab világ kultúráját, vagy, aki tovább bővítené azt, amit eddig tudott Algírról.         M.A.