Rekedtre játszotta a telefon a Liszt rapszódiát - már másodszor - mikor sikerült végre elérni és elnémítani. Kint még koromsötét volt, s már a madarak sem csiviteltek oly vidáman, mint két héttel korábban. Egyáltalán a kinti és a benti csend oly tapintható volt, mint a sötétség, amely rátelepedett a tájra és a lélekre.
Nagy sóhajtással felvette nehéz motyóját a hátára, és reggeli sötétségben elindult az ajtó felé. Kicsiny vállára, törékeny testére ránehezedett az óriási táska, amely majdnem akkora volt, mint ő maga.
A fénytelen reggelen szürkének ható arcára, ónos fáradtság ült ki – a kora reggeli időpont ellenére. Közönyösen hátrasimította megbokrosodott hajszálait és egyik lábát a másik után téve, rogyadozva indult el a még sötét, vagy alig pislákoló ablakú házak között. Nem állt meg, nem is nézett fel, komoran bámulta a bitumenes utat, mintha a repedezett formák valami álmokat rejtettek volna. Ment előredőlve, egyenletesen ritmusba, szinte kiszámítva minden mozdulatot. Csak egyetlen biztos pont volt a távolban, a végtelenül hosszú utca végén várakozó, szürke kis helyiség, melyet pontosan időre el kellett érnie.
Egy üvegbunker hatású, ócska épülethez gyülekeztek mind, a batyusok. Ez a célállomás csak arra volt jó, hogy legyen egy, talpalatnyi hely, ahová beállhattak zord idő esetén. Régen beüvegezett táblái mára kitörtek, vagy összefirkálták őket, a várakozóhelyiség padjának deszkáit széthordta valaki, összetörték a maradék vázát is. De ugyan ki is ült volna le, hiszen a kis cipekedők menni, állni, támaszkodni még tudtak, de az már korántsem volt biztos, hogy felállásra képesek lettek volna.
Valahányan, mint megannyi kaméleon szürkén, álomittas szemekkel, súlyos motyójukkal érkeztek ide. Összebújva, egymás felé fordulva, mindannyian úgy néztek ki, mint a dolmányos varjú. A különbség közöttük, csak a táska színében volt. Álltak csendben és várták, hogy a jármű megérkezzen. Sorsuk közös volt, tartásuk arról árulkodott, hogy beletörődtek sorsukba, hiszen nem volt más választásuk.
Játsszunk! - mondta az egyik, mire páran felkapták a fejüket, nyakukat nyújtogatva, hogy ki is volt ki meg merte törni a napi mélabút. Mintha már a nap is a távoli dombok között meg-megcsillantotta halvány sugarait, mely végigpásztázta az utat és megállapodott az ócska épület sarkában. Pont ott, ahol a tegnapi részeg dorbézolás nyomai árulkodtak még, s talán még jó néhány napig ott is maradnak.
Játsszunk - mondta a kicsi és körbenézett, hogy ki figyel rá, ki tart vele ebben a szokatlan helyzetben. Hiszen, itt nem módi játszani, itt kérem, állni kell és várakozni. Bele-bele ásítani a csendben és megadóan tűrni, hogy ismét elkezdődik egy fárasztó, nyomorító nap. Ez nem az a környezet, ahol ilyen léha élvezeteknek lehet hódolni, tessék kérem felfogni, hogy bedarált minket a gépezet és azért állunk itt, mert ez a dolgunk.
Játsszunk! - mondta harmadszor is mikor ketten már ott álltak mellette kíváncsian, akkor hosszas keresgélés pulóverfölhúzás és zsebbenyúlkálás után előhalászott egy egészen apró kicsi szerkezetet. A kis mütyür megszólalt, majd rövid dallam után, elkezdődött a játék. A körülötte lévők elbűvölte nézték a picurka technikai gépezetet, majd egyre jobban belemelegedve biztatták, hogy mikor mit tegyen. A nagyobbak behúzott vállal sértődötten álldogáltak, hiszen egyrészt nekik sosem jutott volna eszükbe, hogy játékot hozzanak ide, másrészt megszakították nyugalmas közönyüket, befelé fordulásukat. Az egyik rá is mordult a játszókra: - Halkítsátok már le! Majd dünnyögve a helyiség belseje felé fordult, félhangon mormolva - mint a zsolozsmát - a matematikai definíciót, hiszen ma neki még felelnie is kell.
A kerítés mellől, az eddig a seprűre támaszkodó takarító munkás is közelebb lépett a játszókhoz, szája sarkában az elmaradhatatlan cigarettacsikkel, és rákukkantott a csodás szerkezet monitorjára. Míg a terecske egyik felében a mogorvák, magukban gubbasztók álldogáltak, addig a másik részén egyre többen összegyűltek, egymásnak adogatták a játékot. Az idilli nyugalmat a motor berregése szakította félbe. A tapasztalt mogorvák, már ismervén ezt a hangot lassan, de biztosan araszoltak előrébb, hogy majd a legjobb helyet kapják a járművön. A játszókat viszont, nem zavarta meg a hang, halk kuncogással nyugtázták az elért sikereket és nem figyeltek fel a közelgő változásokra. A jármű begördült és az idősebbek most már fegyverként használva nehéz táskájukat, rendet vágtak az apróságok között. Mire kinyílt az ajtó, már mind ott tornyosultak előtte. Az aprók, ijedtükben úgy rebbentek szét, mint a megriasztott kis verebek, azzal a különbséggel, hogy a hátukon cipelt nagy teher miatt nem tudtak fürgén lépkedni. Így történt meg, hogy a csoda szerkezet leesett a földre. A legkisebb utána kapott volna, de a körülötte lévő sok táska meggátolta, hogy elérje.
Ezt követően gyorsan peregtek az események, hiszen mindenki villámgyorsan trappolt fel a lépcsőn a „jó” helyre és persze rá-rálépve a játékra. A kicsinek sem volt ideje, hogy lehajoljon, hiszen a jármű nem várta volna meg. Így aztán a lépcsőn állva, a becsukott ajtón keresztül látta, hogy a köztisztasági alkalmazott a seprűvel odalép, és óriás lapátjára felsöpri a roncsokat.
Az meg kiköpve a szájában lévő csikket felnézett a távolodó járműre, majd vissza a csoda kütyü formátlan alakjára: - Játék, még hogy játék, phü!