„ Hiperaktívak mindig is voltak, csak akkor még nem tudtak
róluk. Nem kellett olyan sok időt tölteniük az iskolapadban, mint mostanság.
Hamarabb dolgozni kezdtek, és az megváltás volt nekik. Nem kötelezték őket
arra, hogy tizenkét éven át nyugton maradjanak. (Vagy körmöst kaptak!) Ám
felnőttként kétszer annyit bírtak, mint mások. Nagyon sok művész volt köztük.”
A nyár közepén, mikor minden pedagógusnak van ideje
gondolkodni és egy kicsit távolabbról vizsgálni az iskolai problémákat, a
Novum Verlag kiadó egy könyvvel lepett meg. Nochta Tia nevű pedagógus kolléga művével,
akinek nagyon jó író készsége van, érzékeny lélekkel nyúlt egy fontos, de még
alig felderített témához. Könyvének főhőse Gabó, saját szemszögéből adja elő és
írja le naplójában – amit a pszichomókus néni kedvéért készít – egy hiperaktív
gyermek panaszait.
Pedagógusként már nagyon régen ismertem a problémát és
láttam, hogy társaim is küzdenek vele. Jobb esetben megpróbálják megérteni,
együtt érezni a gyermekkel, rosszabb esetben kiküldik az óráról – amivel persze
lemarad a tananyag elsajátításáról – vagy még rosszabban megalázzák, ostobának
tartják a tanulót. Láttam a problémát, de most először szembesültem azzal, hogy
milyen is lehet a másik oldalnak, mennyire szenvednek ők is.
„ Az oviban az első év még elment, de a többi! Az egyik
társam hozott magával egy játékbilincset, és Helga néni engem kattintott ki
vele a radiátorhoz. Apu szerint bekattant.”
A szakirodalom szerint a dopamin nevű hormon hiánya, vagy
alacsony szintje miatt lettek „fimoták” (Figyelemzavaros-Motorikus
túlmozgásos-Tanulási problémákkal küzdő), egyébként e hormon hiánya miatt
halnak meg bölcsőhalálban a picik és e hormon felelős a Parkinson-kór
tüneteiért is.
Nosza, mondják a szakemberek, akkor adagoljunk dopamint a
gyermeknek. Milyen egyszerű is lenne, ha például ez nem az extasy és egyéb
serkentő szerek alapanyaga lenne. Tehát, ha nem akarjuk, hogy gyermekünket mi
magunk tegyük gyógyszerfüggővé, akkor ez a módszer sem ajánlatos. Ma már az
USA-ban is rájöttek, hogy nem túl célravezető a gyermekeket legyógyszerezni,
mert ugyan egy ideig elviselhetőek lesznek, akár egy egész tanórát is
végigülnek – vagyis nem zavarják az oktatást - de mind azt kiölik belőlük, ami
a hiperaktívokban olyan kiemelkedő, a kreativitást, az érzékenységet, a művészi
hajlamot. (Egy megjegyzés: nem kell arra gondolni, hogy ezekből a gyerekekből
mind művészt kötelező nevelnünk! Elég arra gondolni, hogy egy kőműves, lakatos,
vagy szakács is lehet kreatív!)
Mit tehetünk akkor, ha gyermekünk FIMOTA?
„Nálunk a családi recept ebből áll: a három összerázandó
tényező: szeretet+szigor+humor. Megspékelve például néminemű reménykeltéssel:
„Türelem Gabó, a sivatag is kivirágzik egyszer!”
Nochta Tia könyve hiánypótló, mert ráébreszti
társadalmunkat, hogy az úgynevezett „rossz” gyerekeknek is van lelke, sőt tán
nagyobb is, mint az átlagnak. Rácsodálkozhatunk arra, hogy vajon hány gyereket
aláztunk meg, bántottunk, akár tudtunkon kívül is. Persze azt is hozzá kell
tenni, hogy mire egy gyermekről a hosszadalmas vizsgálati procedúra után
kiderül, hogy hiperaktív, addigra, már majdhogynem kijárta az általános iskola
alsó tagozatát anélkül, hogy bármiféle pszichológiai, fejlesztési segítséget
kapott volna. Ekkorra persze tanulmányaiban is óriási hiányosságok vannak
(figyelemzavar miatt) és ezt a bizonyítványa is tükrözi. Így aztán nehéz
elfogadtatni a felső tagozatban lévő pedagógusokkal, hogy tulajdonképpen
kedves, aranyos hiperaktív gyermekről van szó és nem megátalkodott "rossztanulóról".
Ez bizony az az ördögi kör, amiből ma Magyarországon nehéz
kiszabadulni. Sokan kérdezik miért lett hirtelen ennyi hiperaktív, dyslexiás és
egyéb tanulási problémás gyermek a családokban. Nem lett, eddig is volt. Ők
voltak azok, akiket eddig a „hülyegyerek” kategóriába soroltunk. A tudomány
felismertette velünk, hogy nem butábbak bárki másnál, csak részképesség
zavarosak. Egyre többet tudunk róluk, hál Istennek már saját jogaik is vannak
(pl. érettséginél akár csak szóban is felelhetnek), mégis nagyon nehéz az
életük.
Ajánlom Nochta Tia: Összel végem van, mint a vakációnak (Egy
hiperaktív gyermek panaszai) c. könyvét minden érintettnek. Szülőknek,
hipi-hopiknak, tanároknak, az Oktatási Minisztériumnak, a Nevelési
Tanácsadóknak, pszichológusoknak, fejlesztési szakembereknek, valamint minden
érdeklődőnek.
Végezetül álljon itt egy vers Gabó (vagy Tia) remekműveiből,
amivel kifejezi, hogy milyen is a hiperaktívak élete:
Ősszel végem van, mint a Vakációnak