A pici állomás épületét álmos, mozdulatlan, fénytelen csend vonta körbe. Az égből ritkásan hulltak alá a januári hópelyhek, olyan egykedvű módon, mintha még útközben lebegve kellene eldönteniük, melyikük hová is érkezzen. Kora délután volt, a szürkület volt az egyetlen ebben a képben, ami lendületes, határozott változást mutatott, siettette az estét.Bent az egyhelyiséges épületben ösztövér, idős vasutas olvasgatott, néha fáradt, minden érdeklődést nélkülöző tekintetét a váróban csendben üldögélő háromtagú társaságra emelte.
A hasadozott műbőrbevonatú padon keskeny arcú, sovány kiskamasz fiú ült. A pad előtt, világos szőrű, keverék kutya vetette hátát a fiú lábának. Szemét lehunyva aludt, de ülve maradt. Talán azt gondolta, ha lefekszik, gazdája simogató keze nem éri el . A fiú komoly arccal csak a kutya cirógatására koncentrált. A mellettük ülő kesehajú óvodáskorú kislány a váró kicsi ablakán keresztül bámult a kinti szürke hóesésbe. Néha kalimpált pici lábaival.
- Mikor jön még egy? – lökte meg vállával a fiút a lány. A vastag, túlméretezett kabát még jobban kihangsúlyozta picinységét. Bár a kérdés csak erőtlen suttogás volt, a vasutas feléjük nézett.
- Nem ’tom, kérdezd meg! – súgta vissza a választ a fiú, továbbra is a kutya szőrét morzsolgatva.
- Inkább te! – kérte a lányka most már a vasutasra nézve.
-Tíz perc múlva érkezik vonat Miskolcról. –mondta a férfi a könyvének, nem nézve a gyerekekre.
A lány egy darabig ízlelgette a tíz percet, mint mennyiséget, majd soknak találva odasúgta a fiúnak
- Inkább én má’ mennék Bátyó! Éhes is vagyok.
Hangjában nem volt panasz, továbbra is a kinti szürkeségbe bámult.
-Papónál is éhes leszel. – vonta meg a vállát a fiú és nem mozdult.
- Tán sokan jönnek? –A lányka kérdezés közben megigazította lábával a földön a kutya mellé tett viseltes svájcisapkát, amiben egy tízforintos árválkodott.
- Nem ’tom, lehet…
A még távolban lévő vonat hangjaira figyeltek mindannyian. A vasutas nyögve felállt, majd ráérősen kiballagott a hóesésbe.
A kis csapat nem mozdult, vártak, kifelé figyeltek. Csak a kislány harangozott erőteljesebben a lábával. A fiú lehajolt a földön levő sapkához, felvette belőle a pénzt, megnézte alaposan, majd visszadobta bele. Figyelmüket a közben beérkező vonat az ablakból látható pici kockája kötötte le.
Az ajtó nyílásában megjelentek a frissen érkezettek, akik sorban áthaladtak a várón, hogy a másik ajtón távozzanak. Egy testes hölgy lelassított a kis csapatnál, kezét a kutya felé nyújtotta, de megakasztva a mozdulatot, mégsem simogatta meg. Tekintete aztán megállapodott a földre vetett svájcisapkán. Gyors mozdulattal kissé lehajolva a sapkába tett egy papírpénzt. Mégis megsimogatta a kutyát, aztán ő is kiment az ajtón.
A kislány izgatottan leugrott a padról, leguggolt a sapka elé, de nem nyúlt a pénzhez, kezét a zsebében hagyta.
- Bátyó! Ez mennyi?
A fiú már felállt, felvette a bankjegyet.
- Ötszáz forint! Gyere!
A sapkát hasadt zsebébe tömte, s a kutyával a hátuk mögött Ők is elhagyták az állomást.
Teljesen besötétedett, ajkukon párát lehelve némán tették meg az utat a vegyesboltig. Az üzlet fénye valamiféle melegséget vetített az utcára.
- Veszünk ennit?- nyelt egyet a kislány, ahogy megálltak az üzlet előtt.
A fiú figyelmét a bolt ajtajához támasztott vékonyka, pici fenyő kötötte le.
- Bátyó! Veszünk ennit? Tudunk?
A fiú nem válaszolt, határozatlanul a kilincs felé nyúlt. Az eladó megelőzte, a nyitott ajtóban megállva szigorúan nézett a gyerekekre.
- Na mi lesz?
A kislány olyan picire töpörödött óriási kabátjában, amennyire csak tudott. A fiú nyelt egy nagyot, a szót nyelte ketté
- Meny-nyi?
- A fa? Bökött fejével az asszony a kis fenyő felé.
- Az .
- Tüzelőnek? – A nő hangjában kis enyhülés – 200 forint.
-Szaloncukor van-e?- vált a fiú hangja határozottabbá.
- Nincs már karácsony! – majd meggondolta magát – Van az is.
A fiú bólintott
- Akkor megveszem a fát, és cukrot rája.
A kislány ekkor elsírta magát.
- Bátyó, már nincs karácsony! Minek a fa?
- Hogy legyen. Nekünk is. – válaszolta a fiú indulattal a hangjában. A gyűrött bankjegyet az asszonynak adta. A nő bement az üzletbe, majd egy kis csomaggal a kezében jött ki újra. A csomagot a síró kislány felé nyújtotta, aki nem nyúlt érte, csak fázósan váltogatta lábait a latyakos hóban. A fiú megragadta a fát, majd elvette a pakkot a nőtől. Határozott léptekkel indult bele a sötétségbe a szúrós viseltes kis fenyőt magához szorítva. A kislány még állt egyhelyben, majd kisvártatva a fiú után indult.
-Bátyó! Nem vettünk ennit! – kesergett csendben.
- Papó biztosan szerzett valamit. Otthon eszel. – nyugtatta a kicsit.
De Papó nem volt otthon. Csak a hideg, üres szoba várta őket. A kicsi lány fázósan kabátostól
Kucorodott a fekvőhelyre s a mellé telepedő kutya szőrébe temette arcát. A pici helyiségben a fiú lázas munkához látott. A kis fenyőt a falnak támasztotta, majd a cukrokat szépen sorban az ágak közé helyezte. Leült a lányka mellé, csillogó szemmel nézte a karácsonyfát. A kicsi lány ekkorra már aludt. A fiú gyengéden megrázogatta a kis vállakat a kabát alatt.
- Nézzed! Karácsony van! Itt a Jézuska!
A kislány felült. Ámulva nézett a fenyőre.
- Szép. – ásított, majd legörbülő szájjal suttogta – Bátyó, éhes vagyok.
A fiú felugrott.
- Nézd! Egyél cukrot! A fára a papírja is elég.
A kislány boldogan ugrott a fához, óvatos mozdulattal elvett az ágról egy cukrot. Gyorsan kicsomagolta, majd a szájába tömte, és kacagott.
- Nagyon finom! Egyél te is! Milyen jó a karácsony!
Szép sorban leették a cukrokat, egyiket a másik után. Csillogó szemmel, egyre kuncogva, örülve a ritka élvezetnek. A kislány visszakucorodott a fekhelyre. Már minden ízében remegett a hidegtől.
- És nekünk nem küld semmit a Jézuska? – kérdezte fogvacogva.
A fiú húga hátát, karját lehelgette, dörzsölgette, hogy alábbhagyjon a remegés. Közben nézte, nézte a fenyőt. Lassú mozdulatokkal állt fel, a bejáratnál fekvő szekerce nyelére fonódtak elfehéredő, szorító ujjai. Aztán határozott mozdulatokkal szelte, darabolta, aprította a fácskát.
Látod? – mondta a húgának – meleg lesz itt mingyár’ – gondolt ránk a Jézuska.
