A megyeszékhely szívében egy 40 méter magas észak-déli irányú sziklaszirtre épült Veszprém vára. Korábban bronzkori földvár állt itt, s annak földsáncai hordozták a középkori falakat. A 10. század utolsó harmadában fejedelmi szálláshely és a térítő Bruno püspök otthona, majd az egyik korai püspökség székvárosa. A 400x90 méter kiterjedésű, délfelé lankás sziklagerincet fallal övezték, benne székesegyház, palota állt. Jobban támadható déli részén a 13-14. században épült fel a kettőskapus, felvonóhidas bejáratú külső vár.

Az erődítmény 1242-ben ellenállt a tatárnak, ám 1276-ban, az országot pusztító belvillongások során Csák Péter nádor ostrommal elfoglalta, kirabolta és felgyújtotta.

Károly Róbert 1313-ban a püspököknek örökös főispáni rangot adott, így egy kézbe került az egyházi és világi hatalom. Jelentős építkezések folytak ezután, bár a helynek nem tulajdonítottak különösebb harcászati jelentőséget, hiszen az ország belsejében emelkedett.

Ezért nem csoda, hogy kiváló fekvése ellenére, elavult és egyre romló védőművei miatt, könnyen bevehető volt, így a török közeledtével a püspökség a 16. században Sümegre menekült, és két évszázadon át ezen a biztonságosabb helyen is maradt.

Fehérvár 1543-as eleste után a végvárak sorába került, ahol fontos pont lehetett volna, de támadhatósága és árulások miatt, a zűrzavaros időkben tizenhétszer cserélt gazdát. 1702-ben azon váraink egyike, amelyeket I. Lipót lerombolásra ítélt, s bár sorsa beteljesedését a Rákóczi-szabadságharc késleltette, 1733-ban Acsády Ádám püspök védőműveit nagy részben leromboltatta.

A jelenleg látható barokk paloták, házak és templomok zöme a 18. század során épült. A középkori várra elsősorban az egykori kanonoki házak kerítésfalait képező régi várfalak, és a tűztorony emlékeztetnek. A város egyik jelképeként is emlegetett épület az egykori, déli őrtorony többemelettel történő magasításával épült az 1810-esévekben.

A várnegyed és környéke, múzeumai, galériái feledhetetlen hosszabb programot kínálnak.