|
Éppen egy évtizede annak, hogy átadásra került Pécsett az az épület, melynek falain belül megkezdődhetett a magas szintű, hazánkban akkor még ismeretlen gyakorlatnak számító duális szakképzés, amelynek feltételeit egy neves bajor alapítvány teremtette meg. A szóban forgó Hanns Seidel Alapítvány azóta hosszú utat járt be, a közelmúltban pedig az alapítvány projektvezetője Joachim Scheffczyk a kamara nívós elismerésében részesült.
 -A Dél-dunántúli régió gazdaságát koordináló testülettől Ön nem rég egy olyan kitüntetést kapott, amelyet ezidáig csak magyar szakember vehetett át. Mit gondolt tehát, amikor német állampolgárként megkapta ezt a nívós kitüntetést?
A szakképzési díjjal járó kamarai elismerést rendkívül fontosnak értékelem, hiszen ez a díj természetesen nem csak egy személyben nekem szól, hanem annak a szervezetnek a munkáját is minősíti, amelyben magam is tevékenykedem. Külföldiként pedig különösen megtiszteltetést érzek, és természetesen nagyon örülök.
-Mielőtt rátérnénk a hazai szakképzés helyzetére, az abban fellelhető anomáliák „boncolgatására”, nem tudjuk megkerülni azt a kérdést, amely a Hanns Seidel Alapítványhoz kapcsolódik. Úgy tudom, éppen egy évtizede kezdte meg aktív működését Pécsett a szervezet, engem azonban az is érdekelne: egy olyan zavaros történelmi és gazdasági szituációban amikor még mi magyarok sem tudtuk, hogy a folyamatok miként tisztulnak le, vajon mi vezérelte Önt arra, hogy kényelmes munkáját odahaza feladva, éppen Pécsre jöjjön?
A történet nagyon érdekes, ha megengedi elmesélem. Jómagam évtizedeken át tevékenykedtem különböző német szakképzési bizottságokban, illetve a Münchenben , az ottani legnagyobb építőipari szakmai szervezetnél. Magyarországgal a kapcsolatunk pedig éppen onnan indult, hogy az akkori pécsi szakiskola és a müncheni építőipari szövetség kitűnő kapcsolatot épített ki, melyet folyamatosan ápolt. Nos, ennek a korai „kooperációnak” köszönhető valójában, hogy aztán a rendszerváltozást követően ide, Pécsre kerültem.
Nem bánta meg?
Ezt a választ egy mondatban, könnyedén összefoglalhatom: az eltelt tíz év tapasztalata, melyet ma már a hátam mögött tudhatok egyértelművé tette számomra, hogy nem volt mit megbánnom. Amiért jöttem, azt a feladatot teljesítettem, időközben kitűnő segítők csatlakoztak hozzám, a munkámat semmi nem akadályozta. De ezt kiegészítem még azzal, hogy a Pécsett eltöltött időt eddigi életem egyik legszebb periódusaként értékelem.
Az alapítvány tevékenysége csupán a különböző szintű szakképzések fejlesztésére irányul, avagy van más tevékenységi profilja is?
A Hanns Seidel Alapítvány egy olyan nemzetközi szervezet, amely most már a világ majd minden pontján működteti az általa kidolgozott projekteket. Így aztán ott vagyunk például Marokkóban, Indiában, Kínában, Tunéziában és persze még számos országban is, munkatársaink száma pedig eléri a 800 főt. Legfőbb feladatunknak a fejlődő demokráciák erősődésének az elősegítését tekintjük. Az alapítvány ugyan mentes minden pártpolitikától, ám ideológiáját a segítő szándékú liberalizmus jellemzi. Nos, ez a dolog egyik oldala. A tevékenységünk másik részét pedig a már említett szakképzés teszi ki. Itt fontos megemlítenem, hogy Bajorországban jelenleg három nagy , önálló képzőközpont működik az alapítványunk koordinálása mellett. Közülük a müncheni például a legmodernebb. Tevékenységünk további részét az ösztöndíjasainkkal való foglalkozás teszi ki, hiszen a hozzánk pályázó egyetemista diákokat rendszeres ösztöndíjakkal támogatjuk. Ezért ők egy-két szemeszterre pályázhatnak az általunk meghirdetett ösztöndíjakra, melyek költségét természetesen az alapítványunk finanszírozza.
Ezek az ösztöndíj -lehetőségek például mennyire ismertek a magyar diákok előtt?
Az általunk meghirdetett projektek mindegyike széleskörben olvasható a világhálón, de alapítványunknak van egy honlapja is, amelyen mindig a legfrissebb aktuális információk olvashatók. Most is van például egy egyetemista diáklány, aki éppen Miskolcról talált meg bennünket és akinek pályázatát be is fogadtuk. De emellett a különböző felkínált lehetőségek többségét újságokban is közzétesszük, a magyar felsőoktatási intézményeknek pedig mindegyike megkapja tőlünk a szükséges, naprakész információkat. Az elmúlt évben Magyarországról hét diák juthatott a szóban forgó ösztöndíjaink valamelyikéhez, de az érdeklődés idén is jelentős.
Az Ön által vázolt ösztöndij-rendszer konkrétan miből áll, kapcsolódik-e hozzá külföldi tanulmányi lehetőség?
Németországban olyan a képzési szisztéma a felsőoktatáson belül, hogy a negyedik szemeszter után a hallgatók egy úgynevezett „elődiplomát” (Vordiplom) kapnak, amely egy fajta lezárása az eltelt két éves tanulmányi időszaknak is. Nos, az említett négy szemeszternek itthon is meg kell lennie ahhoz, hogy adott esetben a magyar hallgató részt vehessen egy-egy külföldi, úgynevezett vendégszemeszteren. A másik lehetőség az ösztöndíj rendszeren belül, hogy a már befejezett tanulmányok után juthat ki valaki gyakorlati plusz képzés céljából egy másik országba, függően attól, hogy mely szakterületen óhajtaja továbbképezni magát. Ezt persze minden esetben a delikvens dönti el, és ennek a függvényében nyújtja be hozzánk az ösztöndíjra a pályázatát is.
-A tevékenységük elméleti szeletének ismertetése után térjünk át a szakképzés konkrét gondjaira. Mi volt az a pregnáns különbség, amellyel szembesülni volt kénytelen Magyarországon, esetleg voltak-e emlékezetes „harcai” ?
Erre egészen konkrétan felelhetek: véleményem szerint , ha egy külföldi állampolgár elmegy dolgozni egy számára idegen országba., amelynek nem beszéli a nyelvét, nem ismeri a helyi társadalmi, gazdasági környezetet, akkor nyilván nem az az elsődleges dolga, hogy negatívumok után kutakodjon , hanem az, hogy a legjobb tudása, illetve képessége szerint végezze a feladatát. Azaz: segítsen. Nos, azért jöttem magam is ide, mert segíteni szeretnék. Így aztán számomra sem a kritika megfogalmazása volt a cél, hanem egy olyan korszerű képzési rendszer felépítése Pécsett , amely nem csak hatékony, de folyamatos fejlődésre is képes. Eddigi munkám során mindig a megoldás keresésével foglalkoztam, amit úgy gondolom, hogy meg is találtam. Nyilván ez indokolja azt is, hogy nem ért csalódás, már csak azért sem, mert a körülmények azért nagyjából ismertek voltak előttem.
-Semmiképp nem akarom provokálni, de azért abban talán egyetértehetünk: van némi minőségi különbség a magyar és a német szakképzési rendszeren belül, ezért kérdeztem a nehézségekről is….
Nézze, magának abban igaza van, hogy a különbségek számos tekintetben valóban élesek a német illetve a magyar szakképzési rendszeren belül, és persze az sem kétséges, hogy Magyarországnak még sok teendője van a hiányok pótlása tekintetében. De igaz az is, hogy egy-egy adott sémát, mégha az másutt kiválóan működik, akkor sem lehet egy másik országba változatlan módon „adoptálni” , hiszen ezt akadályozza sok minden. Úgymint például a más jogszabályrendszer, de az emberek mentalitása, a munka világához való hozzáállása, no és az ország gazdasági helyzete is. Ezért mi azt a módszert választottuk, hogy előbb áttekintettük azokat a német lehetőségeket, amelyekről úgy véltük, hogy Magyarországon is működnek majd. A megvalósítás érdekében pedig magyar szakembereket küldtünk ki dolgozni, akik német kollegáiktól megtanulva előbb elsajátították, majd hazahozták a szükséges ismeretanyagot. Ezután pedig már ők is aszerint, és olyan hatékonysággal dolgoztak, mint a német szakemberek. Most már persze könnyebb a dolgunk, mert a magyar uniós integráció miatt erre az országra is hasonló szabályrendszer érvényes, mint ami például nálunk, Németországban is működik.
-A magyar szakképzés körül élénk vita dúl manapság, mely probléma ugyan nem újkeletű, de mint gyakorló szülő azokkal magam is szembesülők. Az a ternd ugyanis a magyar felsőoktatásban, hogy – miután nő a diplomás munkanélküliek száma – a gyerekek félnek a kikerüléstől, ezért egyre több esetben mondjuk öt év helyett 7-9 év alatt végeznek el egy-egy egyetemi szakot. Erről mi a véleménye?
A problémát jól látja, ezzel kapcsolatban két észrevételem is lenne. Németországban egy vállalkozó, mielőtt felvesz egy diplomás szakembert, az ő számára egyáltalán nem mindegy, hogy a leendő munkavállaló hány éven át szerezte meg a diplomáját. Mert azonnal felmerülhet a gyanú: ha az öt év helyett nyolc év múlva hagyja el valaki az egyetemi padot, annak vélhetően konkrét okai voltak, vélhetően tehát ő a gyengébbek közül való. Ez tehát már eleve egy negatívum a kezdő munkakereső számára. A másik gond pedig hogy az emberek nem értik meg, hogy diploma nélkül is lehet valaki olyan sikeres szakmunkás, aki a saját szakterületén folyamatos eredményeket produkál, sőt adott esetben jóval többet keres mint egy íróasztal mögött ülő akadémikus. Az egyébként , hogy a szülők a gyerekeket a tovább tanulás irányába terelgetik, nem csak magyar jelenség, manapság már Németországban is legalább egy érettségit elvárnak a gyerektől, még akkor is, ha később azt semmire sem tudja felhasználni, mert mondjuk úgy dönt, hogy kitanul egy vagy több szakmát, ezért egy kiváló kőműves, vagy ács lesz belőle. Az a tendencia pedig , hogy Magyarországon a diákok többsége a felsőoktatást választja és visszaszorult a hazai szakképzések iránti érdeklődés, egyértelműen megfelelő felkészültséggel rendelkező szakmunkáshiányt eredményezett, amivel már német újságok is foglalkoztak. Így például az egyik, immáron száz éve megjelenő tekintélyes lap arról adott tájékoztatást a potenciális német befektetőknek, hogy ha Magyarországon kívánnak befektetni, nehezen kapnak megfelelő képzettségű szakembert. A jelenség tehát valós, amely tovább növeli a munkanélküliséget, hiszen a külföldi befektető inkább alkalmaz román, vagy bulgár munkást, aki az adott feladatot ugyanúgy elvégzi, mint egy magyar, csak jóval kevesebb bérért.
Azért szomorú amit mond, mert egy évtizede még éppen a kiváló szakembereinkkel büszkélkedtünk…
Ez igaz, hiszen magam is ismerek számos kiváló szakembert, csak ők már jócskán túl vannak az ötvenedik évükön. Megfelelő számú utánpótlást pedig egyelőre nem látok, így aztán már tényként kezelhető, hogy az az előny, amely a kiválóan képzett magyar szakmunkásokból származott, mára sajnos „elolvadt”. Úgy érzékelem, hogy a mostani fiatal generáció - ami persze visszavezethető a változásból adódó társadalmi és szociális következményekre – nélkülözi a tudatosságot, nincs világos elképzelése a jövőt illetően. Kaptak ugyan a rendszerváltozással egy fajta szabadságot, amit viszont nem biztos, hogy jól értelmeznek.
|
