Mit is értünk pontosan az út fogalma alatt? Valójában egy adott pályán haladó test mozgásának kezdőpontja és a test jelenlegi tartózkodási pontja közötti ív hosszát. Ez a tudományos definíciója. De megfogalmazódott bennem egy kérdés: minden alkalommal ragaszkodnunk kell az anyagi világ tényeihez? Nem hiszem, így esetünkben sem valószínű, hogy ezen a szálon kellene haladnunk. J

Tegyük fel, hogy jelen esetben az út egy olyan érzelmi kapocs, ami összeköt két embert.  Talán nem is kell feltétlenül pozitívumokra gondolnunk, hisz lássuk be, létezik kölcsönös gyűlölet is. Utálatunk személye pedig éppen annyit foglalkoztat bennünket, mint aktuális kedvesünk.

Van-e út lélektől lélekig? Van-e kapocs az emberek között? Vagy csak élünk a világban magányosan? Számomra ez az eshetőség hátborzongató lenne. Hogy miért? Mert az ember társas lény. Szüksége van arra, hogy tartozzon valakihez. tehát úgy gondolom, hogy van. Lennie kell, hiszen az igényünk meg van rá. Igaz ez még nem garantálná, mégis úgy hiszem, hogy nem lehet megszokás, és szükség kérdése családunkhoz, szerelmeinkhez és barátainkhoz kapcsolódó viszonyunk. Persze az érzelmi kötelék is érdekes kérdés, mert lehet viszonzatlan egy szerelem, és egyoldalú egy barátság, de nem tűnik el nyom nélkül, nem marad reakció nélkül.

Ha tévednék, csak gondolják végig, hogy milyen sok fontos ember van az életünkben!  És hány ember, akinek mi vagyunk fontosak!

A problémát manapság talán a felgyorsult társadalom okozza. Tizenhárom évesen a gyerekek már discoba járnak, nem olvasnak, mert „kinőttek” már a mesékből. A felnőttek látástól mikulásig dolgoznak, csak hogy megélhessenek, hogy feljebb jussanak a ranglétrán. Már nincs idő elmélyült beszélgetésekre. Semmire nem kapunk haladékot. A világ felzabálja azokat, akik nem asszimilálódnak. Nincs időnk kapcsolatokat keresni, s ha mégis sikerül kialakítani egyet, nem mindig van időnk fenntartani. Menthetetlenül eltávolodunk egymástól, másoktól, gyakran önmagunktól is.

Nem kapunk időt hogy egy-egy csöndes pillanatban elraktározzuk, feldolgozzuk azt, amit mások közvetítenek számunkra.

Sokan magányosak. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért. Észrevettem, hogy annak ellenére is lehet valaki magányos, hogy házas, vagy rengeteg jó ismerőse van. Talán pont az utak hiányoznak, ami összeköthetné a lelkeiket? Talán ők nem akarnak közel kerülni senkihez? Tucatnyi ember között is érezheti valaki magát elhagyatottnak. S nem mindig tudjuk, hogyan fogjunk hozzá egy híd kiépítéséhez?

Tóth Árpád tette fel a kérdést Lélektől lélekig című versébe: „A Sirius van tőlem távolabb, vagy egy-egy társam?” Nem akarok hosszas műelemzésbe kezdeni, de szerintem nem véletlen, hogy a „társ” szót használja. És nem csak a rímek miatt alkalmazza ezt. Valóban érdekes kérdést tett fel. Tudományos szempontból, fizikailag egyértelmű lenne, hogy ostoba kérdés, de lélektanilag, már megalapozottabb.

 Néhányan talán úgy gondolják, hogy a tökéletes összhang, csak a tökéletes megértés alkothat utat. Ezzel nem értek egyet. Az ember csak a legritkább esetekben, vagy még akkor sem tudja pontosan átadni az érzéseit, gondolatait, úgy, ahogyan azok benne megfogalmazódtak, úgy hogy a másik értse, hogy számára az mit is jelent. Mondhatom bárkinek, hogy „szeretlek” de nem fogja érezni, hogy mennyire. A képi és fogalmi sík igencsak eltér egymástól. A világot mindenki a saját szemüvegén át látja.

Puritán példával élve a tenger szóról nekem viharok, és erő jut eszembe, míg valaki másnak talán egy napütött tengerparti nyaralás. Ugyanaz a szó, más hatás.

Kérem gondolják végig az én nézőpontomat. Innen tekintve nincs szükség a teljes összhangra. Elég, ha belátjuk, hogy másak vagyunk, és elfogadjuk ezt a tényt. Ahol nincs előítélet, fenntartás, elvárás a másikkal szemben, csak a türelem és a tisztelet kap helyet, ott talán nagyobb eséllyel jelenik meg a kérdéses összeköttetés. Talán elég tudatában lenni a különbözőségeinknek ahhoz, hogy ne is különbözzünk annyira. Igényelnünk kell mások társaságát, ahhoz, hogy megkaphassuk. De elég-e az igény? Nem tudom, de kezdetnek talán nem rossz. Nekünk is közelednünk kell ahhoz, hogy közelebb kerülhessünk a célhoz.

Mind apró tisztások vagyunk egy erdőben. S hogy a fák szövevénye átjárható legyen ösvényekre van szükségünk. Egyszerre vagyunk tisztás, és az ösvényen haladó vándorok. El lehet jutni egyik rétről a másikra, vagy nem. Ez a két lehetőségünk van. De ez a kettő biztos. Van ösvény, amelyik járatlan. Van olyan, amelyik sosem készült el, és van amelyik soha nem is fog, hiszen járhatatlan. Mégis léteznek, hiszen el tudjuk képzelni őket, meg tudjuk nevezni őket, és érezzük a hiányukat.

Két lélek közötti úttal is ez a helyzet, mint az erdei ösvénynél. Minél többet járunk rajta. Minél többször akarunk eljutni másokhoz, annál könnyebbé válik majd a haladás.

Ezért mondom, hogy nincs szükségünk tökéletességre. Akarat kell, hogy ne adjuk fel, minden egyes botlás után.

Hiszen van út, csak meg kell építenünk.

Publikálta Horváth, Enikő

További cikkek a szerzőtől >>> Levél küldése a szerzőnek >>>