|
Ki vagyok én?
A felkelő nap, hogy ébresszelek téged.
Hogy kelj fel, mert jön érted a végzet!
Én vagyok a lenyugvó tűz is naponta,
Hogy jöjjön a sötétség és vigyen a pokolba.
Én vagyok a hulla csend a vihar előtt,
Én leszek a vihar, mely mindent romba dőlt.
Én voltam a múltad, s leszek a jövőd,
Enyém a jelened, én vagyok a felhő is a fejed fölött.
Én vagyok a levegő, mit beszívsz, ami életben tart,
Én leszek a sötétség, ha egyedül leszel, s nyújtok, majd kart.
Én vagyok a szemed fénye, csillogok benned,
Én fakulok meg, s leszek üveges, ha el kell menned.
Én leszek az is ki hívó szót, kiáltom, ha eljön az idő,
Én leszek előtted, s segítek túl lépni, én leszek az erő.
Én voltam, ki életben tartottalak, s ki elvettem azt,
Én leszek minden, s csak én nyújtok vigaszt.
Én leszek, kit túl szárnyal az erő, önmagam.
Én leszek, kit sajátja öl meg, én leszek a végső szavam.
Felemésztem a lelkem, én leszek a halál,
Én leszek a pokol, mi szívemre vár.
Én leszek a tűz, melyben testem lángol,
Én leszek a kéz, mely kihúz majd a lángból.
Én leszek a megbocsátás, az örök vigasz,
Én leszek a tiszta lelkű, ki elűzte a gazt.
S én leszek, az is, aki akkor fog rájönni,
Hogy nem lehetek az, ki szeretnék lenni.
Nem lehetek olyan, mint a tiszta lelkű madár,
Mely, ha szükség hívja, örökre tovaszáll.
Nem lehetek rózsa, tövises hívogató.
Nem lehetek patak csendes és csobogó.
Nem lehetek olyan, mint TE, csendes vagy zajos,
Nem lehetek az, mint TE vagy, bátor és óvatos.
Nem lehetek, olyan, mint a legféltettebb kincsem,
Mert, ha TE lennék, magányos lennék, hisz másom nincsen!
Fogadj el hát úgy, mi vagyok lázadó és harcos,
Vagy csendes és óvatos, fogadj el úgy, ahogy vagyok!
Hát ennyi csak, mi én vagyok....
|
