|
A tatabányai főposta új helyén.
Rekkenő hőségben igyekszem a tatabányai főpostára. Rutinból fordulok a főépületre, amit bő kétméteres falak választanak el a külvilágtól. Építési terület, csapok a homlokomra. Hiszen tudtam, csak hát a megszokás. Akkor már csak jó ötszáz métert kell megtennem, mert ugye most egy évig az egyik bank helyére költöztek. Bent légkondicionált hűvösben szűnik a homlokom lüktetése. Ebédidő környéke van. A hat, szolgáltatásra kialakított helyből hármon ZÁRVA felirat ékeskedik. A csomagfeladásnál feszült figyelemmel leendő munkatárs igyekszik elsajátítani a tudást. Ezért egy kicsit összegyűltek. Ez azért érdekes, mert emlékeim szerint, itt is lehetett korábban csekket feladni. Szorongatom, három átutalási bizonylatomat és úgy döntök, hogy nem ide állok. Az egyetlen aktív hely, ahol értékelhető mozgás tapasztalható, középen van. Itt vagy hatan, heten várják az egyre bágyadtabbnak tűnő billentyűk csattogását, Ők is csekket akarnak befizetni. Hálát adok az Úrnak, hogy átlagos hétköznap jöttem. Így bizonyára zökkenőmentes lesz az ügyintézésem. A sor viszonylagos hossza aggódással tölt el, ezért szilárdan elhatározom, hogy ide nem állok. Közben az is felmerül bennem, hogy a többi asztalnál miért vannak azok a nagy ZÁRVA feliratok, miközben a posta nyitva?
Tekintetem így akad meg a folyamatosan működő befizetőhely mellett lévőn, ahol se ZÁRVA felirat, se munkatárs! Teljesen olyan a kép, mintha felugrott volna onnan valaki. Egy kicsit elment- gondolom, de rögtön jön vissza - nyugtatgatom magam. Itt még is hamarabb befizethetem a csekkjeimet, mint a szűnni nem akaró mellettünk lévő sornál. Súlyos percek telnek el. Közben bájos munkatárs érkezik. Niki néven szólítja kollégája. Jelentőségteljesen matat az irattartóban. Majd telefont ragad. Idegesen feszengek. Nem vesz észre. Egy pillantása sem érint, telefonál. Majd sarkon fordul és eltűnik. Lehangoltan állapítom meg, hogy valószínűleg nem Ő az, aki itt dolgozik. Legendás kötél idegzetem, mintha szálanként kezdene bomladozni. Még várok pár percet, aztán, mint aki éppen most jött, beállok abba a sorba, amelyikről egész idő alatt írom, hogy miért nem álltam oda.
No, megy ez! Hiszen alig álltam ide öt perce és már a harmadik vagyok a pulttól. Közben a mellettünk lévő Zárva felirat megemelkedik, jelezvén az „újra üzemmódot”. Sokat nem kellett reklámoznia magát a postai alkalmazottnak. Az egyik lábáról a másikra álló társaság, szemvillanás alatt kettéoszlott. Mintegy új sort képezve az immáron működő befizető helyen. Az elől állók, a mindig háttal állj a mókusoknak pózban, erősen tartották hídfőállásaikat.
Milyen szerencsések, futott át az agyamon, hiszen nem kell sokat sorban állniuk. Már a mi sorunkban is csak egy ember áll előttem, megy ez, - biztatgatom magam. Ám ekkor, az ügyintézőnk, egy energikus mozdulattal varázsolja elénk a ZÁRVA táblát. „Kérem Önöket, ebben a sorrendben, álljanak át a szomszéd „ablakhoz”. Az előttem álló befizetését még elfogadva, szigorú pillantásokkal terelget, immáron a harmadik idővesztő pozícióm felé.
Az eseményeket nehéz egy mondatba sűríteni, nekem is csak makogáshoz hasonló dadogás hagyta el a számat…
-„Elvégre nekem is jár az a tizenöt perc” nyomatékosította ügyintézőm.
Igaz! Miért pont neki ne járna? A tatabányai főposta új helyén.
(Lejegyezte: Takács János)
|
