|
2007. június 14.
SAJTÓKÖZLEMÉNY
 Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elszúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Az elmúlt 17 évben, de különösen 2001-től, három kormány gazdaságpolitikája. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, mint amit mi csináltunk. Meg lehet magyarázni. Nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet, mi közösen, a magyar politikai elit. Sodródtunk a rendszerhazugságokkal. Mert nem néztünk szembe mi magunk se, de egyetlen magyar politikai párt se. A kampányban lehetett kevesebb járulékból több nyugdíjat ígérni, lehetett ingyen benzint, erőfeszítések nélküli boldogulást ígérni. Teljesen világos volt, hogy ez nem igaz. Nincsen ingyen ebéd, se 14. havi nyugdíj. Az államnak nincs saját pénze, nincs feneketlen kincstára, amelyből csak akkor nem ad a polgárainak, ha gonosz. A gyerekmesének vége. Felnőttként kell kezelni az embereket, mert ez az atyáskodó, későkádári politika, amely bal- és jobboldalt egyaránt maga alá gyűrt, nem tartható tovább.
Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása is megteszi.
És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Már ami és a mély szerkezeti reformokat illeti. Közben persze eltöröltük a sorkatonaságot, duplájára emeltük a családi pótlékot, csökkentettük az áfát, megemeltük a közalkalmazottak bérét, adómentessé tettük a minimálbért, bevezettük a 13. havi nyugdíjat, közel 510 km autópályát építettünk, bevezettük a babakötvényt, stb, stb, de nem kezdtünk hozzá haladéktalanul az egészségügy, a felsőoktatás és az állam reformjába, illetve az Orbán-kormánnyal megboruló költségvetési egyensúly újbóli visszaszerzéséhez.
Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire, a rendszerreformok szempontjából büszkék lehetünk, azon túl, hogy a mélységből visszahoztuk a kormányzást a végére. Semmit.
Ha el kell számolni az országnak, az utókornak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk? Mert amit ma mondhatunk, az nekem kevés. És a gyerekeinknek, unokáinknak is.
Természetesen a dolog az nem szépen, nyugodtan, aprólékosan fölépített. Nem. Nem. Őrült lóhalálában készül, mert egy darabig nem csinálhattuk, nehogy kiderüljön és demagóg viták túsza legyen, most meg már olyan nagyonl kell csinálnunk, hogy majdnem belegebedünk. Aztán lassan fölbukunk. Mert nem bírjuk jobban a tempót. Ez a helyzet. Közben meg meg kell állapodni még a szabad demokratákkal, mert vannak koalíciós ügyek – ismeritek.
Nézzétek. A dolog az úgy áll, hogy a legrövidebb távon nincsen választás. Veres Janinak igaza van. Lehet még egy picikét itt teszetoszáskodni, de nem sokat.
Gyorsan eljött az igazság pillanata. Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége, meg költségvetési trükkök százai, amelyeket Magyarország egyre kreatívabban alkalmazott az elmúlt másfél évtizedben, és amelyekről nyilvánvalóan nektek nem kell tudni, nem dolgotok érteni hozzá, segítette, hogy ezt túléljük. Nincsen tovább. Nincsen.
És persze még gondolkodhatunk nagyon sokáig, meg jó sok elemzést el lehet végezni, hogy melyik társadalmi csoportot hogyan fog mindez érinteni, de azt tudom nektek mondani, hogy nem lehet még hetekig elemezni.
Az első nap meg kell mondani, hogy mit kell csinálni azért, hogy ebből még idén kiigazítás legyen, hogy szeptember elsejétől bizonyos adójogszabályok életbe léphessenek. Elemezgethetek még egy pár hétig, aztán majd jönnek, akiknek az a szakmájuk és azt mondják, hogy ők már elemezték. A régi Magyarország le van írva. Ezért annak az előrebocsátásával, hogy amit csinálunk, az messze nem tökéletes, nem tudok nektek B verziót mondani.
Aki a Magyar Szocialista Párt környékén befolyásos véleményformáló makrogazdasági ügyekben Kornaitól Bokrosig, Békésitől Surányiig, Vértestől a jó ég tudja kicsodáig, azokkal végigbeszéltük, végigszenvedtük, végigüvöltöztük. És azt is meg kell mondjam nektek, hogy nagyon sok nagy ötlettel találkozunk.
És kiderül, hogy még a legnagyobbak is, a legtöbbre tartottak is százmilliárdos nagyságrendű tévedésekben vannak.
Általában sok kritika van, hogy a rendszer nem eléggé kerek, nem eléggé konzisztens, mindenkinek van ötlete, hogy akkor mit vegyünk ki belőle, hogy a maradék konzisztensebb legyen és máris éppen csak harmadannyi pénz van, mint amennyit össze kell szedni. Ja? Úgy én is tudok konzisztens lenni. Ja, úgy én is tudok konzisztens rendszert. Csak az a problémám, hogy nem 50 milliárdot kell összeszedni. Hát ez a baj. Ráadásul mindezt valahol úgy kell megtenni, hogy amit akarunk csinálni hosszú távon, azt ne keresztbe verje.
Nem vagyunk tökéletesek. Egyáltalán nem. Nem is leszünk. Nem tudom nektek azt mondani, hogy minden rendben lesz. Azt tudom nektek mondani, amit mondtam az utolsó egy évben. Hogy ami tisztességgel megcsinálható, ami a tehetségünkből kitelik, mert nem játszunk különleges meccseket, mert az energiáinkat nem arra fordítjuk, hogy egymással foglalkozzunk, mert nincsenek külön érdekek, amik egyébként nem bírná ki közöttünk a nyilvánosságot.
Az a csapat, akire rábíztátok ennek az oldalnak a vezetését, az a csapat képes nagyjából erre a teljesítményre. Képes programot adni. Lehet, hogy van egy másik csapat, amelyik tud mást. Megjegyzem: hol vannak ezek? Hol van a miénkkel versengő, legalább félig kidolgozott program?
Nem tudunk, nem tudunk ennél többet és ennél jobbat. Nem leszünk rá képesek. Ha belegebedünk, akkor sem. Nagy munka van, tisztességes munka van egymás között. Muszáj megcsinálni. Nem beszélek az Új Magyarországról, a fejlesztésekről, határon túli magyarokról, egyházakhoz fűződő kapcsolatról és még ezer dologról, mert a nagyhoz képest ma nem ez a legfontosabb. Mindegyikben érdemi, jelentős és mély javaslataink lesznek. Egyik-másik meglepetést is fog okozni.
De az egészhez képest, amit el kell döntenünk egymás között, nem ez a legfontosabb. Reform, vagy bukás. Nincs más. És amikor azt mondom, hogy bukás, akkor beszélek Magyarországról, beszélek a baloldalról, és nagyon őszintén mondom nektek, beszélek magamról is.
És akarok most egyetlenegyszer mondani nektek valamit. Ezt legfeljebb még egyszer fogom elmondani nektek. Fantasztikus dolog politikát csinálni. Fantasztikus. Fantasztikus egy országot vezetni. Az utolsó másfél évet azért tudtam én személy szerint csinálni, mert egy dolog ambicionált és egy dolog fűtött: visszaadni a baloldalnak a hitét, hogy megcsinálhatja, hogy nyerhet. Hogy nem kell lehajtani a fejét ebben a fantasztikus országban. Hogy nem kell megijednii Orbán Viktortól, meg a jobboldaltól és tanulja most már meg magát nem ő hozzájuk mérni, hanem a világhoz.
Ez adta a hitet, hogy miért érdemes ezt csinálni. Nagy dolog volt. Imádtam. Életem legjobb része volt. Most az adja, hogy történelmet csinálunk. Nem a történelemkönyveknek, az nem izgat. Egyáltalán nem érdekel, hogy benne leszünk-e, vagy benne leszek-e én személy szerint. Egyáltalán nem érdekel.
Csinálunk-e valami nagyot? Azt mondjuk-e, hogy: jöttek páran, akik meg merték tenni és nem szöszmötöltek azon, hogy akkor most hogy is lesz majd az útiköltség elszámolásunk? Jöttek párak, akik nem szöszmötöltek azon, hogy a megyei önkormányzatban lesz-e majd helyük, vagy nem, hanem megértették, hogy másról szól ez az ország. Hogy megértik azt, hogy azért érdemes politikusnak lenni itt a XXI. század elején, hogy csináljunk egy másik világot. Csak azért.
Egzisztenciát lehet még találni sokat. Tudom, hogy nekem ezt könnyű mondani. Tudom. Ne vágjátok mindig a képembe. De csak azért érdemes. Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mint hogyha kormányoztunk volna. Kormányoztunk volna úgy, ahogy szerintem, a hitem szerint kell. Bátor és gyökeres átalakításokkal. E helyett folytattuk azt az indokolatlan népnyugtató politikát, ami 2000 után elkezdődött.
Nem akarom , mert nem lehet úgy tovább csinálni, ahogy eddig tette három kormány. Vagy megcsináljuk, és van hozzá egy emberetek, vagy mással kell megcsinálni. Soha egy darab interjút nem fogok adni akkor, amikor be fogom fejezni, hogyha vitával fogunk elválni egymástól. Soha. Soha nem fogom a magyar baloldalt bántani. Soha.
De csak azért érdemes csinálni, hogy hozzányúljunk a nagy dolgokhoz.
Elmagyarázni és majd hosszú bizottságokban ücsörögni és majd új munkabizottságot tartani, aztán majd kideríteni, hogy soha egyetlenegy törvényben nem tudunk megállapodni, mert újra csak azok a kompromisszumok születnek meg, ami lényegében a semmittevés kompromisszuma, hogy fönnmaradjon, ami eddig volt, mert minden más sérti valakinek az érdekét, ahhoz másik madám kell, ahhoz más ember kell.
Nem érdemes másért. Mindenki döntse el magában, hogy 4-500 ezer forintért csinálja a dolgot, ami nagyon fontos, különösen, ha az embernek már egyébként nincsen más szakmája, csak ez, tudom én. Hogy képes-e az elmúlt 15 év összes történetén fölülemelkedni, vagy azt gondolja, hogy ez is egy olyan négy év lesz, hogy á, francba, túléltük az eddigit is, most is túl leszünk. Volt már elég miniszterelnökünk, hát ezen a pasin is túl leszünk majd. Mi úgyis maradni szoktunk.
Lehet. És azt is mondom, hogy ez egy legitim érvelés, és nem is bánt, egyáltalán nem. Van ebben a frakcióban nem egy miniszterelnöknek alkalmas ember.
Ha mind a százkilencven ugyanazokat a mondatokat mondja, mint amit az elmúlt években mondott, akkor ugyanúgy nem fog történni semmi, mert ugyanúgy nem tudunk megállapodni. A fenében is, talán nem értek egyet, de elengedem. (Először csinálják.) Máskor meg azt, ….. engedje el, hogy hadd csinálhassák. Az nem reform, hogy a többiek változzanak meg. Az nem reform, hogy egyébként kiállunk és mondjuk a népnek a mantrát. Az a reform, hogy hajlandóak vagyunk mi is egy sor ponton átértékelni mindazt, amit eddig gondoltunk és tettünk. Ehhez képest az első hónapoknak a dolga, a kiigazítás dolga, az csak szimpla kényszer, be kell valljam. Ott tévedtek, ha azt hiszitek, hogy van választásotok. Nincsen. Nekem sincs. Ma legfeljebb az a választás, hogy megpróbáljuk-e mi befolyásolni, hogy mi történik, vagy ránk fog omlani az, amit 5-6 éve görgetünk magunk előtt.
A megoldásunk biztosan nem tökéletes, igazatok van, biztosan nem, csak nem tudunk jobbat. Olyat, amiben meg tudunk állapodni a szakma nagy részével, akivel el tudjuk fogadtatni a piacokkal, el tudjuk fogadtatni a koalíciós partnerrel.
Egyedül, külön-külön tudunk mást is, csak nem külön-külön vagyunk, hanem ott ülünk tizenegynéhányan az asztal körül, és el kell fogadni.
Én azt gondolom, hogy meg lehet csinálni. Azt gondolom, hogy lesznek konfliktusok. Igen, lesznek tüntetések. Lehet tüntetni a Parlament előtt. Előbb-utóbb megértik, hogy eltökéltek vagyunk ők meg elbizonytalanodnak és hazamennek. Csak, csak akkor lehet végigcsinálni, hogyha a lényegben, hisztek és a lényegben van egyetértés. Kikerülni a konfliktusokat önmagunk között, megijedni attól, hogy egyébként sértünk érdekviszonyokat, akkor nem szabad elkezdeni sem.
Semmihez nem ragaszkodom. Úgy nem igaz, hogy én ahhoz ragaszkodom, hogy van egy valami a fejemben, hogy annak kell lenni az egészségügyben, annak kell lenni az oktatásban, vagy másutt. Dehogy. Én ezeket a beszélgetéseket szervezem, mediálom, nyitom ki az embereket, hogy mondják el, hogy mi van bennünk.
Nem diktálom. Nem igaz. Ha diktálom, akkor, amikor le akarnak lassulni és nem akarnak megállapodni, hogy gyerünk, a hétszázát neki. Ezt tartom a dolgomnak. És ha megállapodtunk, akkor ne engedjem, hogy lelassuljanak. Nem arról szól, hogy nekem van egy Á-tól Z-ig megírt forgatókönyvem Magyarországra és azt mondom, hogy ki fogom belőletek verni. Nem!
Van Á-tól Z-ig forgatókönyvem, hogy hogyan lehet a szocialistákban ott lévő hihetetlen energiát arra fölhasználni, hogy az országot megváltoztassák, hogy legyenek már úrrá végre a kishitűségükön, meg a régi igazságaikon. Arra van. Aztán amikor nem bírom, akkor meg kiabálok egyet. Nincsen személyes érdekem ebben az ügyben, egyáltalán nincsen.
Az a személyes történetem és célom, hogy változtassuk meg ezt a jobb sorsra érdemes országot. Mert ki fogja megváltoztatni: Orbán Viktor fogja megváltoztatni a csapatával? Vagy C változat: nem történik semmi. El lehet még így egy darabig lébecolni.
Persze, hogy bonyolult az egészségügynek a dolga. De hát, amelyikünk bemegy egy egészségügyi intézménybe, tudja, hogy hazugságok sokaságára épül. Persze, hogy az oktatásban borzasztón nehéz bármihez hozzányúlni. De igen, azt látjuk, hogy nem egyenlően osztja a tudást széjjel. Valamelyikötök mondta, az mégis csak azért mégis csak a legnagyobb igazságtalanság, hogy a magyar oktatási rendszer egyik oldalról a köztünk lévő társadalmi különbségeket fölerősíti, nem gyengíti, aztán meg szegregál is.
Hát ez az igazi nagy probléma, ez a nagy gond. És az a nagy gond, hogy azoknak adjuk az ingyenes állami oktatás, kérem szépen, akik a legjobb családokból jönnek. Ha van társadalmi botrány, akkor az, hogy a felső tízezer termeli magát újra közpénzen. Mi meg ezt nem merjük kimondani, és be vagyunk gazolva.
Ne áltassuk itt egymást. Ez az igazi botrány. Az az igazi botrány, hogy akiről a Laci beszél, az ő cigány embereinek, annak tized olyan jó minőségű egészségügyi szolgáltatás jut, mint nekem.
És mióta az anyám, az anyámnak ismerik a nevét Pápán és Gyurcsány Katusnak hívják, azóta neki is jobb jut! Nem tudta, hogy mi történt. Megjavult az egészségügyi rendszer, fiam? Mondom: egy fenét, mama. Az az igazság, hogy fölismerik a nevedet. Ez botrány.
Hát ehhez képest, társadalmi értelemben a vizitdíj semmi. Az nem botrány, az kényelmetlen politikailag, meg kifizetni is természetesen. Mert politikailag lehet neki súlyos következménye. De őszintén szólva ez a következmény legfeljebb bennünket érint. A társadalmi következménye, az meg mindenkit érint. Mi azért nem merünk hozzányúlni egy sor nyilvánvaló társadalmi hazugsághoz, mert félünk a ránk ható politikai következményektől.
De hölgyeim és uraim! Ez egy pár száz embernek, meg a családjának, meg az ismerősének a problémája csak. De nem azért kell politikusnak lenni, mert ebből olyan piszok jól meg lehet élni. Mert már elfelejtettük, hogy milyen autófényezőnek lenni. Hanem azért, mert meg akarjuk ezeket oldani.
El kell indulni. Tudni kell, hogy mit akarunk csinálni. Irtózatos lesz az első pár év, persze. Teljesen érdektelen, hogy 20 százaléka a lakosságnak fog ránk szavazni. Tavaly nyáron az utolsó nyolc évben először a 100 emberből a Szonda szerint csak 18 mondta, hogy ránk fog szavazni. Tavaly nyáron, gyerekek! Egy évvel később nyertünk.
Mi lenne, ha nem az egymás közötti vitatkozás miatt veszítenénk el a népszerűségünket, hanem mert megcsinálunk nagy társadalmi ügyeket. És nem probléma, hogy elveszítjük akkor egy időre a támogatásunkat. Majd visszaszerezzük. Mert majd megértik.
És el lehet majd menni vidékre nyugodtan, hogy megcsináltuk, a hétszázát. Nem lett mindenkinek jobb? Igazuk van. De neki, meg neki, meg neki, meg kollégiumok épültek ebben a szerencsétlen országban végre újra. Erről szól a politika. Nem arról, hogy melyikünkből lesz kerületi polgármester, mégis hány darab helyettese lesz.
Fontos az is, tudom én, nem vagyok naiv. De nincs benn az ország első száz legfontosabb ügyébe. És mi döntjük el, hogy melyikkel foglalkozunk, mi. És az ország azt gondolom, hogy megérdemelné, meg mi magunk is, hogy ilyen dolgokat csináljunk.
Szóval azt tudom nektek mondani, hogy álljunk meg, csináljuk meg. Sok igazságotok van a figyelmeztetésben, a féltésben, a részletek ügyében. Csak azt tudom mondani, hogy nem fogok játszani semmilyen játszmát. Tesszük a dolgunkat.
Amíg nagy tempóval lehet menni előre, addig megyünk. Ha nem lehet menni, és elmagyarázzátok, hogy igen, de… Ahhoz énszerintem én nem kellek. Ahhoz más kell.
Eddig a beszéd.
Na uraim, ha még mindig meg akarnak buktatni, akkor ne lankadjanak!
Hajrá!
|
