|
Hogyan is kezdődhetne egy 2007-es jegyzet, ami arról próbál gondolkodásra bírni, hogy mi is történik manapság körülöttünk? Egyértelmű, a politikával. Sőt, nemcsak, hogy ezzel kezdődik, de valójában erről is szól – és itt most elnézést kérek mindazoktól, akik magasztosabb elmélkedésre számítottak. A kétoldalasra változott hazánk két oldalának gondolatvilága az egyik legérdekesebb téma mostanság. Egyrészről, hogy az MSZP miként képes lemosni magáról a hazudtunk éjjel-nappal stigmát, másrészt pedig arról, hogy a Fidesz – de leginkább Orbán Viktor – miként igyekszik, akár az ország bukásán keresztül is fenntartani azt a fajta status quo-t, amit a választások (a 2002-es választások) óta hangoztat, miszerint a két politikai oldal megtestesíti a jó és a rossz oldalt, amiben ők a bárányok…
Egy ilyen bevezetés után talán egyértelmű, hogy a nagyobbik terhet ismét az ellenzékre teszem az értékeléskor. No nem azért, mintha a kormányoldal nem követett volna el hibát, de a helyzet eszkalálódása semmiképpen sem nevezhető az ő viselkedésük jogos következményének. Gyurcsány Ferenc öszödi beszéde egy kitárulkozó, őszinte kirohanás volt, mind saját párja, frakciója, mind pedig a politika egésze, és a társadalom hazugságai ellen. Mert ki lehet annyira naiv, hogy elhitte az elmúlt, valamivel több, mint másfél évtized „bemondásait”? ha mélyen magunkba nézünk, akkor be kell vallanunk, hogy mindig is tudtuk – de legalábbis éreztük –, hogy itt valami nem stimmel. Persze amikor olyan tévedéseket, hazugságokat fedeztünk fel, ami számunkra nem látszott hátrányosnak, még örültünk is, azt feltételezvén, hogy lehet, hogy fáj – másoknak –, de legalább jó lesz – nekünk. Amikor pedig a saját bőrünkön éreztük az égető valótlanságot, mindig valahogy megpróbáltuk elhitetni önnön szellemünkkel, hogy el fog múlni. Nem múlt el. És bár az őszinteséghez hozzátartozik az is, hogy a kelet-európai országok közül, mi éltük át legstabilabban a váltást, most, utólag számon kérnénk a döntéseket. Persze, csak így, utólag, mert ilyen a magyar. Most kérdezzük csak meg, hogy Antallék, miért hagyták szétlopni (értsd: privatizálni) az állami vagyon nagy részét, nem gondolva bele abba, hogy akkor olyan helyzetben volt az ország, hogy sokkal jobb üzlet volt hagyni, meggazdagodni a spekulánsokat, mint „becsületesnek” lenni, és lehúzni a rolót. Ugyanis ez várt volna ránk. Vagy esetleg egy polgárháború, éhséglázadás, vagy a mostaninál jóval magasabb munkanélküliség. Ha körülnézünk akkor ezeket látjuk Európa hozzánk közelálló részén.
A magyar politikai elit jól lavírozott, aminek viszont az lett a következménye, hogy a magát mindig, mindenkinél többre tartó nemzet, most nincs ott a G8-ak között. Az, hogy erre semmilyen realitás nem mutatkozott, ma már lényegtelen. Az eredmény a fontos, hiszen erre neveltek bennünket szüleink is – már akit, nekem ez valahogy kimaradt –, a szocialista eredményszemléletre. Szóval az van, hogy vagyunk valahol, és ez nem tetszik mindenkinek. Sőt, valójában senkinek sem tetszik, csak amíg az egyik oldal megpróbál kimászni az alól a bizonyos állati ürülék alól, addig van egy másik, magát nemzetmentőnek tituláló oldal, amelyik úgy érzi, hogy eljött az ő ideje. Utcára viszi az amúgy jogos elégedetlenséggel küzdő embereket, hogy még véletlenül se derüljön ki, hogy az új út, akár még sikeres is lehet. Folytatják addigi munkájukat, ami még nagyobb hazugságra épül, amint amiről a miniszterelnök beszélt. Illetve ez képletesen igaz, hiszen ugyanazt a hazugságot folytatják, nagyobb csupán attól lesz, hogy most már nemcsak érezzük, hogy eddig hiányzott az őszinteség, de tudjuk is, hiszen kiszivárogtatták nekünk.
Orbán Viktor, valaha jobb napokat megélt vezetőként, még próbál egy utolsót rúgni, mielőtt végleg maga alá temeti saját párja, és annak egyre nehezebben körvonalazható ideológiája. A liberálisból lett ultrakonzervatív politikus korábban azzal próbálkozott, hogy bebizonyítsa, az ember nem tud megváltozni, így baloldalon ugyanolyan kommunisták vannak, mint akiktől 1989-ben a nép visszavette a hatalmat. Persze az ő paradigmavált6ásával, és párttársai saját, illetve családi múltjával elég nehéz ezt elhitetni, de hát a magyar egy hívőfajta, és nem csak saját felsőbbrendűségében hisz mindörökké, hanem abban is, hogy egy művien kreált ellenségkép segít saját maga felemelésében. A történelemben nem ez az első eset, hogy ilyen ideológia mozgatja az eseményeket. Persze még véletlenül sem vállalnám, hogy párhuzamba állítsam a múlt és a jelen (faj)elméleteit, de a hasonlóság figyelmeztető lehet(ne).
Ne legyenek illúzióink, a politikusaink döntései sosem az egyén érdekeit nézik. Jó esetben az országét, rossz esetben pedig egy nagyon szűk kisebbségét, amit ők maguk alkotnak. Aki eddig például azt hitte, hogy a kisemberekre való tekintettel emelte az Orbán-kormány olyan drasztikusan a minimálbért, annak javaslom, hogy nézze meg az adott évek költségvetési számait, és gondolja végig, hogy mire is lett volna pénze az országnak, ha a megnövekedett bérek, jócskán megnövekedett adóterhei nem folynak be az államkasszába. Ugyanakkor ne legyünk igazságtalanok, hiszen ez a radikális béremelés az alapja a mostani minimálbérnek is.
A probléma leginkább az, amit a Fidesz manapság tesz. Miközben a rendszerváltás arról szólt, hogy az addigi szocialista gazdaságot váltsa fel a piacgazdaság, most éppen azért „lobbiznak”, hogy visszatérjünk – legalább gazdaságilag, ez az első lépés – az átkosba. Az úgynevezett kórházmentő akciók, amiben láthatóan benne van az ellenzéki párt keze, csupán egyetlen dolgot tart szem előtt: mi mögé sorakoztathatók fel tömegek. Nincs tekintettel arra, hogy hazánk milyen gazdasági helyzetben van, nem érdekli őket, hogy finanszírozhatatlan koloncként cipeljük a korábbi negyven év örökségét, de legkevésbé azzal foglalkozik, hogy követelésének teljesítése milyen következményekkel jár.
Orbán Viktor ma már jósol is. Nem most teszi először. Most éppen azt jósolja, hogy hazánkban nemsokára nyugdíjkorhatár-emelést jelentenek be. Persze nem kell megijednünk, Orbánnak nincs varázsgömbje, csupán látja, hogy a világon – szinte mindenhol – terítéken van ez a téma. Orbán viszont igyekszik úgy beállítani, mintha ez a szocialistáktól eredő ördögi elképzelés lenne. Ha őszinték vagyunk, akkor nem örülünk ennek az elképzelésnek, de ha igazán őszinték akarunk lenni, akkor azt is látnunk kell, hogy jelenleg nem igazán tud más megoldáshoz nyúlni egyetlen ország sem a fejlett világban.
Orbán Viktor nem akar őszinte lenni. Sem most, sem pedig a későbbiekben. Orbán Viktor hatalmat akar. A mi felelőségünk eldönteni, hogy adunk e hatalmat olyan ember kezébe, akinél a hatalom nem eszköz, csupán cél. Akarunk-e olyan vezetőt, aki csak azt tudja, hogy szüksége van a koronára, de fogalma sincs arról, hogy mit kell tennie akkor, ha megszerzi. Illetve ez így nem igaz. Orbán pontosan tudná, hogy mit kell tennie, ha megszerezné a hőn áhított fejfedőt: mindenáron meg akarná tartani.
|
